A szenvedés átalakításáról; Girard Haven írásai 4.

A negatív érzelmek átalakítása

(The Transformation of Negative Emotions, Creating a Soul, 337-341. o.)

A szisztémát hasonlították már egy ujjhoz, ami az utat mutatja; csak jelzést ad, hogy merre kell menni, aminek a jelentését minden tanítványnak magának kell fölfedeznie. Egyike a legfontosabb, és ugyanakkor a legmegfoghatatlanabb segítségeknek, amiket a szisztéma ad, a negatív érzelmek átalakításának ideája. Világos, hogy ennek, mint a második tudatos sokknak, többre kell utalnia, mint a negatív érzelmek puszta hiánya, vagy ki nem fejezésük. De mi lehet az?

Ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tették fel egy találkozón, amelyen részt vettem. Habár abban az időben sem én, sem mások a hallgatóságban nem tűntünk úgy, hogy magunktól sokat tudnánk mondani a tárgyról, ez a tapasztalat mégis dó-jává vált egy oktávnak, ami, számos jól időzített sokk segítségével a C befolyás részéről, végül egy olyan teória megalkotásához vezetett a negatív érzelmek átalakításáról, ami sokkal gyakorlatibbnak tűnik, mint bármi, amivel korábban találkoztam. Ennek a teóriának három kulcseszméje van.

Először is, mint alászálló oktávok, a negatív érzelmek egy intervallummal kezdődnek, a dó-ti intervallummal. Mivel az átalakítás ideája az, hogy ne legyünk szándékosan negatívak, hogy így legyen valami, amit átalakíthatunk, az átalakításnak az intervallumban kell történnie. Vagyis az átalakításnak egy bizonyos fajta erőfeszítésnek kell lennie, ami megszakítja a negatív érzelmet, mielőtt esélye lenne elkezdődni, és átváltoztatja azt valami mássá.

A második idea Mr. Ouspensky állításához kapcsolódik, miszerint ha nem lennének negatív érzelmek, akkor szükséges lenne föltalálni azokat. Ez részben arra módra utal, ahogyan a negatív érzelmek hozzáférnek ahhoz a nagyon finom, illékony energiához, amit ő mi 12-nek nevez. Valamiképpen, egy negatív érzelem dó-ja (ami a kiváltó inger) és ti-je (a tényleges érzelem kezdete) között, ez az energia, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív, hozzáférhetővé válik az érzelmi központ számára, ahol összekapcsolódik negatív attitűdökkel, hogy aztán teljesen kifejlett negatív érzelemmé váljon. Az átalakításnak tehát egy olyan módszernek kell lennie, ami átirányítja ezt az energiát; egy módszernek a másképpen történő felhasználásra.

A harmadik idea a kőr király természetéhez kapcsolódik. A szisztéma szerint a központok intellektuális részei akkor működnek, amikor erőfeszítés történik a figyelem irányítására. De mit jelent ez az érzelmi központ számára? Ez részben abban az erőfeszítésben látható, ami az érzelmi központ fókuszálásához szükséges, hogy átéljen egy művészeti alkotást, mint például egy festményt vagy egy koncertet. Azonban, azt hiszem, ez arra is vonatkozik, hogy szándékosan választunk ki és tartunk fönn érzelmi attitűdöket.

Amit érzelmi attitűdök alatt értek, azt azzal lehet illusztrálni, ha belegondolunk, mi is a különbség egy olyan nap között, amelyen az ember „bal lábbal kel fel”, és majd' minden benyomás ingert jelent a negativitáshoz, és egy olyan nap között, amikor az ember a megelégedettség érzésével kel fel, és szinte semmi sem tudja megzavarni boldogságának vagy jó közérzetének érzését. Az egyik nap az eső szomorú és kellemetlen; a másikon meg frissítő és serkentő. Az egyik nap egy barát „helló”-ja viszonzásra talál; a másikon viszont kellemetlenség, ami afféle „Mit akarsz te tőlem?” -éneket termel.

A lényeg az, hogy ugyanaz az az inger a különböző napokon teljesen ellentétes érzelmeket hív elő. Vagyis az első erő ugyanaz, ám a harmadik erő, az érzelmi attitűd vagy álapot különböző, és így a gépezet másként válaszol. (Egyébként pontosan ez az, ahol a magasabb központok az attitűdök uralásával képesek a gépezet megnyilvánulásait irányítani.)

A megfigyelés útján az ember számos ilyen attitűdöt megérezhet, gyakorlással pedig megtanulhatja, hogy szándékosan alkalmazni is tudja azokat. Kezdetben ezt legjobban olyan időszakokban lehet megkísérelni, amelyek viszonylag semlegesek és érzelmileg üresek – vezetés, gyaloglás, vagy mosogatás például. Ezekben az időszakokban, lehetséges a megelégedettség attitűdjét gyakorolni, vagy a jó közérzetét, vagy a hála érzését. Amint azt föntebb magyaráztuk, ez nem ugyanaz, mint szándékosan kelteni érzelmeket, habár, természetesen, ha egyszer valaki magáévá teszi az attitűdöt, akkor számos benyomást fog fölfedezni a közvetlen környezetében is, amivel ki tudja váltani a megfelelő érzelmeket. Ez sokkal inkább annak a megtanulása, hogyan irányítsuk az érzelmi figyelmet, hogy az érzelmi központot egy kiválasztott irány felé fordítva tartsuk.

Ezeket az ideákat megfontolva, most már elővehetjük a kérdést, hogy hogyan kell a negatív érzelmeket átalakítani. Először is föl kell ismerni a dó-t, vagyis fölismerni, hogy egy negatív érzelem készül elkezdődni, még mielőtt tényleg elkezdődne. Mindaz a figyelem, amit valaki a saját működésének a tanulmányozására fordított – a testtípus, a jellemvonások, a súlypont, az alkímia stb. hozzájárul ehhez a képességhez, mint ahogyan a negatív érzelmek ki nem fejezésének gyakorlata is.

A következő lépésben „meg kell nyitni” a dó-ti intervallumot. A legtöbb ember számára a dó és a ti olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy az egyikből a másikba való áthaladás majdnem azonnali. Olyan, mintha erős gumiszíjak kötegeivel lennének rögzítve. Ezek alkotják a rossz attitűdöket – olyanokat, mint az érzés, hogy a negativitás igazolt, hogy annak külső oka van, hogy az természetes és elkerülhetetlen, hogy egészséges dolog kifejezni azt stb. - és a rossz szokásokat – olyanokat, mint az azonosulás, személyesen venni a dolgokat, stb. Bárki, aki őszintén megfigyeli magát, számos példával szolgálhat. Mindezek a rossz szokások és rossz attitűdök harmadik erőként működnek, és a gépezetet (a második vagy passzív erőt) arra késztetik, hogy az ingerre (első erő) negativitással válaszoljon.

Ez hosszú munka, de idővel számos ilyen attitűdöt meg lehet változtatni, és ezeket a rossz szokásokat meggyengíteni, úgy, hogy közben a negatív érzelmek ki nem fejezése az elsődleges eszköz, ami által ez történik. Olyan, mintha a gumiszíjak közül néhányat elvágnának, másokat pedig kitágítanának. Az eredmény az, hogy az inger nem eredményez olyan hirtelen és olyan erőszakosan negatív érzelmet, így egy kis teret hagyva, amelyben meg lehet kísérelni a tényleges átalakítást.

Végül, miután fölismertük, hogy egy negatív érzelem akar elkezdődni, és már, talán több évi munkával sikerült kitágítani a dó-ti intervallumot, az embernek szándékosan ki kell cserélnie a negatív érzelmi attitűdöket, amelyeket gépiesen hívott elő, pozitívakkal. Ez az, ahol az egész gyakorlat, hogy szándékosak legyünk az érzelmi központ használatával, kifizetődik, mert ha valaki magáévá tud tenni pozitív érzelmi attitűdöket, mielőtt a dó-ti intervallumon gépiesen áthaladna, egy új harmadik erő jön létre, és mindaz az erőteljes energia, ami negatív érzelemmé vált volna, most ehelyett a pozitív attitűdhöz társul, egy észrevehetően másfajta érzelmet hozva létre, olyat, ami Mr. Ouspensky szerint rengeteg megértéssel is jár.

Mostanra világosnak kell lennie, hogy az önemlékezés a folyamat minden lépésénél szükséges. Hacsak nem emlékezik valaki önmagára, nem fogja fölismerni a dó-t; hacsak nem emlékezik magára, nem lesz képes pozitív attitűdöt magáévá tenni a negatívak helyett; hacsak nem emlékezik magára, az ember azonosulni fog a létrejövő állapottal, és így elveszíti. Fordítva, hacsak nem képes az ember átalakítani a negatív érzelmeket, nem lesz képes fönntartani az önemlékezés állapotát. Így világossá válik az, amit Mr. Ouspensky mondott, hogy a két tudatos sokkon való munkának egyszerre kell történnie. Ha valaha is megtanuljuk, hogyan emlékezzünk önmagunkra „mindig és mindenütt”, akkor többet kell tennünk, mint újraprogramozni gépezetünket, hogy ne legyenek bizonyos negatív érzelmei, miközben küzdünk, hogy ne fejezzük ki a többit. Ehelyett meg kell tanulnunk ténylegesen átalakítani a negatív érzelmeket. Ezt nem lehet másképp megtanulni, mint próbálkozással; és nincs erre jobb alkalom, mint éppen most.

1989. szeptember