A valentiniánus szisztéma

Ebben a bejegyzésben William Blake képeit használtam illusztrációként. Érzésem szerint a gnosztikus iskolák tanai és Blake képeinek világa, pár több mint egy évezred választja el őket, mégis nagyon közel állnak egymáshoz.

A gnosztikus iskolák alapvető módszere a felébredés előidézéséhez az ébrenlét iránti nagyon erős érzelmi vágy létrehozása és táplálása volt. Ennek érdekében különösen fontos volt számukra élesen megkülönböztetni a magasabb központok világát az alsóbb központok világától. A magasabb központok világát "plérómá"-nak neveztek, aminek a jelentése "teljesség", az alsóbb központokat pedig "kozmosz"-nak és "kenómá"-nak, aminek a jelentése "hiány".

A két világot két különböző lény uralja, vagyis a gnosztikusok két különböző istenben hittek. A kozmosz urát "Démiurgosz"-nak nevezték, aminek jelentése "mesterember"; ez egy alsóbbrendű, indulatos, a szellemi dolgokkal szemben tudatlan isten, akit a zsidók ószövetségi istenével azonosítottak. A Démiurgosz alakjában nem nehéz felismerni az ösztönös központot, illetve a treff királyt, az ösztönös központ intellektuális részét, ami az alsóbb központok összes működését a kezében tartja. A gnosztikusok szerint a keresztény nagyegyház tagjai ezt imádják, mint istenüket. A Démiurgosz több gnosztikus irányzatban teljesen negatív, ördögi figura, a valentiniánusoknál viszont nem negatív, csak alárendelt és tudatlan. A Démiurgosz végül is alá van rendelve a pléróma felsőbb irányításának, és a pléróma céljait szolgálja. Ami negatív, az a tudatlanság, ami ezt a lényt összetéveszti az igaz Istennel.

A pléróma fölött uralkodik az igazi Isten, akit "az Ismeretlen Isten" névvel is illettek; ez az Abszolútum. Az igaz Isten küldötte és kinyilatkoztatója az alsóbb világban, vagyis a magasabb központok jelenlétének megnyilvánulása a Megváltó, aki Jézus Krisztusban öltött testet. Jézus az alsóbbrendű rész, vagyis az intéző; Krisztus a Jelenlét. A Megváltót angyalok kísérik - a C befolyás - akik a felébredésre rendeltekben a spirituális magot - az esszenciát - felébresztik és táplálják.

Minden gnosztikus irányzatban alapvető fontosságú Sophia mítosza. Sophia alakjában szinte minden egyesül, ami az isteni világban női jellegű. Így jelentheti a magasabb érzelmi központot, a kőr kilencest és a szexuális központot is.

 A gnosztikusok szerint az igaz Isten csak a plérómát teremtette meg. A kozmosz teremtése valójában tévedésből történt - voltaképpen egy katasztrofális baleset történt a plérómában, és a baleset következményeinek helyrehozására lett a kozmosz megteremtve. Egy gnosztikus szöveg szerint: "A kozmosz tévedés következménye. Teremtője tökéletesnek szánta, de hibázott, és nem tudta elérni célját." Ezt a "balesetet" és kozmikus következményeit mondja el Sophia bukásának és megváltásának mítosza, amit minden iskola egy kissé eltérően mondott el, de mindegyik változat nagyon komplex volt.

A mítoszt munkanyelven talán így lehet összefoglalni: Az Abszolútum létrehozta a magasabb intellektuális- és a magasabb érzelmi központot. A magasabb érzelmi központnak az Abszolútum utáni vágyából keletkezett a szexuális központ. Mivel ez már a 12-es világ, vagyis törvények sora választja el az Abszolútumtól, ezért nem volt közvetlen kapcsolat a kettő között, és a szexuális energiából egy képmás keletkezett, az Istenség utánzata. Bár ebben a folyamatban az első erő az Isten látása iránti vágy volt, a harmadik erő már nem a jelenlét volt, hanem helyette a gépiesség, mert a heves szexuális vágy nem tudta megkülönböztetni az istenség képmását a valódi Istentől; így a folyamatból Isten képe helyett egy torzkép született. A tudatos harmadik erő fölcserélése a gépiességre a hiba, a tévedés, az eredeti bűn. Ebből következett a szexuális energia szétszóródása és alacsonyabb energiával való helyettesítése, ami a bukás, a hiány, a tudatlanság, a szenvedés. Az Istenség torzképe az illúzió. A katasztrófa helyrehozása végett teremtették meg a magasabb központok, az ösztönös központ felhasználásával az alsóbb központok világát, vagyis az embert és a kozmoszt.

A valentiniánus iskola számára az egész keresztény tanítás és gyakorlat ennek a mítosznak a kifejezése volt. Következik erről egy tömör összefoglalás:

A valentiniánus teológia rövid vázlata

A tikos hagyomány

Valentinosz szerint léteznek olyan ezoterikus tanítások, amelyek Jézustól erednek, és titokban adták őket tovább. Amikor Jézus nyilvánosan tanított, metaforákat használt, amelyek nem tárták föl teljes tanítását. Ezeket csak bizalmasan, tanítványainak adta át. Erre utalt, amikor azt mondta: „A mennyek országa titkainak ismerete megadatott nektek, ám a többieknek csak példabeszédekben adatik, hogy nézzenek, de ne lássanak, és halljanak, de ne értsenek¹ Ehhez hasonlóan, amikor Szent Pál látomásban találkozott a feltámadt Úrral,² akkor megkapta tőle a titkos tanítást. Valentinosz azt állította, hogy ezt a titkos tanítást Teudásztól kapta meg.

Valentinosz szerint ez a titkos hagyomány adja meg a nélkülözhetetlen kulcsot Jézus üzenetének teljes megértéséhez. Egyik követője ezt így fejezi ki: „Az írások kétértelműek, és az igazságot nem tudják belőle kiolvasni azok, akik a hagyományt illetően tudatlanok.”³ A valentiniánusok azt tartották, hogy a titkos tanítások csak azok számára jelentenek valamit, akik spirituálisan érettek. Annak számára, aki nem állt készen befogadásukra, értelmetlennek tűnnek, „mert értéküket csak spirituális alapon lehet megítélni”.⁴ A valentiniánus hagyomány szerint Pál és a többi apostolok csak azok számára tárták föl ezeket a tanításokat, akik „spirituálisan érettek” voltak.⁵

Isten [az Abszolútum]

A valentiniánusok hite szerint Isten felfoghatatlan, és nem lehet közvetlenül megismerni; ezért képtelenség megfelelően leírni. Ő végtelen, kezdet és vég nélküli, és minden dolgok végső forrása. Magába foglal minden dolgot, anélkül, hogy őt valami is magába foglalná. Minden, beleértve az egész világot, az Istenségben van, és mindig is része marad. Az Istenség egy önfeltáró folyamatban nyilvánítja ki magát az ebből eredő sokféleségben, miközben végig megtartja egységét. [1-es, 3-as, 6-os és 12-es világok]

Hitük szerint továbbá Isten androgün természetű, és gyakran utaltak rá úgy, mint férfi-női kettős egységre. Ez azzal az elgondolással függ össze, hogy Isten adja mind az univerzum lényegi formáját, mind pedig alkotó szubsztanciáját. Az Istenség női aspektusát így nevezték: Csend, Kegyelem és Gondolat. A Csend Isten őskezdeti nyugalmi és öntudati állapota. Ő továbbá az aktív és teremtő gondolat, ami minden ezután következő létállapotnak, vagy „aión”-nak létet ad. Isten férfi aspektusa a Mélység, amit neveznek még úgy is, mint Kimondhatatlan, és Első Atya. A Mélység az Istenség teljesen felfoghatatlan, mindent magábafoglaló aspektusa. Ő esszenciálisan passzív, mégis, mikor feminin Gondolata aktusba hozza, ő ad az univerzumnak formát.

A Fiú

Az univerzum eredetét úgy írják le, mint az Istenségből kiáradó emanációs folyamatot. Az Atya férfi és női aspektusa együttműködve a Fiúban nyilvánítják meg magukat. [Ez nem azonos a hagyományos keresztény Szentháromság-tan Atya és Fiú-fogalmával. Ez itt az 1-es világ és a 3-as világ.] A Fiút is gyakran férfi-női kettős egységként írják le. A Fiú huszonhat spirituális létállapotban vagy aiónban nyilvánítja meg magát, amik szintén férfi-női párokba rendeződnek. Ezek képviselik a Fiúban immanens energiákat és az Ő részeinek tekintették ezeket. Ők együtt alkotják az Istenség Teljességét, „Plérómá”-ját. [Az aiónok száma összesen harminc.]

A bukás

A Fiú által kiárasztott aiónokat úgy fogták fel, mint amik rendelkeznek bizonyos függetlenséggel. Istenen belül vannak, mégis egy határvonallal el vannak különítve tőle. Ennek következtében nem ismerik azt, aki létre hívta őket. Az aiónok érezték, hogy tökéletlenek voltak, és vágyakoztak megismerni eredetüket. [A 12-es világ vágyakozik az 1-es világ után]

Ez a vágyakozás átszármazott Sophiára („Bölcsesség”), az aiónok közül a legfiatalabbra. [A szexuális központ a lét hiányosságát érzékeli, és célja a hiány betöltése. Normálisan 12-es hidrogénnel működik, irányultsága transzcendens, és a magasabb érzelmi központtal van egy szinten] Az egész Pléróma nevében magára vette a legfőbb Eredet utáni kutatást. Egyedül gondolatával akarta megismerni őt (vagyis létre akarta hozni saját magában az Istenség képmását), ami lehetetlen. Ennek eredményeként elszakadt jegyesétől és a hiány és szenvedés állapotába zuhant. [Ez a szexuális központ közönséges állapota bennünk. A saját energiája elszivárog, és alacsonyabb energián tengődik.] A Határ ereje által Sophia ketté lett választva. Magasabb része [A szexuális központ saját energiájával] visszatért jegyeséhez, de alsóbb része [A szexuális központ nem a saját energiájával] ki lett taszítva a Plérómából egy alsóbb világba a hiánnyal és a szenvedéssel együtt. Ez az alsóbb világ azonos a fizikai világgal. 

 

A valenitniánusok az univerzumot koncentrikus szférákként képzelték el. A legbelső szféra a hiány világa, ahová az alsóbb Sophia ki lett űzve. [Alsóbb központok] Ezt magába zárja a Pléróma, ahol az aiónok vannak. [Magasabb központok] Az aiónokat a Fiú zárja magába; a legkülső szféra pedig, ami a Fiút is magába foglalja, az, ahol az Atya (Mélység és Csend) van. Isten és a Pléróma között határ húzódik. Egy második határ húzódik a Pléróma és a hiány világa között. Amint a Pléróma az Istenség műve és őbenne található, úgy a hiány világa a Pléróma műve, és azon belül található. A hiány a tudatlanság eredményeként keletkezett és a tudás (a gnózis) eredményeként tűnik el. 

A Fiú közvetítése által a Pléróma aiónjai megkapták Isten ismeretét (a gnózist), és nyugalomra leltek. Akkor valamennyi aión ünneplésben egyesült, és teljesen integrálódott a Fiú „személyiségében”. Az újraintegrálódott Fiút nevezik Megváltónak is. [Mi "Jelenlét"-nek nevezzük.] Neki kell a bukott Sophia férfi társának vagy jegyesének lennie. Angyalok kísérete övezi őt, akik az aiónok tiszteletére születtek. [A C-befolyás]

Az alsóbb Sophia, aki a hiány világának csapdájába esett, továbbra is a szomorúság, félelem és zavar kínjait szenvedte. Tudatlansága következtében az illúzió fogságába esett és képtelen volt megkülönböztetni a valóságosat a valótlantól. Majd amikor a fényre gondolt, megtérésen ment keresztül, és segítségért kezdett könyörögni. Erre válaszul jegyese, a Megváltó, angyali kíséretével együtt, leereszkedett hozzá a határon keresztül. Örökkévaló világ ismerete (gnózis) által megszabadította őt az illúziótól és szenvedéstől. [Ez történik mindannyiunkkal, amikor a Jelenlétet értékelni kezdjük.]

Az alsó Sophia örvendezett a Megváltó és angyali kísérete láttán, és spirituális magvakat hozott létre az angyalok képmására. Ezek a magvak a minden keresztényben meglévő spirituális elem. [Ez az esszencia.] Ezért úgy utalnak a magvakra, mint a szellemi Egyházra. Ahogyan a Megváltó az alsó Sophia jegyese, úgy az angyalok is a szellemi magvak jegyesei lesznek az idők végén. [A C-befolyás a jelenlétre neveli az esszenciát.]

Három létállapot vagy „szubsztancia” jött létre Sophiából annak eredményeként, hogy vágyakozva kereste Istent. Először is az illúzió, ami a materiális létezést jellemzi, az ő tudatlanságából és szenvedéséből; ennek megszemélyesítése az Ördög. [A gépies harmadik erő, 96-os világ] 

Másodszor keletkezett a lélek, ami az ő megtéréséből ered, és közvetítő szerepet tölt be a tudatlanság és a tudás között. Ennek megszemélyesítése a Démiurgosz („Mesterember”), aki megformálja a materiális világot. [48-as világ és a pszichológiai funkciók, amiket az ösztönös központ tart a kezében.]

 Végül a spirituális magvak keletkeztek az ő gnózisából, [az esszencia] és ezeket maga az alsó Sophia személyesíti meg [Ez már a kőr kilences, mint az esszencia tápláló édesanyja]. 

Annak ellenére, hogy az alsó Sophia nem volt többé tudatlan, a tudatlanság nem oszlott szét teljesen. A spirituális magvak éretlenek voltak, és nevelésre volt szükségük. Ezért vált szükségessé a materiális világ megteremtése. Az alsó Sophia és a Megváltó titokban úgy befolyásolták a Démiurgoszt, hogy teremtse meg a materiális világot a Pléróma képmására. [A magasabb intellektuális központ és a magasabb érzelmi központ az intéző és a kőrkilences által uralják az ösztönös központot.] A Démiurgosz tudatlanságban van anyja felől, és azt hiszi, hogy ő cselekszik egyedül, de valójában öntudatlanul is Sophiának dolgozik. [Az ösztönös központ nem első erő, hanem második erőt képez a jelenléthez.]

 
Az emberi lények

Az emberi lényeket a Démiurgosz teremtette. A valentiniánusok szerint a fizikai test melett az emberek még három nem testi elemből állnak: egy démoni részből (khousz) [a szó "a föld porára" utal, és itt a központok mechanikus részeit jelenti], racionális lélekből (pszükhé) [a központok érzelmi és intellektuális részei], és egy spirituális magból (pneuma) [az esszencia, illetve a belőle kifejlődő asztráltest]. Az emberi lényeket három típusba sorolták, attól függően, hogy a három természet közül melyik bennük a domináns. Erre utal a Bibliában az, hogy Ádámnak és Évának három gyermeke volt, név szerint Káin, Ábel és Széth. Ők a prototípusai a testi (khoikus, materiális), lelki (pszichikus, animális), és szellemi (pneumatikus, spirituális) emberi lényeknek.

Jézus

A világ történetében sorsdöntő esemény volt Jézus földi szolgálata. Ő a Fiú avagy a Megváltó fizikai megnyilvánulása. Az ő eljövetele előtt az igaz Isten teljesen ismeretlen volt. Jézus azért jött, hogy elhozza a gnózist a szenvedő emberiségnek, amely minden erejével Isten után kutatott. [Az alsóbb központok életében sorsdöntő esemény volt az ezoterikus eszmék felismerése és a mágneses központ kialakulása] A gnózis által a két elem, melyek korábban el voltak különülve (vagyis a magvak és az angyalok [az esszencia és a C-befolyás]), összekpcsolódnak.

A valentiniánus hagyomány élesen megkülönbözteti az ember Jézust és az isteni Jézust. [az intézőt és a Jelenlétet] Az ember Jézus Mária és József valódi fiaként született. Különleges égi beavatkozás által a teste egylényegű Sophiával és az ő spirituális magvaival. [az intéző a kőr kilences és az esszencia szintjén képes létezni] Amikor harminc éves lett, elment keresztelő Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék. [Amikor az intéző elsajátította a harminc munkaén alkalmazását, abból létrejött a sorozat első fele, vagyis Keresztelő János, és az intéző ennek segítségével elmerült a négy szótlan lélegzet vizében.] Amint alámerült a vízbe, az isteni Megváltó, amire úgy utalnak, mint „az Atya Gondolatának Szelleme”, galamb formájában alászállt rá. [Amikor az intéző elvégezte a sorozat első felét, akkor eltűnt, és megjelentek a magasabb központok.]  Ez az igazi „szűzi születés”, és a feltámadás a halálból, mert újjászületett a szűz Szellemtől.

Jézus nyilvánosan példabeszédekben és rejtélyes hasonlatokban beszélt, de legközelebbi tanítványai számára kinyilatkoztatta a teljes igazságot Sophia bukásáról és a Pléróma eljövendő helyreállításáról. A valentiniánus hagyomány szerint Mária Magdolna fontos tagja volt ennek a belső körnek. Úgy tekintik őt, mint az alsó Sophia képmását, és Fülöp evangéliuma úgy írja le őt, mint Jézus jegyesét. [A kőr kilences megjelenítője, és az intéző jegyese.]

Az isteni Jézus megtapasztalta az összes emberi érzelmet, beleértve a szomorúságot, a félelmet és a zavart a Getszemáni kertben. Azonban csak az ember Jézus [az intéző] szenvedte el a fájdalmakat [a sorozat első fele] és halt meg a kereszten [a négy szótlan lélegzeten]. Isteni része [a harmadik szem, az esszenciális jelenlét] felülmúlja a fizikai szenvedést és a halált. [Vagyis át tud lépni a sorozat második részébe.] Amikor fizikai teste meghalt, akkor a nem testi spirituális teste föltámadt belőle. [A jelenlétbe öltözött esszencia a hat munkaénből átlépett a négy szótlan lélegzetbe.]

A valentiniánusok szerint kereszthalála után Jézus még tizennyolc hónapon át megjelent tanítványainak, nem csak a negyven napon át, amiről az Apostolok Cselekedetei beszámol. Ezen időszak alatt tanítványainak „nyíltan beszélt az Atyáról”. Még mennybemenetele után is megjelent egyeseknek látomásokban, akik közül a legfontosabbak Szent Pál és Valentinosz.

Megváltás 

A valentiniánusok szerint, azáltal, ahogyan Jézus üzenetére válaszolnak, az emberek kinyilvánítják igazi természetüket. A magvető példázatát alkalmazva⁶ elmagyarázzák, hogy Jézus által Sophia [az intéző által a kőr kilences] veti a spirituális magvakat mindazokba, akik az üzenetet hallgatják. Néhány emberben a magvak „az út szélére [a központok mechanikus részeibe] hullanak” és egyáltalán nem válaszolnak a hívásra. Ezek az emberek természetük szerint testiek. Másokban a magvakat elfojtják a tövisek, amelyek a világi ügyek. Ezek bizonytalanok, és képtelenek túljutni a racionális magyarázatokon [a központok intellektuális részein]. Ezeket az embereket a racionális elem, vagy a lélek dominálja [a központok érzelmi és intellektuális részei]. Másokban pedig a mag „jó földbe [az esszenciába] hullott” és szellemi gyümölcsöt [jelenlétet] hoz. Ezek az emberek gnosztikusok vagy szellemi keresztények.

Az emberek azáltal hoznak szellemi gyümölcsöt, hogy elérik a misztikus ismeretet, a gnózist, amelyben összekapcsolódnak angyalukkal [a C-befolyással], aki a Megváltó [a magasabb központok] társa. Felébredve a tudatlanság ittas kábulatából, és megszabadulva a szenvedéstől, felismerik igazi spirituális természetüket. Ez az igazi feltámadás a halálból, vagyis a tudatlanság halálából. Ez a feltámadás nem valamikor a halál után történik. Itt és most kell megtapasztalni.

A valentiniánusok az istenivel való egyesülés folyamatát egy olyan általános eszkatológia fogalmaival írják le, amit az egyéni „itt és most”-ban kell megvalósítani. Az ember először spirituálisan felülmúlja a Démiurgoszt és az alsóbb erőket [az alsóbb központokat], hogy csatlakozzék Sophiához, a Megváltóhoz és az ő angyalaihoz [a kőr kilenceshez, az intézőhöz, illetve a magasabb központokhoz és a C-befolyáshoz]. Az összes megváltott örömében részesülve az ember összekapcsolódik angyalával és belép a Plérómába. Az ilyen ember „a világban van, de nem a világból való”. Ő már elért egy olyan spirituális létet, amelyben számára a világ a Plérómává változott. [Vagyis kristályosodott benne a Jelenlét.]

Etika

A valentiniánusok, az ellenségeik által terjesztett valótlanságok ellenére, iskolájuk tagjaitól a legmagasabb etikai normák megtartását követelték meg. Úgy vélték, Isten akaratának tökéletes ismerete (gnózis) által lehetséges bűntelen életet élni. A bűnt úgy tekintették, mint a tudatlanság megnyilvánulását. Ahogyan Fülöp evangéliuma mondja: „Az, akinek tudása van, szabad ember. De a szabad ember nem vétkezik, mert az, aki vétkezik, a bűn rabszolgája”.⁷

A Hegyi Beszédet úgy tekinteték, mint az etikus élet vezérfonalát. Ptolemaiosz tanító szerint a Jézus által tanított szeretet törvénye eltörölte az igazságtalan törvényeket, más törvényeket spirituális értelművé alakított, az igaz isteni törvényt pedig beteljesítette. A valentiniánusok, bár a jólétet és az ideigvaló hatalmat elvetették, azonban sohasem vetették el a házasságot és a gyermeknevelést. Az alexandriai tanító, Theodotosz szerint a házasság azért szükséges, hogy a spirituális maggal rendelkezők megszülethessenek. Tanácsa ellenére az iskola néhány tagja a cölibátust gyakorolta.

1Lk 8:9-10; v.ö. Iréneusz, Az eretnekségek ellen 1:3:1

22Kor 12:2-4; Csel 9:9-10

3Iréneusz, Uo. 3:2:1

41Kor 2:14

51Kor 2:6

6Máté 13:1-8

7Fülöp evangéliuma 77:15-18

A Valentiniánus Iskola

 
A korai kereszténységben egymás mellett létezett az ezoterikus kereszténység és az exoterikus Katolikus Egyház. Az ezoterikus keresztényeket "gnosztikusoknak" nevezték. A "gnószisz" (gnózis) görög szó, jelentése: közvetlen, transzcendens tudás. A gnószisz kiegészítője a pisztisz (hit), ami a még nem közvetlenül tapasztalt transzcendens valósággal kapcsolatos bizonyosságot jelenti. Így felfogva a gnózis a hit természetes beteljesülése, ámde ez a szó az egyházi kereszténységben csakhamar az "eretnekség" szinonimája lett.

A korai kereszténységben, és némely esetben annak peremén több mint harminc különféle gnosztikus irányzat, iskola létezett. Ezek közül a legnagyobb a Valentinosz által a második században alapított iskola volt. A valentiniánus iskola voltaképpen a Katolikus Egyházon belüli ezoterikus kör volt. Bár ők maguk nem tekintették magukat az Egyházzal szembenállóknak, a püspökök egyre inkább így tekintettek a valentiniánusokra. Kezdetben tolerálták őket, a harmadik században még megtűrtek voltak, a háromszázas évektől azonban az iskolát eretnekségnek nyilvánították. Pedig Valentniosz, az alapító, egy időben esélyes volt a római püspöki székre, vagyis kis híján ő lett a római pápa. De az Egyház története más irányt vett - a C-befoylás felől a B- és az A-befolyás irányába.

(Megjegyzem, hogy a gnózis az Egyházban mindvégig megmaradt, különböző formákban; ilyenek voltak például a katedrálisokat építő iskolák, vagy a középkori misztikusok. Továbbá, ellentétben azzal, ahogyan manapság sokan beállítani szeretnék őket, a keresztény gnosztikusok sohasem gyűlölték az Egyházat - különbséget tudtak tenni az isteni eredetű valóság és az emberi képviselők között.)

A valentiniánus iskola negyedik út-iskola volt, mert tagjai a világban éltek, az iskolai tagság mellett tagjai voltak a nagyegyháznak is, és egyszerre dolgoztak intellektuális, érzelmi és mozgási vonalon. Most egy sorozatban bemutatom ennek az iskolának a tanítását. A soron következő írásokat a gnosis.org -honlapról fordítottam, egy David Brons nevű szerzőtől.

...

Valentinosz

Valentinosz egy második századi keresztény misztikus és költő volt. Néha úgy emlegetik őt, mint „gnosztikust”, a misztikus ismeret (gnózis) azon fontos szerepe miatt, amit az gondolkozásában játszik. Valentinosz Kr. u. 100 körül született a felső-egyiptomi Phreboniszban, és a közeli Alexandriában tanult. Itt lett tanítványa Teudásznak, a keresztény tanítónak, aki viszont Szent Pál tanítványa volt. Valentinosz állítása szerint Teudász azt a titkos tudást adta át neki, amit Pál bizalmas módon, csak belső köreivel osztott meg.

Sok korai keresztény misztikushoz hasonlóan Valentinosz azt állította, hogy látomása volt a feltámadt Krisztusról. Látomását követően, 120 táján megkezdte keresztény tanítói pályafutását Alexandriában. Ezoterikus teológiája gyorsan nagy követőtábort vonzott köré Egyiptomban és Szíriában. 136-ban, rövid ciprusi tartózkodás után Rómába ment. Itt hamarosan kitüntetett helyre emelkedett, ékesszólása miatt pedig széles körben tisztelték. A római egyházban annyira megbecsülték, hogy 143-ban a püspöki tisztség egyik jelöltje volt. Valószínűnek látszik, hogy a magas tisztséget ő maga utasította vissza. Ezután még legalább tíz évig továbbra is Rómában tanított.

Későbbi pályafutásáról semmi bizonyosat nem tudunk. Talán Rómában halt meg 155 körül. Egy kései forrás szerint elhagyta Rómát, és Ciprusra távozott. Néhány „Szent Valentin”-ról szóló legenda bizonyára a Rómában élvezett tartós tekintélyét tükrözi vissza. Valentinosz halála után tanítványai tovább fejlesztették eszméit, és az egész Római Birodalomban elterjesztették azokat.

A valentiniánus iskola szervezete

A valentiniánusok nem alkottak külön egyházat vagy felekezetet. Ők egyszerűen a keresztény doktrína teljesebb, ezoterikus interpretációját nyújtó iskola voltak. Önmagukat vagy tanításukat nem tartották olyannak, mint ami szemben állt volna a katolikus kereszténységgel. Szent Pál utódainak tekintették magukat, az apostoli tanítók láncolata útján. Az iskola tradíciója szerint Valentinoszt Teudász oktatta, akit pedig maga Szent Pál tanított.¹

Bár kiváló vallási tudósok és tanítók gyakran játszottak vezető szerepet a mozgalomban, mégsem tekintették őket úgy, mint az individuális és az isteni világok közötti közvetítőket. A gnózist elérő egyént úgy tekintették, mint akinek közvetlen kapcsolata van az isteni világgal, és nincs szüksége külső közvetítésre. Mindennek természetes következménye volt az egalitarizmus. Valójában nincs is följegyzés egyetlen állandó egyházi hivatalról sem a valentiniánusok között.

A valentiniánusok, bár részt vettek a Katolikus Egyház nyilvános életében, ugyanakkor saját összejöveteleket is tartottak, elkülönülve a gyülekezettől, amelynek részét képezték. Számos olyan összejövetelük volt, amely nyitva állt minden érdeklődő előtt, abból a célból, hogy a mozgalom számára potenciális megtérőket szerezzenek. Ezek az összejövetelek meglepően nyitott és egalitárius események voltak. ["Open meeting"-ek...] Ez mély benyomást tett az ortodox kritikusra, Tertulliánuszra, aki megdöbbenve számol be a következőkről: „Mindannyian egyenlőképpen járulnak oda, egyenlőképpen figyelmeznek, egyenlőképpen imádkoznak – még a pogányok is, ha éppen oda találnak jönni... A béke csókját is mindenkivel megosztják, aki odajön.”²

A valentiniánus összejövetelek egyik jellemzője, ami néha a klérussal való konfliktushoz vezetett, az eukharisztia és a többi szentség celebrálása volt. Az egalitarizmus az egyházi hivatalokra is kiterjedt.

Liturgikus feladataik végzése közben a valentiniánus beavatottak nagymértékű részvételt biztosítottak a tagoknak. Tertulliánusz szerint: „Ma az egyikük püspök, holnap meg a másik; az, aki ma diakónus, holnapra felolvasó; az pedig, aki pap, holnapra már laikus. Mert még a laikusokra is ráruházzák a papság funkcióit.”³ Továbbá – legnagyobb szörnyülködésére – utalást tesz rá, hogy még nők is betölthetik a püspök szerepét.

Ezeken a nyilvános összejöveteleken csak az alapvető valentiniánus tanítások voltak hozzáférhetőek. A beavatottaktól elvárták, hogy hogy föl tudják mérni az újonnan jöttek spirituális fejlettségi szintjét, és ennek megfelelően kezeljék őket. Erről szól Fülöp evangéliumának példázata a megfelelő étrendekről: „Testi formák nem tévesztik meg őket, hanem figyelembe veszik minden egyes ember lelkének állapotát, és ennek megfelelően szólnak hozzájuk. A világban számos állat van emberi formában. Ha Isten tanítványai valakikről fölismerik, hogy disznók, akkor makkal etetik őket; ha barmok, szénával, pelyvával és takarmánnyal; ha kutyák, csontokkal; ha szolgák, előétellel; ha gyermekek, teljes étellel.”⁴

Ha valakiről úgy ítélték, hogy a fejlődés materiális szintjén áll (vagyis „állat”), semmi egyebet nem kaptak, mint a nyilvános összejöveteleken hozzáférhető tanítást („széna”, „pelyva” és „csontok”). Ha valakit animális szinten lévőnek ítéltek („szolga”), azt meghívták magánoktatásra. Ezeken az oktatásokon megkapták az alapvető tanításokat („előétel”), hogy el lehessen dönteni, alkalmasak-e a további tanításra. ["Prospective meeting"-ek...] A valentiniánusok a legtöbb keresztényt ebbe a kategóriába tartozónak tekintették. Az ezen kategóriába sorolt tanulók megkapták a lehetőséget a következő szintre való továbblépésre. Ha valaki elérte a legmagasabb spirituális szintet, és „gyermekké” vált, azt meghívták, hogy csatlakozzék egy előrehaladott osztályhoz, ahol megkapták a teljes tanítást. Tertulliánusz szerint a teljes képzés öt évig is eltarthatott, és szigorú önfegyelmezéssel járt együtt. Meg kell jegyezni azt is, hogy mindazokat, akik a magánoktatásokon megkapták a teljes tanítást, hallgatási kötelezettség kötötte, hogy azt ne tárják föl a nem beavatottak előtt.⁵

A teljes beavatást elnyertek a többiek spirituális vezetőiként működtek közre a gnózis végső célja érdekében. Az esetleges beavatás a gnózis meglétének bizonyosságától függött. Ahhoz, hogy valaki beavatott legyen, szükséges volt számára, hogy „többé már ne az emberi tanúságnak, hanem magának az Igazságnak higgyen.”⁶ E cél érdekében az előrehaladott szintű oktatás nagy részét minden bizonnyal meditációs technikák képezték. Amint valaki teljesítette a képzést és a gnózis elérésének bizonyítékát mutatta, megkapta a beavatást a valentiniánus keresztség fölvételével.

Minden valentiniánus részt vett a katolikus gyülekezet nyilvános életében, amelynek szintén részét képezték. Némelyek még egyházi hivatalokat is betöltöttek. Florinus például presbiter volt Rómában Victor püspök alatt, 200 körül. Az egyházi hivatalt olyannak tartották, mint aminek pedagógiai szerepe van a nem-valentiniánusok felé, akiket úgy tekintettek, mint akik elérték a spirituális fejlődés pszichikus szintjét, és ezért külső vezetéstől függenek.⁷ Az üdvösség egyházi közvetítését a lehetséges gnózis felé vezető első lépcsőnek tekintették.

Az ilyen változatos gyülekezetekben néha megoszlások támadtak, amelyeket kezelni kellett. Szent Páltól vett képet használva, a tanító, aki „A tudás magyarázata” című írás szerzője, úgy írja le az Egyházat, mint ami Krisztus teste, melynek mindannyian részét képezik, az egyénileg kapott különféle adományok ellenére. A szerző megfeddi a valentiniánus beavatottakat, mivel az átlagos keresztényeket, „tudatlannak” tartva lenézik,⁸ és mint „idegeneket” kezelik őket.⁹ Azonban azokat a nem-valentiniánusokat is kritizálja, akik irigykednek „az Igében előrehaladókra”,¹⁰ ahelyett, hogy ők is részesedni vágynának a másik adományában. Az Egyháznak mint Krisztus testének Szent Páltól vett képét használva rámutat, hogy a gyülekezet minden tagja élő részét képezi a testnek. A gyülekezet minden tagja, különböző adományaival az adás és befogadás kölcsönös viszonyában létezik. Egyetlen tag sem létezhet egyedül. Ha valaki lemetszi magát a testről, az számára a halált jelenti.

Néhány kivételtől eltekintve, a valentiniánusokat egészen a negyedik századig elfogadták, mint a keresztény gyülekezetek tagjait. Titokban ezután is találkoztak, de egyre inkább egy független szekta identitását vették magukra. Az üldözések ellenére a történeti följegyzésekben legalább a hetedik századig találhatók utalások a valentiniánus iskolára.

1Alexandriai Kelemen, Sztrómata 7:17.

2Tertulliánusz, Pergátló kifogás az eretnekek ellen 41.

3Tertulliánusz, A valentiniánusok ellen 1.

4Fülöp evangéliuma 81:3-13, vö. Zsidókhoz 5:12-14.

5Vö. Tertulliánusz, A valentiniánusok ellen 1.

6Herakleón töredékei 39.

7Iréneusz, Az eretnekségek ellen 1:6:1; Herakleón 39.

8A tudás magyarázata 21:25.

9Uo. 16:24 skk.

10Uo. 16:31-33.

Egy iskola fejlődése

The Evolution of a School

Áttekintés arról, hogy iskolánk miként jutott el a szisztéma ezoterikus formájához – a kulcsokhoz – és hogy ennek segítségével hogyan haladta meg az exoterikus formát – a negyedik utat – és arról, hogy miként jutott az egész iskola a megértés új szintjére.

Az iskolák eredete

Egy ezoterikus iskola fejlődése azt jelenti, hogy a megelőző iskolákat képes az ő saját szándékuk szerint – objektíven – érteni, és csatlakozni tud vonulatukhoz. Az első ismert iskola, az egyiptomi, a jelenlét elérésének módszereit olyan tökéletes szintre fejlesztette, hogy azokat hatezer éven át egyik iskolának sem kellett megváltoztatnia, megújítania vagy kiegészítenie. Bár a későbbi iskolák saját korukhoz próbálták igazítani az egyiptomiak nyelvezetét, fő feladatuk mégis az volt, hogy megértsék és továbbadják az előző iskolák tanítását. Vagyis azt, hogy a fő akadály mindig a képzelődés, a megoldás pedig mindig a jelenlétet elősegítő munkaének használata. Ebben az értelemben minden iskola ugyanaz az iskola, mindegyik az ősi egyiptomi iskolától ered, és azt éleszti újjá.

A negyedik út és a Fellowship of Friends

A negyedik út alapjait George Gurdjieff, Peter Ouspensky, Rodney Collin és Alex Horn rakták le, iskolánkat Robert őket követve hozta létre. Tanításuk lényege az önemlékezés – jelenlét a megosztott figyelem segítségével. Robert minden elődjénél tisztábban fejtette ki ezt az alapgondolatot. Nem hagyott kétséget afelől, hogy az önemlékezés leggyakoribb akadálya a képzelődés. Szavait idézve: „Az tart leginkább távol a jelenléttől, hogy képzelődésbe merülünk ahelyett, hogy jelen lennénk. A magasabb központokat nem riadóztatja a probléma nagysága. Még nem fejlődtek ki annyira, hogy ellenálljanak a képzelődésnek. Ez a fő gyengeségük: a képzelődés tárgya jobban érdekli őket, mint az, hogy ellenálljanak neki.”

Az iskolák mibenléte

Ouspensky felismerte, hogy a jelenlét egyik akadálya a képzelődés, és tudta, hogy egy iskolának ezt le kell győznie. Azt is felismerte, hogy egy valódi iskola, ami tehát nem csoport, ugyanabból a forrásból merít és ugyanazt a tudást birtokolja – pontos kulcsokat és objektív módszereket – mint az előző iskolák.

1930-ban kijelentette: „Majdnem biztos vagyok abban, hogy létezik egy nagy forrás, ahonnan szisztémánk származik. Gurdjieffnek biztosan volt kapcsolata ezzel a forrással, de nem hiszem, hogy ez a kapcsolat teljes körű volt. Valami hiányzik, amit ő nem tudott megtalálni. Ha ezt az ő közvetítésével nem tudjuk meglelni, az egyetlen reménységünk az, hogy közvetlen kapcsolatba lépjünk ezzel a forrással; az egyetlen reményünk az, hogy ez a forrás ránk talál. Ezért tartom ezeket az előadásokat.” Tudomásul vette, hogy amit alapított, az csoport, ami a Gurdjiefftől kapott tudástöredékeket használja, hogy magasabb szintű iskola befolyását vonzza magához.

A kulcsok felfedezése

Öt évvel később, 1935-ben Ospensky felismerte, hogy: „Valami hiányzik a szisztémából. Ha az embernek az a rendeltetése, hogy emlékezzen önmagára, akkor kell lenni valamilyen egyszerű módszernek, ám ez elveszett. Eddig még nem bukkantam rá. Egyszer Indiában hallottam egy ilyesféle módszer távoli visszhangját. Ha meglelik a módszert, talán a forrás is előkerül.” Rendkívüli módon épp ez történt, Robert és Asaf együttműködése során. Robert már sejtette, hogy a Bibliát kulcsokban írták – azaz külső jelentésének nincs valódi értelme – és ez igazolódott, amikor a belső jelentés kezdett feltárulni.

Asaf beszámolója szerint ez akkor kezdődött, amikor Robert felismerte, hogy a Salamon álmáról szóló ótestamentumi történet tartalmaz egy olyan részt, aminek nincs semmi külső értelme: „nem tudom, hogyan kell kimenni és bejönni.” Robert arra jutott: „Ez csakis kulcs lehet. A fiatal intéző nem tudja, hogyan jöjjön ki a képzelődésből, és hogyan lépjen be a jelenlétbe.” Ez volt a Biblia ezoterikus jelentése megfejtései közül az első, ami aztán hasonló felfedezésekhez vezetett a szufi irodalom, a Tarot, a gótikus katedrálisok, a Korán, a Filokália, a Mahabharáta, az egyiptomi művészet és szövegek vizsgálata során.

A kulcsok a középpontba kerülnek

Egy napon Robert azt mondta: „Képesek vagyunk arra, hogy megfejtsük az ezoterikus szisztémákat. Rejtettek, mert kifejezetten iskoláknak szólnak. Az iskolák értik egymást. Az objektív tudás, még akkor is, ha évezredek választják el tőlünk, ugyanaz.” Amikor egyiptomi műalkotásokban fedeztünk fel kulcsokat, azt a következtetést vonta le: „Iskolák folyóit követve most elértük a hatalmas óceánt, Egyiptomot.”

Ez idő tájt, 2004 októberében határozta el Robert, hogy túllép a szisztéma exoterikus, Gurdjieff és Ouspensky által alkalmazott formáján, és kizárólag korábbi iskolák ezoterikus tudására összpontosít. Felismerte, hogy a kulcsokkal túlhaladtunk Gurdjieff és Ouspensky tanításán, és kapcsolatba léptünk a szisztéma forrásával. Feladatunk most az lett, hogy a lehető legjobban megértsük, amit az előttünk járó iskolák – főleg az eredeti egyiptomi – már kidolgoztak.

A 30 munkaén felbukkanása

Néhány hónappal később, 2005 januárjában Robert felfigyelt egy idézetre, ami egy szúfitól, Attartól származik. Arról szól, hogy csupán harminc madár éri el isteni célját. Gyanította, hogy a korábbi iskolák hagyományosan 30 munkaénnel dolgoztak. Megpróbált rájönni, melyek lehetnek ezek, és néhány hónap múlva, egyiptomi utazása során, összeállította a 30 munkaén listáját. Ez rövidesen egyszótagú szavak sorozatává egyszerűsödött, miután Robert találkozott egy Omar Khayyam-tól származó idézettel: „Kétség és bizonyosság között csupán egy szótagnyi a különbség” – csupán egy egyszótagú munkaén a különbség képzelődés és jelenlét között.

Robert azonnal felismerte a 30 munkaén objektív jelentőségét: "A 30 munkaén nagyon erős" – mondta – "Adj nekik esélyt, és meglátod, hogyan válnak munkád lényegi részeivé. Különlegességük az, hogy teljesen kidobják az embert abból, akinek gondolja magát: képzeletbeli képéből, és önmaga valóságába lódítják.”

Az egyszerűségnek ezen a szintjén, Robert úgy érezte, hogy az iskola rátalált a szisztéma lényegére és a tudatos iskolák áramlatára. Ezek után az ősi egyiptomi iskola kulcsait kezdte tanulmányozni, mert mint mondta: „Az első, az egyiptomi iskola alakította ki a szisztémát. Ők voltak az elsők, akik pontosan megfogalmazták a problémát és megoldását; kulcsaik nagy előnye, hogy egyszerűbbek a többi iskolában használtaknál. Jelképeik – mint a rövid munkaének – megkerülik az alsóbb központokat, közvetlenül az esszenciára, és a magasabb központokra hatnak.

A hat munkaén sorozatának megtalálása

A 30 munkaén használata közben Robert felismerte, hogy nem hatékony, ha tetszés szerint használjuk a munkaéneket, mert az alsóbb én végül eltéríti a gyakorlót erőfeszítéseitől. Sokkal valóságosabb célkitűzés elérni a hosszú BE-t, és hátrahagyva az éneket, belépni a meghosszabbított jelenlétbe. Végeredményben a munkaének célja is ez.

Robert kísérletezni kezdett a hosszú BE néhány lépésben való elérésével, majd nem sokkal később a Filokáliában megtalálta a döntő idézetet: „Hat lépésben szabadulunk meg a bűntől (a képzelődéstől).” Megerősítést keresve pontosan ugyanezt a számot találta más iskoláknál is. A szakkarai piramis hatlépcsős, a zsidó iskolák tanítása szerint Isten a világot hat nap alatt teremtette, majd egy napig pihent, Jézus hat nap után ment fel a hegyre, ahol megdicsőült, Mohamed pedig a mennyország hat szintjén át emelkedve érte el a hetediket. Ezek alapján alkotta meg és finomította Robert a sorozatot.

Egyszerű, de nem könnyű

A kutatás egy pontján Asaf felolvasott Robertnek egy szakaszt az „Utazás napvilágnál” című egyiptomi könyvből. Az idézetben a „Gather your members together” (gyűjtsd össze részeidet) kifejezés szerepelt. Robert megismételte: „Gather your members together – (gyűjtsd össze részeidet)… re-member yourself” (a részek kerüljenek a helyükre) – majd így szólt: "Tehát a szisztéma központi ideája, az önemlékezés (self-remembering) végső soron Egyiptomból származik.”

Asaf azzal felelt, hogy ami az iskola birtokában van, az immár nem csupán „töredékek", és nem „ismeretlen tanítás”. Robert így folytatta: „Igen, abban a kegyelemben van részünk, hogy túlléphettünk töredékességén, és megkaphattuk a maga teljességében. Lenyűgöző, hogy ezoterikus iskolák hosszú során át ez a teljesség megszakítás nélkül fenn tudott maradni, több mint hatezer éven át.”

Robert később megjegyezte: „A szisztéma nem bonyolult. A sorozat isteni tudomány, ami elindítja az isteni jelenlétet. A sorozat rögzíti a jelenlétet. Ha ez sikerül, és így a meghosszabbított jelenlét állapotába kerülünk, egyszerre mindent megértünk Egyiptomról és a többi iskoláról”.

Robert ugyanakkor emlékeztet rá, hogy e szent tudásért nagy árat kell fizetnünk; több erőfeszítésre van szükség. „Végtelenül nehéz akár egyetlen olyan munkaént találni, ami képes elindítani a jelenlétet. És akkor mit mondjunk a sorozatról? Az a legeslegnehezebb. Bár hat szótag kimondása könnyűnek tűnhet, az alsóbb én elképesztő erővel áll ellen. Jószerével a sorozat minden énjénél csapdába eshetünk. A jelenlét elindításához és fenntartásához mindenünket latba kell vetnünk.

A tudatos hagyomány örökösei

„Lehetséges – mondta Robert – hogy minden iskolának újra fel kell fedeznie a kulcsokat. Nem biztos, hogy így van, de számunkra ez kétségtelenül fejlődés. Egyúttal arra is megtanít, hogy még inkább értékeljük e kulcsokat, különösen, mert három évtizeden át nélkülöztük őket.”

Most, működésünk negyedik évtizedében, az iskolák tudatos hagyományát ápolók sorába léptünk. A vállukon állunk, és példa nélküli, elsöprő élmény végigtekinteni e soron. Az ősi egyiptomi iskola páratlan mélységeit láthatjuk meg, elsőként ők hozták létre a szisztéma ezoterikus formáját.

Miként Robert mondta: „Az előttünk járó iskolák már mindent elmondtak és elvégeztek. A feladatunk az, hogy felemelkedjünk az ő megértésük szintjére, és felhasználjuk mindazt, amit örökül hagytak az üdvösségünkre.”

A bárka állapotáról; Girard Haven írásai 1.

Észrevételek a bárka állapotáról

(Observations onthe State of the Ark, Creating a Soul, p. 501.)

Tanítónk kezdettől fogva beszél arról, hogy iskolánknak két nagy feladata van. Az egyik az, hogy a tanítványokban tudatosságot hozzon létre; a másik az, hogy bárkát építsen, a civilizáció megőrzése érdekében egy nagy intervallumon át az emberiség oktávjában. Hosszú ideig a munkám és az iskolához való viszonyom ezen célok közül az elsőre összpontosított, ám az utóbbi években a második elkezdett jelentősebbé válni, egész addig, hogy mostanra a tudatosság kérdése, legalábbis ami személyesen engem illet, ehhez képest majdnem jelentéktelennek tűnik.

Habár ez a változás fokozatosan ment végbe,  három nagy felismerés segített megszilárdítani megértésemet. Az első az, hogy az iskola fér el a bárkában és nem fordítva. Éveken keresztül, anélkül hogy észrevettem volna, úgy tekintettem a Fellowship-re mint egy iskolára, ami, hogy eleget tegyen a követelménynek, miszerint csinálnia kell valamit, éppen úgy esett, hogy a bárka építésének feladatát kapta. Ám most már értem, hogy ez a gondolat tótágas volt és hátrabukfenc, ugyanis az igazi feladatunk az, hogy bárkát építsünk, és hogy ez meglegyen, azért van szükség éppen egy iskolára.

Ezt többféleképpen lehet belátni. Egyrészt az iskolák, bár meglehetősen ritka jelenségek, mégis viszonylag sok van belőlük összehasonlítva a bárkákkal, és számos olyan formát öltöttek fel, amiknek semmi közük nem volt a bárkákhoz. Azonban egy bárka nem létezhet iskola nélkül. Bizonyos értelemben az iskola a bárka gerince. Minden erre épül, ettől függ, és ebből nő ki. Ez szilárdítja meg az egészet és teszi képessé, hogy állandó irányát tartani tudja. Mégis, a végén víz alá kerül és láthatatlanná válik - még az utasok is ritkán vannak tudatában jelenlétének.

Azt a felismerést, hogy az Iskolát a Bárka végett hozták létre, megerősíti az Iskola története. Az első évtizedben a Tanító az Iskola építésére koncentrált, vagyis, a gerinc lefektetésére. Találkozókat vezetett, fejlesztette és megosztotta a tudást, központokat nyitott, számos tanítvánnyal egyénileg foglalkozott. Aztán, annak az évtizednek a végére, kijelentette, hogy elvégezte a felébredés princípiumainak beoltását a belső körbe, és a tanítás felelősségének nagy részét átruházta a tanítványaira. Innentől fogva a saját energiáit elsődlegesen a művészetekre és Apollo építésére fordította; vagyis sokkal inkább a bárkára kezdett összpontosítani. Tehát látszik abból, amit végzett, hogy az Iskola létrehozása csak egy lépés volt a bárka építésében, nem pedig fordítva.

Sok tanítvány hagyta el az iskolát, mert nem tudták ezt az egyszerű tényt megérteni. Ha valaki nem érti meg, hogy Robert fő feladata egy bárka építése - vagyis hogy ő igazából bárkaépítő, és csak másodsorban tanító - akkor az ember olyan dolgokat fog tőle várni, mint például személyre szóló gondoskodás, találkozók vezetése és így tovább, amelyek egyszerűen nem férnek bele az ő igazi szerepébe.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ő nem tanítana. Ellenkezőleg: mivel tudatosan szeret bennünket, mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy segítsen nekünk fölébredni. Csak éppen az a helyzet, hogy az, ami lehetséges, mindig a bárka összefüggésében kerül meghatározásra. Ez azt jelenti, hogy az ő tanítását és a mi Iskolánkat a bárka szükségletei alakítják. Például, minden iskolának kellenek hogy legyenek gyakorlatai, és voltaképpen alig számít, hogy azok micsodák, amíg azokat tudatosan adják és felügyelik. Így a mi Iskolánkban olyan gyakorlatok lettek meghatározva, amelyek a civilizált viselkedést segítik elő, mert ez az, aminek megőrzése végett a bárkát építik. Például azok a kis gyakorlatok, amelyeket emlékeztetőként kapunk, hogy apró sokkokat képezzenek a pillanatban, olyan dolgok finomodását is elősegítik, mint az étkezés és a beszéd, míg a nagyobb gyakorlatok, amelyek alapvető gépiességünkkel szállnak szembe, mint például a szex és a házasság területére vonatkozó gyakorlatok, a Tanító szerint úgy lettek kiválasztva, hogy tükrözzék, mit kíván a C befolyás az eljövendő civilizáció normáiként. Az Iskola számára más gyakorlatok is működnének, talán még jobban is, ám végső soron a bárka szükségletei nagyobb súllyal esnek a latba.

Ez pedig elvezet a második felismerésemhez: miszerint ha a bárkának meg kell őriznie a civilizációt, akkor mi, az Iskola tanítványai, vagyunk a bárka. Hogy megértsük, ez mit is jelent, először is meg kell érteni, hogy a bárka nem egyszerűen gyönyörű tárgyak vagy nagyszerű művészeti alkotások gyűjteménye, és nem képezik épületek sem, még Apolloban sem. Hanem ennek emberek egy csoportjából kell állnia, akik esszenciájukban eléggé civilizáltak ahhoz, hogy akármi is történjék körülöttük, akkor is civilizáltan viselkedjenek, mert a történelem számtalan esetben bizonyította, hogy a civilizálatlan emberek számára még az emberi kultúra leggyönyörűbb és legkifinomultabb kifejezései sem jelentenek semmit.

A kultúra megbecsülésének és a civilizált módon való viselkedésnek a képessége elsődlegesen az érzelmi központhoz tartozik, különösen pedig a Kőr Királyhoz. Ez az érzelmi minőség olyan valami, ami bennünk létezik, és a bárkát arra tervezték, hogy ezt őrizze meg, nem pedig a gépezetünket. Ez azt jelenti, hogy mi, a Fellowship tagjai, sokkal inkább a hajótest vagyunk, mintsem a rakomány. Talán ezért van az, hogy ahelyett, hogy azt mondaná: mi lettünk arra választva, hogy fölkerüljünk a bárkára, a Tanító általában inkább azt mondja, hogy arra lettünk kiválasztva, hogy a bárka része legyünk.

Gyakorlatilag tehát mi vagyunk a nyersanyag - a fa, a szögek, a szurok és a festék - amelyből a bárka épül. A magasabb erőknek valahogyan ki kell válogatniuk ezt a nyersanyagot, és úgy kell összeépíteniük, hogy az így létrejövő szerkezetben képes legyen fönnmaradni a civilizáció magva. 

Ebből a szempontból már látni lehet, hogy a bárka építése nagyon hasonló szabályokat követ, mint bármely más építkezési vállalkozás. Amikor a munka elkezdődött, a magasabb erők elkezdtek üzletet kötni számos beszállítóval, és elkezdtek rendeléseket leadni - vagyis, ahogyan azt mi észleltük, központok nyíltak, és tanítványok kezdtek csatlakozni. Természetesen különböző időkben különböző dolgokra volt szükség: valamire korábban, valamire később; valamire állandóan szükség volt az egész vállalkozás során, másokra váltakozó mértékben a különböző fázisok mentén. Ezt úgy tapasztaljuk meg, mint váltakozásokat a központok növekedésében és sikerében.

Miután a nyersanyag összegyűlt, jelentős munkába kerül annak előkészítése és alkalmassá tétele. Ezt "önmagunkon való munkának" nevezzük, és akárcsak a deszkák, amiket le kell gyalulni és meg kell görbíteni, hogy beilleszkedjenek a hajótestbe, ezt súrlódásként tapasztaljuk. És mindig van valamennyi hulladék - emberek, akik például egy-két hónap múltán elmennek - és olyan dolgok, amikre szükség van az építkezéshez, mint például az állványozás, de nem részei a végső tervnek - ezek az idősebb tanítványok, akik kisodródtak a belső körből és esetleg végül elhagyták az Iskolát. Az építkezés szempontjából, mindez nemcsak hogy tökéletesen normális, hanem bármilyen rendesen elvégzett művelet elkerülhetetlen részét jelentik.

Az elsődleges tagadó erő abban, hogy így lássuk a dolgokat, az a saját magunkkal való azonosulás és az ezt kísérő önfontosság. A személyiség nem akarja elismerni, hogy az angyalokhoz viszonyítva, akik ezt a vállalkozást vezetik, egyáltalán nem vagyunk mi többek nyersanyagnál; hogy az ő nagyságrendjükön emberi gépezeteket használnak, ugyanúgy, ahogyan mi szerszámokat és anyagokat használunk a mi szintünkön. Ez megalázó felismerés, ám személyesen, minél mélyebben gondolok a bárkára, és minél inkább megértem, hogy mit is jelent valójában az angyalok ideája, annál inkább kénytelen vagyok elfogadni ezt.

Egy kérdés, amit itt föl lehetne tenni, az, hogy mi is tarja ezt a bárkát egyben? Ha a bárka túl fogja élni azokat a nagyon nehéz időket, amiket a tanító előre megmondott, hogy rá várnak, akkor valami össze kell, hogy kösse az embereket, akik olyan szorosan illeszkednek, hogy nem húzzák őket szét még a családjukhoz vagy a barátaikhoz fűződő kapcsolataik sem, akiket el fognak veszíteni; sem az élvezetekkel és jóléttel való azonosulásuk, amit föl kell adniuk, vagy pedig szánalmuk és rémületük látván az emberiség sorsát. Nem tudom, hogy pontosan mi is ez a ragasztó. A megértés és a személyes igazolás biztosan részét képezik, ahogyan a barátság is és a közös erőfeszítések, a közös szenvedés és a közös cél.

Nem meglepő, hogy mindezeket a dolgokat meg lehet találni Apolloban, a helyen, ahol a bárkát építik, ám természetesen máshol is meg lehet találni a Fellowshipben. Ebből a szempontból talán, ami a tanítványokkal a központokban történik, az hasonló lehet alvállalkozók munkájához, akik a helyszíntől távol készítik elő a bárka részeit, hogy azokat majd bevegyék az egészbe.

Ez pedig elvezet a harmadik felismerésemhez, ahhoz, ami jobban meglepett, mint bármi egyéb, ez pedig az, hogy a bárka már majdnem kész. Éveken át szemléltem Apollot, és láttam, hogy mit kell még elvégezni - házakat kell építeni, földeket művelni, infrastruktúrát kiépíteni stb. Habár valamennyire megértem, hogy a civilizáció érzelmi természetű dolog, nem pedig ösztönös, és hogy emberekben marad fenn, nem pedig tárgyakban, mégsem tudom megállni, hogy ne ösztönös fogalmakban gondolkozzam a bárkáról.

Aztán egy nap hirtelen felismertem, hogy habár Apollo távol áll attól, hogy ösztönös szempontból önfenntartó legyen, érzelmi szempontból figyelemre méltó mértékben önfenntartóvá vált. Valójában, ha az élet érzelmi fönntartórendszere hirtelen megszűnne - ha nem lennének többé filmek és televízió, könyvek és magazinok, hangfelvételek, múzeumok, szimfóniák és a többi - ez bennünket alig érintene. Nem csak hogy van zenénk, drámánk, operánk és táncunk; nemcsak hogy vannak festőink, íróink, szobrászaink és más művészeink; nemcsak hogy van sportunk, finom ételünk és finom italunk; hanem mindezekre a dolgokra a saját erőfeszítéseink révén tettünk szert. Igaz, talán úgy kezdődtek, mint a tanító akaratának kifejeződései, ám mostanra már a saját szükségleteinket és vágyainkat tükrözik. Nem azért rendelkezünk mindezekkel, mert nekünk adták, hanem azért, mert akartuk. Az esszencia kifejeződéseivé váltak.

Továbbá, mindezeken túl és fölött, itt vagyunk mi egymás számára. A barátságainkat - sőt, majdnem minden ügyünket egymással - a jelenlét és a negativitás ki nem fejezése határozza meg. Biztos, hogy nem vagyunk ebben tökéletesek, de végül is, meglehetősen civilizált módon érintkezünk egymással, és azt hiszem, ha  kell, saját magunktól is így fogjuk folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne még rengeteg munka, amit el kell végezni - talán a bárkát meg kell még erősíteni, valamilyen végső simításokat el kell még végezni, és biztos, hogy még be kell rendezni és előkészíteni - ám az alapvető szerkezet megvan, és számomra tényleg úgy tűnik, hogy képes a felszínen maradni.

Nem csoda hát, hogy a tanítónk más dolgokra kezdte fordítani a figyelmét. Nemcsak hogy sikeresen megépítette a bárkát, hanem úgy tűnik, hogy - ha nem is alacsony költségvetéssel - de mindenképpen határidő előtt elvégezte a munkát. Az egész idő alatt, miközben azt hittük, hogy valami mást csinálunk - szőlőt ültetünk, bort termelünk, központokat nyitunk, magunkon dolgozunk - közben egyúttal bárkává épültünk. Most a munka majdnem kész, és ismerve a C befolyást, csak arra tudok következtetni, hogy egy napon szükség is lesz rá.

1993. január