A korai kereszténységben egymás mellett létezett az ezoterikus kereszténység és az exoterikus Katolikus Egyház. Az ezoterikus keresztényeket "gnosztikusoknak" nevezték. A "gnószisz" (gnózis) görög szó, jelentése: közvetlen, transzcendens tudás. A gnószisz kiegészítője a pisztisz (hit), ami a még nem közvetlenül tapasztalt transzcendens valósággal kapcsolatos bizonyosságot jelenti. Így felfogva a gnózis a hit természetes beteljesülése, ámde ez a szó az egyházi kereszténységben csakhamar az "eretnekség" szinonimája lett.
A korai kereszténységben, és némely esetben annak peremén több mint harminc különféle gnosztikus irányzat, iskola létezett. Ezek közül a legnagyobb a Valentinosz által a második században alapított iskola volt. A valentiniánus iskola voltaképpen a Katolikus Egyházon belüli ezoterikus kör volt. Bár ők maguk nem tekintették magukat az Egyházzal szembenállóknak, a püspökök egyre inkább így tekintettek a valentiniánusokra. Kezdetben tolerálták őket, a harmadik században még megtűrtek voltak, a háromszázas évektől azonban az iskolát eretnekségnek nyilvánították. Pedig Valentniosz, az alapító, egy időben esélyes volt a római püspöki székre, vagyis kis híján ő lett a római pápa. De az Egyház története más irányt vett - a C-befoylás felől a B- és az A-befolyás irányába.
(Megjegyzem, hogy a gnózis az Egyházban mindvégig megmaradt, különböző formákban; ilyenek voltak például a katedrálisokat építő iskolák, vagy a középkori misztikusok. Továbbá, ellentétben azzal, ahogyan manapság sokan beállítani szeretnék őket, a keresztény gnosztikusok sohasem gyűlölték az Egyházat - különbséget tudtak tenni az isteni eredetű valóság és az emberi képviselők között.)
A valentiniánus iskola negyedik út-iskola volt, mert tagjai a világban éltek, az iskolai tagság mellett tagjai voltak a nagyegyháznak is, és egyszerre dolgoztak intellektuális, érzelmi és mozgási vonalon. Most egy sorozatban bemutatom ennek az iskolának a tanítását. A soron következő írásokat a gnosis.org -honlapról fordítottam, egy David Brons nevű szerzőtől.
...
Valentinosz
Valentinosz
egy második századi keresztény misztikus és költő volt. Néha
úgy emlegetik őt, mint „gnosztikust”, a misztikus ismeret
(gnózis) azon fontos szerepe miatt, amit az gondolkozásában
játszik. Valentinosz Kr. u. 100 körül született a felső-egyiptomi
Phreboniszban, és a közeli Alexandriában tanult. Itt lett
tanítványa Teudásznak, a keresztény tanítónak, aki viszont
Szent Pál tanítványa volt. Valentinosz állítása szerint Teudász
azt a titkos tudást adta át neki, amit Pál bizalmas módon, csak
belső köreivel osztott meg.
Sok
korai keresztény misztikushoz hasonlóan Valentinosz azt állította,
hogy látomása volt a feltámadt Krisztusról. Látomását
követően, 120 táján megkezdte keresztény tanítói pályafutását
Alexandriában. Ezoterikus teológiája gyorsan nagy követőtábort
vonzott köré Egyiptomban és Szíriában. 136-ban, rövid ciprusi
tartózkodás után Rómába ment. Itt hamarosan kitüntetett helyre
emelkedett, ékesszólása miatt pedig széles körben tisztelték. A
római egyházban annyira megbecsülték, hogy 143-ban a püspöki
tisztség egyik jelöltje volt. Valószínűnek látszik, hogy a
magas tisztséget ő maga utasította vissza. Ezután még legalább
tíz évig továbbra is Rómában tanított.
Későbbi
pályafutásáról semmi bizonyosat nem tudunk. Talán Rómában halt
meg 155 körül. Egy kései forrás szerint elhagyta Rómát, és
Ciprusra távozott. Néhány „Szent Valentin”-ról szóló
legenda bizonyára a Rómában élvezett tartós tekintélyét
tükrözi vissza. Valentinosz halála után tanítványai tovább
fejlesztették eszméit, és az egész Római Birodalomban
elterjesztették azokat.
A
valentiniánus iskola szervezete
A
valentiniánusok nem alkottak külön egyházat vagy felekezetet. Ők
egyszerűen a keresztény doktrína teljesebb, ezoterikus
interpretációját nyújtó iskola voltak. Önmagukat vagy
tanításukat nem tartották olyannak, mint ami szemben állt volna a
katolikus kereszténységgel. Szent Pál utódainak tekintették
magukat, az apostoli tanítók láncolata útján. Az iskola
tradíciója szerint Valentinoszt Teudász oktatta, akit pedig maga
Szent Pál tanított.1
Bár
kiváló vallási tudósok és tanítók gyakran játszottak vezető
szerepet a mozgalomban, mégsem tekintették őket úgy, mint az
individuális és az isteni világok közötti közvetítőket. A
gnózist elérő egyént úgy tekintették, mint akinek közvetlen
kapcsolata van az isteni világgal, és nincs szüksége külső
közvetítésre. Mindennek természetes következménye volt az
egalitarizmus. Valójában nincs is följegyzés egyetlen állandó
egyházi hivatalról sem a valentiniánusok között.
A
valentiniánusok, bár részt vettek a Katolikus Egyház nyilvános
életében, ugyanakkor saját összejöveteleket is tartottak,
elkülönülve a gyülekezettől, amelynek részét képezték.
Számos olyan összejövetelük volt, amely nyitva állt minden
érdeklődő előtt, abból a célból, hogy a mozgalom számára
potenciális megtérőket szerezzenek. Ezek az összejövetelek
meglepően nyitott és egalitárius események voltak. ["Open meeting"-ek...] Ez mély
benyomást tett az ortodox kritikusra, Tertulliánuszra, aki
megdöbbenve számol be a következőkről: „Mindannyian
egyenlőképpen járulnak oda, egyenlőképpen figyelmeznek,
egyenlőképpen imádkoznak – még a pogányok is, ha éppen oda
találnak jönni... A béke csókját is mindenkivel megosztják, aki
odajön.”2
A
valentiniánus összejövetelek egyik jellemzője, ami néha a
klérussal való konfliktushoz vezetett, az eukharisztia és a többi
szentség celebrálása volt. Az egalitarizmus az egyházi
hivatalokra is kiterjedt.
Liturgikus
feladataik végzése közben a valentiniánus beavatottak nagymértékű
részvételt biztosítottak a tagoknak. Tertulliánusz szerint: „Ma
az egyikük püspök, holnap meg a másik; az, aki ma diakónus,
holnapra felolvasó; az pedig, aki pap, holnapra már laikus. Mert
még a laikusokra is ráruházzák a papság funkcióit.”3
Továbbá – legnagyobb szörnyülködésére – utalást tesz rá,
hogy még nők is betölthetik a püspök szerepét.
Ezeken
a nyilvános összejöveteleken csak az alapvető valentiniánus
tanítások voltak hozzáférhetőek. A beavatottaktól elvárták,
hogy hogy föl tudják mérni az újonnan jöttek spirituális
fejlettségi szintjét, és ennek megfelelően kezeljék őket. Erről
szól Fülöp evangéliumának példázata a megfelelő étrendekről:
„Testi formák nem tévesztik meg őket, hanem figyelembe veszik
minden egyes ember lelkének állapotát, és ennek megfelelően
szólnak hozzájuk. A világban számos állat van emberi formában.
Ha Isten tanítványai valakikről fölismerik, hogy disznók, akkor
makkal etetik őket; ha barmok, szénával, pelyvával és
takarmánnyal; ha kutyák, csontokkal; ha szolgák, előétellel; ha
gyermekek, teljes étellel.”4
Ha
valakiről úgy ítélték, hogy a fejlődés materiális szintjén
áll (vagyis „állat”), semmi egyebet nem kaptak, mint a
nyilvános összejöveteleken hozzáférhető tanítást („széna”,
„pelyva” és „csontok”). Ha valakit animális szinten lévőnek
ítéltek („szolga”), azt meghívták magánoktatásra. Ezeken az
oktatásokon megkapták az alapvető tanításokat („előétel”),
hogy el lehessen dönteni, alkalmasak-e a további tanításra. ["Prospective meeting"-ek...] A
valentiniánusok a legtöbb keresztényt ebbe a kategóriába
tartozónak tekintették. Az ezen kategóriába sorolt tanulók
megkapták a lehetőséget a következő szintre való továbblépésre.
Ha valaki elérte a legmagasabb spirituális szintet, és „gyermekké”
vált, azt meghívták, hogy csatlakozzék egy előrehaladott
osztályhoz, ahol megkapták a teljes tanítást. Tertulliánusz
szerint a teljes képzés öt évig is eltarthatott, és szigorú
önfegyelmezéssel járt együtt. Meg kell jegyezni azt is, hogy
mindazokat, akik a magánoktatásokon megkapták a teljes tanítást,
hallgatási kötelezettség kötötte, hogy azt ne tárják föl a
nem beavatottak előtt.5
A
teljes beavatást elnyertek a többiek spirituális vezetőiként
működtek közre a gnózis végső célja érdekében. Az esetleges
beavatás a gnózis meglétének bizonyosságától függött. Ahhoz,
hogy valaki beavatott legyen, szükséges volt számára, hogy „többé
már ne az emberi tanúságnak, hanem magának az Igazságnak
higgyen.”6
E cél érdekében az előrehaladott szintű oktatás nagy részét
minden bizonnyal meditációs technikák képezték. Amint valaki
teljesítette a képzést és a gnózis elérésének bizonyítékát
mutatta, megkapta a beavatást a valentiniánus keresztség
fölvételével.
Minden
valentiniánus részt vett a katolikus gyülekezet nyilvános
életében, amelynek szintén részét képezték. Némelyek még
egyházi hivatalokat is betöltöttek. Florinus például presbiter
volt Rómában Victor püspök alatt, 200 körül. Az egyházi
hivatalt olyannak tartották, mint aminek pedagógiai szerepe van a
nem-valentiniánusok felé, akiket úgy tekintettek, mint akik
elérték a spirituális fejlődés pszichikus szintjét, és ezért
külső vezetéstől függenek.7
Az üdvösség egyházi közvetítését a lehetséges gnózis felé
vezető első lépcsőnek tekintették.
Az
ilyen változatos gyülekezetekben néha megoszlások támadtak,
amelyeket kezelni kellett. Szent Páltól vett képet használva, a
tanító, aki „A tudás magyarázata” című írás szerzője,
úgy írja le az Egyházat, mint ami Krisztus teste, melynek
mindannyian részét képezik, az egyénileg kapott különféle
adományok ellenére. A szerző megfeddi a valentiniánus
beavatottakat, mivel az átlagos keresztényeket, „tudatlannak”
tartva lenézik,8
és mint „idegeneket” kezelik őket.9
Azonban azokat a nem-valentiniánusokat is kritizálja, akik
irigykednek „az Igében előrehaladókra”,10
ahelyett, hogy ők is részesedni vágynának a másik adományában.
Az Egyháznak mint Krisztus testének Szent Páltól vett képét
használva rámutat, hogy a gyülekezet minden tagja élő részét
képezi a testnek. A gyülekezet minden tagja, különböző
adományaival az adás és befogadás kölcsönös viszonyában
létezik. Egyetlen tag sem létezhet egyedül. Ha valaki lemetszi
magát a testről, az számára a halált jelenti.
Néhány
kivételtől eltekintve, a valentiniánusokat egészen a negyedik
századig elfogadták, mint a keresztény gyülekezetek tagjait.
Titokban ezután is találkoztak, de egyre inkább egy független
szekta identitását vették magukra. Az üldözések ellenére a
történeti följegyzésekben legalább a hetedik századig
találhatók utalások a valentiniánus iskolára.
1Alexandriai
Kelemen, Sztrómata 7:17.
2Tertulliánusz,
Pergátló kifogás az eretnekek ellen 41.
3Tertulliánusz,
A valentiniánusok ellen 1.
4Fülöp
evangéliuma 81:3-13, vö. Zsidókhoz 5:12-14.
5Vö.
Tertulliánusz, A valentiniánusok ellen 1.
6Herakleón
töredékei 39.
7Iréneusz,
Az eretnekségek ellen 1:6:1; Herakleón 39.
8A
tudás magyarázata 21:25.
9Uo.
16:24 skk.
10Uo.
16:31-33.