Az elkülönülés szintjei; Girard Haven írása - részletek

Pár hónappal ezelőtt kaptam néhány följegyzést egy san franciscói találkozóról, ahol valaki ezt a kérdést tette fel: "Hogyan álljunk hozzá egy negatív vagy ösztönösen fárasztó munkakörnyezethez, és emeljük meg az ösztönös energiánkat?" A válaszokat olvasva az az érzésem támadt, hogy azok öt különböző csoportra oszlanak, melyek a kérdésen való munka öt különböző szintjét vagy állomását jelentik.

Az első szinten az ember a saját módján kezeli a helyzetet, és próbál változtatni azon, például javítja munkahelyén a benyomások szintjét. Más szóval elfogadjuk a problémát valósnak, és módszereket keresünk a megoldására. ... Inger-válasz gépek maradunk továbbra is, akiknek az állapota külső erők kezében van.

Ez természetes módon vezet a második szinthez, amelyben a gépezetünket próbáljuk átprogramozni, ahelyett vagy amellett, hogy megváltoztatjuk a környezetünket. A jelen esetben olyan én-eket viszünk bele a helyzetbe, amelyek ellentétesek a negatív, gépies hozzáállással. ... Ez még mindig olyan jellegű próbálkozás, amely a gépezet gondjait próbálja megoldani, ahelyett, hogy elkülönülne azoktól, így a gépiesség szintjéhez kötődik, és nem eredményezheti önmagában a létezés valódi változását. 

Látva, hogy a helyzet megváltoztatása, akár kívülről, akár belülről, önmagában kevés a létezésünk szintjének megváltoztatásához, elvezet a következő szinthez, aminek jellemzője a környezettől való elhatárolódás, ahelyett hogy változtatni próbálnánk azon. Ennek egyik eredménye az lesz, hgy mivel kevésbé azonosulunk, kevésbé vesszük komolyan a problémát is, inkább úgy látva azt, mint díszletet egy színjátékban, vagy gyakorlatot a magasabb erők részéről.

Az ember fokozatosan elkezdi látni, hogy nem annyira a külső helyzetek vagy maga az életünk az, amitől el kell különülnünk, hanem egyszerűen saját magunk. A körülmények vagy események önmagukban nem problémák, hanem a mi hozzállásaunk és és véleményeink teszik azokat problémákká, és ezen hozzállások közül minden bizonnyal a legkitartóbb a saját fontosságunk érzése. Az az igazság, hogy mindent a saját önközpontú nézőpontunkból szemlélünk; minden ezzel kezdődik: "én, én, én". Ezért egy munkakörnyezet akkor "jó", ha az "nekem" jó. De miért várunk el kellemes környezetet a munkahelyünkön? Mit tettünk azért, hogy megérdemeljük azt? És miért nem tetszik, ha ez nincs meg nekünk? Pontosan ez az önközpontú szemlélet az, amit az ember a negyedik szinten fejlődése fő akadályának lát. Az egyik módja annak, ahogya elkezdhetünk elkülönülni magunktól, az hogy panaszainkat úgy kezeljük, mintha azok egy kisgyerektől jönnének. Ítélkezés nélkül megfigyeljük a gépezetet a pillanatban, és elfogadjuk olyannak. Ezután már lehetséges a gépezet figyelmét elterelnünka kellemetlen környezetről.

Az ötödik szintet legjobban úgy írhatom le, mint a C-befolyás felismerését. Ez nagyon különbözik a C-befolyás ideájára adott első reakciónktól, amikor önközpontú szemléletünk számára teljesen természetes, hogy a C-befolyásnak segítenie kell bennünket a felébredésben. Ehelyett ez már egy olyan állapot, amelyben eléggé látjuk a dolgok nagyságrendjét és relativitását ahhoz, hogy személyes vágyainkat és tevékenységeinket jelentéktelennek érezzük. Erre csak akkor vagyunk képesek, amokor igazán megértjük a magasabb erőkhöz való viszonyunkat. A magasabb erők megértése nélkül az elkülönülésért való küzdelem az én-ek szintjén marad.

Ez tehát a "negatív" helyzet kezelésének öt szintje: 

megváltoztatni a helyzetet;

megváltoztatni a gépezet reakcióját a helyzethez;

elkülönülni a helyzettől;

elkülönülni saját magunktól;

és végül figyelmünket valami nagyobbra fordítani.

Ezek nem helyettesítik egymást, hanem inkább egymásra épülnek. Az alacsonyabb erőfeszítések nékül a magasabbaknak nem lesz alapjuk, és az első új ingerre összeomlanak.Tehát minegyik szinten kell dolgoznunk, és egyik szintre fordítított erőfeszítésünk sem "rossz" vagy hiábavaló. És amikor az történik meg, hog ezek mind összeállnak, mindegyik a maga helyén, és helyes arányban, biztosak lehetünk abban, hogy valóban megérintettük a csodát.

1989, Creating a Soul, 87-93.