A bárka állapotáról; Girard Haven írásai 1.

Észrevételek a bárka állapotáról

(Observations onthe State of the Ark, Creating a Soul, p. 501.)

Tanítónk kezdettől fogva beszél arról, hogy iskolánknak két nagy feladata van. Az egyik az, hogy a tanítványokban tudatosságot hozzon létre; a másik az, hogy bárkát építsen, a civilizáció megőrzése érdekében egy nagy intervallumon át az emberiség oktávjában. Hosszú ideig a munkám és az iskolához való viszonyom ezen célok közül az elsőre összpontosított, ám az utóbbi években a második elkezdett jelentősebbé válni, egész addig, hogy mostanra a tudatosság kérdése, legalábbis ami személyesen engem illet, ehhez képest majdnem jelentéktelennek tűnik.

Habár ez a változás fokozatosan ment végbe,  három nagy felismerés segített megszilárdítani megértésemet. Az első az, hogy az iskola fér el a bárkában és nem fordítva. Éveken keresztül, anélkül hogy észrevettem volna, úgy tekintettem a Fellowship-re mint egy iskolára, ami, hogy eleget tegyen a követelménynek, miszerint csinálnia kell valamit, éppen úgy esett, hogy a bárka építésének feladatát kapta. Ám most már értem, hogy ez a gondolat tótágas volt és hátrabukfenc, ugyanis az igazi feladatunk az, hogy bárkát építsünk, és hogy ez meglegyen, azért van szükség éppen egy iskolára.

Ezt többféleképpen lehet belátni. Egyrészt az iskolák, bár meglehetősen ritka jelenségek, mégis viszonylag sok van belőlük összehasonlítva a bárkákkal, és számos olyan formát öltöttek fel, amiknek semmi közük nem volt a bárkákhoz. Azonban egy bárka nem létezhet iskola nélkül. Bizonyos értelemben az iskola a bárka gerince. Minden erre épül, ettől függ, és ebből nő ki. Ez szilárdítja meg az egészet és teszi képessé, hogy állandó irányát tartani tudja. Mégis, a végén víz alá kerül és láthatatlanná válik - még az utasok is ritkán vannak tudatában jelenlétének.

Azt a felismerést, hogy az Iskolát a Bárka végett hozták létre, megerősíti az Iskola története. Az első évtizedben a Tanító az Iskola építésére koncentrált, vagyis, a gerinc lefektetésére. Találkozókat vezetett, fejlesztette és megosztotta a tudást, központokat nyitott, számos tanítvánnyal egyénileg foglalkozott. Aztán, annak az évtizednek a végére, kijelentette, hogy elvégezte a felébredés princípiumainak beoltását a belső körbe, és a tanítás felelősségének nagy részét átruházta a tanítványaira. Innentől fogva a saját energiáit elsődlegesen a művészetekre és Apollo építésére fordította; vagyis sokkal inkább a bárkára kezdett összpontosítani. Tehát látszik abból, amit végzett, hogy az Iskola létrehozása csak egy lépés volt a bárka építésében, nem pedig fordítva.

Sok tanítvány hagyta el az iskolát, mert nem tudták ezt az egyszerű tényt megérteni. Ha valaki nem érti meg, hogy Robert fő feladata egy bárka építése - vagyis hogy ő igazából bárkaépítő, és csak másodsorban tanító - akkor az ember olyan dolgokat fog tőle várni, mint például személyre szóló gondoskodás, találkozók vezetése és így tovább, amelyek egyszerűen nem férnek bele az ő igazi szerepébe.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ő nem tanítana. Ellenkezőleg: mivel tudatosan szeret bennünket, mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy segítsen nekünk fölébredni. Csak éppen az a helyzet, hogy az, ami lehetséges, mindig a bárka összefüggésében kerül meghatározásra. Ez azt jelenti, hogy az ő tanítását és a mi Iskolánkat a bárka szükségletei alakítják. Például, minden iskolának kellenek hogy legyenek gyakorlatai, és voltaképpen alig számít, hogy azok micsodák, amíg azokat tudatosan adják és felügyelik. Így a mi Iskolánkban olyan gyakorlatok lettek meghatározva, amelyek a civilizált viselkedést segítik elő, mert ez az, aminek megőrzése végett a bárkát építik. Például azok a kis gyakorlatok, amelyeket emlékeztetőként kapunk, hogy apró sokkokat képezzenek a pillanatban, olyan dolgok finomodását is elősegítik, mint az étkezés és a beszéd, míg a nagyobb gyakorlatok, amelyek alapvető gépiességünkkel szállnak szembe, mint például a szex és a házasság területére vonatkozó gyakorlatok, a Tanító szerint úgy lettek kiválasztva, hogy tükrözzék, mit kíván a C befolyás az eljövendő civilizáció normáiként. Az Iskola számára más gyakorlatok is működnének, talán még jobban is, ám végső soron a bárka szükségletei nagyobb súllyal esnek a latba.

Ez pedig elvezet a második felismerésemhez: miszerint ha a bárkának meg kell őriznie a civilizációt, akkor mi, az Iskola tanítványai, vagyunk a bárka. Hogy megértsük, ez mit is jelent, először is meg kell érteni, hogy a bárka nem egyszerűen gyönyörű tárgyak vagy nagyszerű művészeti alkotások gyűjteménye, és nem képezik épületek sem, még Apolloban sem. Hanem ennek emberek egy csoportjából kell állnia, akik esszenciájukban eléggé civilizáltak ahhoz, hogy akármi is történjék körülöttük, akkor is civilizáltan viselkedjenek, mert a történelem számtalan esetben bizonyította, hogy a civilizálatlan emberek számára még az emberi kultúra leggyönyörűbb és legkifinomultabb kifejezései sem jelentenek semmit.

A kultúra megbecsülésének és a civilizált módon való viselkedésnek a képessége elsődlegesen az érzelmi központhoz tartozik, különösen pedig a Kőr Királyhoz. Ez az érzelmi minőség olyan valami, ami bennünk létezik, és a bárkát arra tervezték, hogy ezt őrizze meg, nem pedig a gépezetünket. Ez azt jelenti, hogy mi, a Fellowship tagjai, sokkal inkább a hajótest vagyunk, mintsem a rakomány. Talán ezért van az, hogy ahelyett, hogy azt mondaná: mi lettünk arra választva, hogy fölkerüljünk a bárkára, a Tanító általában inkább azt mondja, hogy arra lettünk kiválasztva, hogy a bárka része legyünk.

Gyakorlatilag tehát mi vagyunk a nyersanyag - a fa, a szögek, a szurok és a festék - amelyből a bárka épül. A magasabb erőknek valahogyan ki kell válogatniuk ezt a nyersanyagot, és úgy kell összeépíteniük, hogy az így létrejövő szerkezetben képes legyen fönnmaradni a civilizáció magva. 

Ebből a szempontból már látni lehet, hogy a bárka építése nagyon hasonló szabályokat követ, mint bármely más építkezési vállalkozás. Amikor a munka elkezdődött, a magasabb erők elkezdtek üzletet kötni számos beszállítóval, és elkezdtek rendeléseket leadni - vagyis, ahogyan azt mi észleltük, központok nyíltak, és tanítványok kezdtek csatlakozni. Természetesen különböző időkben különböző dolgokra volt szükség: valamire korábban, valamire később; valamire állandóan szükség volt az egész vállalkozás során, másokra váltakozó mértékben a különböző fázisok mentén. Ezt úgy tapasztaljuk meg, mint váltakozásokat a központok növekedésében és sikerében.

Miután a nyersanyag összegyűlt, jelentős munkába kerül annak előkészítése és alkalmassá tétele. Ezt "önmagunkon való munkának" nevezzük, és akárcsak a deszkák, amiket le kell gyalulni és meg kell görbíteni, hogy beilleszkedjenek a hajótestbe, ezt súrlódásként tapasztaljuk. És mindig van valamennyi hulladék - emberek, akik például egy-két hónap múltán elmennek - és olyan dolgok, amikre szükség van az építkezéshez, mint például az állványozás, de nem részei a végső tervnek - ezek az idősebb tanítványok, akik kisodródtak a belső körből és esetleg végül elhagyták az Iskolát. Az építkezés szempontjából, mindez nemcsak hogy tökéletesen normális, hanem bármilyen rendesen elvégzett művelet elkerülhetetlen részét jelentik.

Az elsődleges tagadó erő abban, hogy így lássuk a dolgokat, az a saját magunkkal való azonosulás és az ezt kísérő önfontosság. A személyiség nem akarja elismerni, hogy az angyalokhoz viszonyítva, akik ezt a vállalkozást vezetik, egyáltalán nem vagyunk mi többek nyersanyagnál; hogy az ő nagyságrendjükön emberi gépezeteket használnak, ugyanúgy, ahogyan mi szerszámokat és anyagokat használunk a mi szintünkön. Ez megalázó felismerés, ám személyesen, minél mélyebben gondolok a bárkára, és minél inkább megértem, hogy mit is jelent valójában az angyalok ideája, annál inkább kénytelen vagyok elfogadni ezt.

Egy kérdés, amit itt föl lehetne tenni, az, hogy mi is tarja ezt a bárkát egyben? Ha a bárka túl fogja élni azokat a nagyon nehéz időket, amiket a tanító előre megmondott, hogy rá várnak, akkor valami össze kell, hogy kösse az embereket, akik olyan szorosan illeszkednek, hogy nem húzzák őket szét még a családjukhoz vagy a barátaikhoz fűződő kapcsolataik sem, akiket el fognak veszíteni; sem az élvezetekkel és jóléttel való azonosulásuk, amit föl kell adniuk, vagy pedig szánalmuk és rémületük látván az emberiség sorsát. Nem tudom, hogy pontosan mi is ez a ragasztó. A megértés és a személyes igazolás biztosan részét képezik, ahogyan a barátság is és a közös erőfeszítések, a közös szenvedés és a közös cél.

Nem meglepő, hogy mindezeket a dolgokat meg lehet találni Apolloban, a helyen, ahol a bárkát építik, ám természetesen máshol is meg lehet találni a Fellowshipben. Ebből a szempontból talán, ami a tanítványokkal a központokban történik, az hasonló lehet alvállalkozók munkájához, akik a helyszíntől távol készítik elő a bárka részeit, hogy azokat majd bevegyék az egészbe.

Ez pedig elvezet a harmadik felismerésemhez, ahhoz, ami jobban meglepett, mint bármi egyéb, ez pedig az, hogy a bárka már majdnem kész. Éveken át szemléltem Apollot, és láttam, hogy mit kell még elvégezni - házakat kell építeni, földeket művelni, infrastruktúrát kiépíteni stb. Habár valamennyire megértem, hogy a civilizáció érzelmi természetű dolog, nem pedig ösztönös, és hogy emberekben marad fenn, nem pedig tárgyakban, mégsem tudom megállni, hogy ne ösztönös fogalmakban gondolkozzam a bárkáról.

Aztán egy nap hirtelen felismertem, hogy habár Apollo távol áll attól, hogy ösztönös szempontból önfenntartó legyen, érzelmi szempontból figyelemre méltó mértékben önfenntartóvá vált. Valójában, ha az élet érzelmi fönntartórendszere hirtelen megszűnne - ha nem lennének többé filmek és televízió, könyvek és magazinok, hangfelvételek, múzeumok, szimfóniák és a többi - ez bennünket alig érintene. Nem csak hogy van zenénk, drámánk, operánk és táncunk; nemcsak hogy vannak festőink, íróink, szobrászaink és más művészeink; nemcsak hogy van sportunk, finom ételünk és finom italunk; hanem mindezekre a dolgokra a saját erőfeszítéseink révén tettünk szert. Igaz, talán úgy kezdődtek, mint a tanító akaratának kifejeződései, ám mostanra már a saját szükségleteinket és vágyainkat tükrözik. Nem azért rendelkezünk mindezekkel, mert nekünk adták, hanem azért, mert akartuk. Az esszencia kifejeződéseivé váltak.

Továbbá, mindezeken túl és fölött, itt vagyunk mi egymás számára. A barátságainkat - sőt, majdnem minden ügyünket egymással - a jelenlét és a negativitás ki nem fejezése határozza meg. Biztos, hogy nem vagyunk ebben tökéletesek, de végül is, meglehetősen civilizált módon érintkezünk egymással, és azt hiszem, ha  kell, saját magunktól is így fogjuk folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne még rengeteg munka, amit el kell végezni - talán a bárkát meg kell még erősíteni, valamilyen végső simításokat el kell még végezni, és biztos, hogy még be kell rendezni és előkészíteni - ám az alapvető szerkezet megvan, és számomra tényleg úgy tűnik, hogy képes a felszínen maradni.

Nem csoda hát, hogy a tanítónk más dolgokra kezdte fordítani a figyelmét. Nemcsak hogy sikeresen megépítette a bárkát, hanem úgy tűnik, hogy - ha nem is alacsony költségvetéssel - de mindenképpen határidő előtt elvégezte a munkát. Az egész idő alatt, miközben azt hittük, hogy valami mást csinálunk - szőlőt ültetünk, bort termelünk, központokat nyitunk, magunkon dolgozunk - közben egyúttal bárkává épültünk. Most a munka majdnem kész, és ismerve a C befolyást, csak arra tudok következtetni, hogy egy napon szükség is lesz rá.

1993. január