Felébredni, meghalni, megszületni

FELÉBREDNI, MEGHALNI, MEGSZÜLETNI

A 2007. augusztus 7-i Grand Pavilonban megtartott reggeli alapján

Az ember megszülethet, de hogy megszülessen, először meg kell halnia. 
Hogy meghaljon, először fel kell ébrednie.¹

A fenti sorok feltehetőleg az „Aforizmák könyvéből” valók, melyet „soha ki nem adtak és valószínűleg soha nem is fognak kiadni”, és ami az Egy ismeretlen tanítás töredékei tizenegyedik fejezetében az első három vagy négy oldal témájául szolgál. Néhány sorral később a második aforizma újból kifejti:

Amikor az ember felébred, meghalhat. Amikor meghal, meg tud születni.

Ezek a sorok vezettek, amikor önmagamat arról kérdeztem, hogy miért fejez ki az alsóbb Én olyan heves tiltakozást Robert tanítása ellen ezekben az időkben. Sok tanítványnak komoly problémát okoz megbirkózni ezzel a területtel, és én magam is, úgy tűnik, több ellenkező énnel rendelkezem, mint általában (habár csak megfigyelem őket, és megvárom, hogy elmenjenek). A legjobb magyarázat, melyre gondolni tudtam, hogy valami fokozott nyomást gyakorol az alsóbb Énre, mely előhozta azt az elképzelést, hogy talán elérkezett az alsóbb Én „halálának” ideje, így hát elkezdtem utánanézni, hogy Mr. Ouspensky valójában mit is mond a témáról.

Ami azonban meglepett, amikor elolvastam, az volt, hogy egyéni fejlődésünk mellett, ezek az aforizmák a sorozatra is nagyon jól alkalmazhatóak. Hogy megszülessünk a négy szótlan lélegzetbe, először meg kell „halni”, – az intézőnek meg kell halnia a hatodik munkaénnél – de mielőtt az intéző meg tudna halni, fel kell ébrednie – hangot kell, hogy adjon a rövid Be-nek, és el kell mondania egy sikeres sorozatot. Ami ezután jön, hogy megpróbáljuk mindkét skálát észben tartani: a sorozatét és saját személyes fejlődésünkét. Mi születik meg mindezekből? Minek kell meghalnia, mielőtt ez megtörténhet? És miféle felébredésnek kell megtörténnie, hogy mindezt lehetővé tegye?

Mielőtt azonban folytatnánk, van valami, amit tisztázni kívánok. Az Egy ismeretlen tanítás töredékei Gurdjieff közvetlen idézeteinek formájában íródott. Amikor részeket idézünk a könyvből, néhányan azokat Gurdjieffnek tulajdonítják; én azonban előnyben részesítem azt a feltevést, hogy a teljes könyv Ouspensky műve, és hogy ő irodalmi fogásként használja Gurdjieff szavait. Ezért azt az eljárást követem, hogy mindent, amit az Egy ismeretlen tanítás töredékeiből felhasználok, azt Mr. Ouspensky-nek tulajdonítok, akár Gurdjieff hangjának tűnik, akár nem.

Beszélgetésünket a felébredés, meghalás és megszületés folyamatával fogjuk kezdeni, azt kutatva, hogy ebben az értelemben mit jelent a felébredés. Mr. Ouspensky alapján ez azzal kezdődik, hogy elkezdjük önmagunkat gépezetként megismerni. Egyik szempontból nézve ez az, amin évek óta dolgozunk testtípus elemzéskor, a négy alsóbb központ, jellemvonások, képzelődés, azonosulás, hamis személyiség és a többi tanulmányozása által. De hogy önmagunkra ismerjünk gépezetként, ez mélyebb megértést követel, amit egyedül a gépiesség tanulmányozása által sajátíthatunk el. Az Egy ismeretlen tanítás töredékeiben Mr. Ouspensky azzal kezdi, hogy elmagyarázza:

Felébredni azt jelenti, hogy felismerjük saját semmiségünket, azaz, hogy megértjük teljes és abszolút gépiességünket, és teljes és abszolút gyámoltalanságunkat… Amikor elkezdjük önmagunkat megismerni, az ember meglátja, hogy semmi sincs, ami az övé lenne, azaz, hogy mindaz, amit a sajátjának tekintett: nézetei, gondolatai, meggyőződései, ízlése, szokásai, még hibái és erényei sem a sajátja, hanem vagy utánzás alapján alakultak ki, vagy pedig valamilyen készből kölcsönözte azokat. Ezt érezve az ember talán megérzi önnön semmiségét. És önmaga semmiségét érezve az embernek meg kellene látnia önmagát olyannak, amilyen valójában, nem egy pillanatra, nem egy percre, hanem folyamatosan, sohasem feledve azt.

A felébredés fokozatokban történik meg. Először tanulmányozzuk gépezetünket és elérkezünk a felismeréshez, hogy tényleg gépek vagyunk. Ez aztán elvezet arra a ráeszmélésére, hogy önmagunkról alkotott képünk és a körülöttünk levő világ nem az észlelt dolgok valóságán alapul, hanem azon a képen, ahogyan a gépezet bemutatja azokat, azaz azokon az érzékelési adatokon, melyet az ösztönös központ szolgáltat, és még inkább azon a módon, ahogyan ezeket az adatokat a gépezet többi része lefordítja. Más szóval mind az önmagunkról alkotott képünk, mind a világunk: képzelgések, mely alatt értem azt, amire Mr. Ouspensky utal, amikor a semmiségről beszél, mivel a képzelődés mindenek előtt szó szerint semmi. Ekkor megpróbáljuk önmagunkat különválasztani ettől az elképzelt képtől, hasonlóan ahhoz, mint amikor elkülönülünk álmunktól, amikor felébredünk az első állapotból reggel. De úgy találjuk majd, hogy képtelenek vagyunk erre; és az igazi problémának nem is az az alapja, ahogyan a gépezet a világot látja, hanem az azzal a képpel való azonosulás, amit a gépezet nyújt.

Ez a művelet, hogy a problémát a gépiességben látjuk, hogy látjuk azt, mint képzelődést, hogy megértjük, azonosulásunk ezzel a képzelődéssel; mindez fokozatosan történik meg sok év távlata alatt. Mr. Ouspensky ezt így tolmácsolja:

Lehetetlen felébredni teljesen és egyszerre. Először el kell kezdeni felébredni rövid pillanatokra. De meghalni egyszerre kell és örökre, miután bizonyos erőfeszítéseket tettünk, legyőztünk bizonyos akadályokat, miután bizonyos döntéseket meghoztunk, ahonnan már nincs visszaút. Ez nehéz lesz, talán még lehetetlen is, ha ezt nem előzte meg az ember lassú és folyamatos ébredése.

Ebből világos, hogy a „meghalás” hatalmas adag érzelmi vágyat követel meg. Ez a vágy abból ered, hogy azt kívánjuk, valami mások legyünk, ami nagymértékben a C-befolyástól ajándékba kapott tapasztalatokon alapul, és Kőr kilences (és talán még a dáma is) önmagunk meglátásából fakadó tapasztalati-érzelmi reakciójából ered, úgy, ahogyan Mr. Ouspensky is mondja:

Amikor az ember elkezdi megismerni önmagát egy kicsit, önmagában sok mindent meg fog látni, mely elkerülhetetlenül elborzasztja. Addig, míg az ember nincs önmagától elborzadva, nem tud semmit sem önmagáról.

Az alsóbb Én reakciója erre az állításra, hogy elborzadunk attól, hogy meglássunk olyan dolgokat, mint a jellemvonás, azaz, hogy meglátjuk, hogy sokkal kevesebbek vagyunk, mint amit képzeltünk magunkról. De azt gondolom, hogy Mr. Ouspensky valójában arról a felismerésről beszél, hogy megvan a lehetőségünk isteni lényekké válnunk, de csak egy kicsivel élünk jobb életet, mint egy féreg. Az én problémám, hogy személyesen ezeknek a dolgoknak egyikétől sem vagyok elborzadva. Kiképeztem magam (az intézőről beszélve) arra a hozzáállásra, hogy minden, amit látok, mindig is ott volt, és hogy nem kell elborzadni tőle – valójában jobban is teszem, mert így már nem vagyok képzelődésben arról, amit látok. Eredményként talán lehet, hogy nélkülözöm azt az érzelmi energiát, mely ahhoz szükséges, hogy akarattal „meghaljak”.

Más részről sok tanítványt látok, akik nem értették meg elég jól, hogy a négy alsóbb központ élete semmi – hogy az a gépezet élete, és hogy az gépies. Különösen azt nem értették meg, hogy az ének nem valósak. Következésképpen pedig, amikor az ének tiltakoznak, ha arra vannak kérve, hogy meghaljanak, – mely természetesen meg is történik velük – ezek a tanítványok azonosulnak a tiltakozással.

Ahogyan az lehetséges is, úgy érzem, hogy szó szerint évtizedek önmagunkon való munkája után sok idősebb tanítvány lett eléggé éber gépezetére, és most itt az idő, akár készen állunk, akár nem, hogy „meghaljunk” a gépezetünk számára. De sok olyan részünk van, amely nehéznek találja maga mögött hagyni, amit egyszer már életnek tekintett, azzal az ideával együtt, hogy ki is vagyok én, mi a világ, és hogy hogyan tekintek dolgokra.

Szerencsére van segítségünk. Például sok dolog, melyet Robert lát, és kapcsolatba hoz a képekkel, a gépezet idomítása ellen szól, melynek hatása, hogy azt mutatja meg nekem, hogyan tekintsek a dolgokra egy újfajta módon. De ez nem csak a képekkel van így, vagy általánosabban a személyiséggel való azonosulással; például hogy Robert magyarázatai a prehisztorikus ábrákról ellenkezik korunk tudományos, általános nézetével. Robert és az iskola inkább valahogyan ellenszegül némelyikünk alapvető hozzáállásának és programozásának arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene tekintenünk dolgokra, és számunkra, akik már elég rég óta az iskolában vagyunk, ez mélyen belénk hatol; megérezzük a kihívást.

Tanítvány: Gondolkoztam azon, hogy mi az, ami meghal, és miért

vagyunk úgy elborzadva ettől a haláltól. Azt láttam, hogy

bármely énnek, mely önmagát fejleszti, meg kell halnia, és

hogy ami annak az énnek életet ad, és az érzés,

mely ki akar fejeződni, az azonosulás, pozitív vagy negatív.

Amikor a Kőr dáma azonosulását félretesszük, az én semmi sem

lesz, csak egy másik én. Ebben az értelemben a „meghalás”

azt jelenti, hogy a sok éntől elveszünk valamit, mely még csak

nem is volt valós, hogy aztán kezdjünk vele valamit. Amikor ezt a

fátylat elvonjuk, az ének meglátják, hogy nem valósak, és ez az,

ami elborzasztja őket. Minket azonban egy szótlan állapotban

hagy.

Girard: Igen, mondhatjuk azt, hogy az alsóbb Én az, ami „meghal”, de a hozzáállások és azonosulás szemszögéből az alsóbb Én az, ami a sok én mögött áll. Az egyik dolog, ami a „meghalást” nehezen fogadja el, az a gondolat, hogy az éneknek önmaguknak kell meghalniuk. Természetesen egy szempontból nézve, hogyan is tudna meghalni valami, ami valójában nem is létezik? De ezen a ponton túlmenően, aminek meg kell „halnia”, az az önmagunkkal és énjeinkkel való azonosulásunk. Az Én még mindig ott lehet, különösen a hasznos ének. Például nincs ok arra, hogy feladjunk minden elgondolásunkat egy képről; csak éppen figyelembe kell venni Robertét is. De ez azt jelenti, hogy minden más elméletünkkel kapcsolatban fel kell adnunk azonosulásunkat. Ezt felváltva pedig azt jelenti ez majd a továbbiakban, hogy fel kell adnunk azt az ideát, hogy nekünk és annak a szempontunknak van igaza, mely a világot objektíven látni véli.

Az alsóbb Én egyik mély hozzáállása, hogy ahogyan mi látjuk a világot, az alapjában véve ugyanaz, ahogyan az Abszolútum is megtapasztalja azt. Természetesen, amikor ez így ki van jelentve, hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy ez a hozzáállás milyen nevetséges. Ugyanakkor tapasztalatainkat mi mint megkérdőjelezetlen objektivitást vesszük. Ez a fajta mély meggyőződés és azonosulás az, melyet én úgy látok, hogy az alsóbb Én valójában magában foglal. És mivel rendelkezünk ilyen hozzáállással, ez mindenféle más ént is megteremt.

Valóban elborzasztó lenne feladni mindent, amiről azt gondoltuk, hogy valóság, de ami furcsa, hogy csak az azonosulásról kell lemondani. Ez azonban megijeszti az alsóbb Ént, mert azonosulásunk ezekkel az ideákkal, véleményekkel és hozzáállásokkal alapot ad, ahonnan a négy alsóbb központ a világot kora gyermekkortól tapasztalja, és most arra kérnek minket, hogy engedjük el mindezt, abban az értelemben, hogy lássuk őket annak, ami, ne azonosuljunk velük, és hajlandóak legyünk figyelembe venni más szempontokat is, beleértve néhány olyat is, mely a logikus elmének ellentmondásosnak tűnhet. (A hozzáállás, melyre az ellentmondás mutat rá, hogy valami rossz, egy másik fajta hozzáállás, melyet el kell engedni. Valójában az ellentmondás csak a négy alsóbb központ korlátozottságát fedi fel.)

Mindenesetre az alsóbb Én azt gondolja, hogy az ének és a hozzáállások, melyekből ő összeáll, önmaguktól eltűnnek. Valójában azonban az történik, hogy ezek az ének és hozzáállások megmaradnak, de a jelenlét fényében, és így ahelyett, hogy őket valóságnak vesszük, úgy tapasztaljuk, mintha azok a valóság két-dimenziós visszatükröződései lennének.

Tanítvány: Amikor a felébredésről beszélsz, egy képet festek le

magamnak, amint az ébresztőóra hangjára felébredünk az első

állapotból. Az ébresztőóra nem csörög mindennek, ami alszik;

azért csörög, hogy sokkot hozzon létre, hogy megnyisson valami

mást egy pillanatra. Ezt azonban erőfeszítés kell, hogy kövesse,

így tartani kell még egy csengőt is, és egy harmadik csengőt,
hogy éberek legyünk valamire a szobában. Gyakorta egy nagy
küzdelem követ bármit, mely megpróbál minket visszahívni

az alvásból, de a csengő csengeni fog magasabb részeinknek,

és nem annak, ami folytatni kívánja az alvást. Más szavakkal,

fel kell ébrednünk, így az a részünk, mely vissza akar menni,

meghalhat. Akkor tudunk élni.

Girard: Egy módja annak, hogy arra gondoljunk, ami „meghal”, az, hogy tényleg a sorozatban kifejezve gondoljunk arra. Mostanra legtöbbünk már érti, mit jelent az intézőnek meghalni a hatodik munkaénnél, és tudjuk, hogy ez semmilyen módon nem áll ellentétben azzal a ténnyel, hogy az intéző éber a négy szótlan lélegzet alatt, vagy hogy az intéző ujra fog születni, hogy új sorozatot kezdjen. Így az intéző „meghal” egy szemszögből, míg egy másikból nem; csak felvesz egy másik szerepet. Egy másik szempontból pedig az intéző átalakítja önmagát a jelenlétbe.

Amikor a „meghalásról” beszélünk a személyes evolúció skáláján, a helyzet valahogyan ugyanaz. Egy szempontból „meghalni” azt jelenti, hogy elengedünk valamit, míg egy másik szempontból azt jelenti, hogy annak érzése, akik vagyunk, inkább fog eredni a jelenlétből, mintsem a gépezet aktivitásából. Mindennek ellenére az alsóbb Én nem hal meg fizikailag – még mindig lesznek énjeink mind a négy központban, és még mindig gépiesen fogunk reagálni az ingerekre. A különbség az, hogy meglátjuk az éneket, a hozzáállásokat és a négy alsóbb központ életét, mint olyasmit, ami önmagunktól különáll.

Visszatérve a sorozatra, azt is tapasztalom, hogy az intéző halálának különböző fokozatai vannak. Néha a harmadik szem isteni jelenlétét élem meg, de gyakrabban a királyok szótlan jelenléte az, melyet megtapasztalok. Az első esetben az én, a gépezethez való kötődésem az, ami önmagában „meghal”; a második esetben az én, a gépezet aktivitásához, és különösen az alsóbb én életéhez és annak sok énjéhez való kötődésemről van szó.

Hasonlóan a munka során megtapasztalhatunk különböző „halálokat”. De minden esetben a „halál” azzal az érzéssel társul, amelyre Mr. Ouspensky azt mondja: „felülkerekedni egy bizonyos akadályon, meghozni egy bizonyos döntést, ahonnan nincs visszaút”. Számomra az Iskolához való csatlakozás volt ilyen pillanat, de ez a döntés számos esetben kétségbe lett vonva, különösen akkor, amikor Miles Barth 1985-ben elhagyta az Iskolát, és most, az Iskola és a tanítás legutóbbi fejlődésével kapcsolatban. Azonban mindig, amikor ellentmondásra kényszerültem, képes voltam megújítani elkötelezettségemet az Iskola irányába. Következésképpen az a rész, mely kételkedett az Iskolában és az én részvételemben benne, meg kellett, hogy „haljon”. És boldog vagyok, hogy azt mondhatom, hogy ezúttal az intéző sokkal erősebb volt; a kételyek pedig sokkal gyengébbek; és a „halál” sokkal könnyebb.

Tanítvány: A legtöbbünk érti, hogy egy részünk nem valódi, és

hajlandó elengedni azt, és meghalni látni – valójában attól

vagyunk elborzadva, hogy látjuk, hogy ebből sok nem halt meg.

Amikor én csatlakoztam az Iskolához, azt éreztem, hogy olyan

tudás adatott meg nekem, mely magasabb, amit eddig ismertem,

és ez olyan, mint egy belső tartalom, mely továbbra is vezet

engem az Iskolában. Amit most érzek, hogy belső tartalmam

valahogyan működési zavarral küszködik, mintha körbe-körbe

körözne. Nagyon nehezemre esik érezni azt, hogy a jelenlegi

tanítás az az irány, mely után belső lényem kutat, és hogy

tudnék-e „igen”-t mondani az egészre. Ez nagyon fájdalmas, és

nem hiszem, hogy azért, mert az alsóbb énem bizonyosság után

kutat (habár lehet, hogy erről van szó, és én nem látom). Inkább

arról van szó, hogy belső tartalmam valahogyan nem tud arra

menni, amerre úgy tűnik, Robert halad, és úgy érzem, itt vagyok,

de el kell engednem a tanítást.

Girard: Az alsóbb Én meghatározása, melyet a leghasznosabbnak találtam, hogy az alsóbb Én minden, ami második erőt teremt számomra a munkához és az intéző számára. Ezzel a meghatározással világos, hogy azok az ének, melyek említve lettek, az alsóbb Énből jönnek. Láthatjuk ezt abból, ahogyan ki lettek fejezve. Például említetted, hogy nem vagy képes „igen”-t mondani Robert teljes tanítására. Őszintén szólva én sohasem voltam képes mindenre „igen”-t mondani. De a „minden” formális, és ezáltal az alsóbb Én gondolkodását tükrözi. Az intézőnek fel kell váltania ezt a hozzáállást hálával azokért a részekért, melyek egyeznek, és csak egyszerűen megjegyezni a többit ítélkezés nélkül. Az első megközelítés teszi nehézzé, hogy bármit is használjunk, amit Robert tanít, míg a második lehetővé teszi, hogy használjuk azt, amit tudunk.

Hasonlóképpen én azt indítványoznám, hogy ez ne a „tanítás elengedésé”-nek kérdése legyen; inkább, hogy a belső tartalmat kell elengednünk. Új területekre vagyunk tolva, ahol ez a belső tartalom már nem működik, de ahelyett, hogy erre az új területre a tartalommal próbáljunk meg belépni, melyről tudjuk, hogy ott zavaróan működne, vagy ahelyett, hogy megtagadnánk, hogy egyáltalán belépjünk, el kell engednünk az eszközöket, melyek ilyen messzire hoztak minket, és bízni kell abban, hogy valahogyan megtaláljuk utunkat nélkülük is.

Mindezek alatt az évek alatt, amíg belső tartalmunkban bíztunk, hogy az majd vezet minket a munkában, valami más is történt, valami, ami majdnem láthatatlan volt annak a résznek, mely a munkát végezte. Valóban nincs szó ezt leírni, de hívhatjuk lényünk növekedésének. Talán többé nincs szükség belső tartalomra, mert mostanra már rendelkezünk elég létezéssel ahhoz, hogy megtaláljuk utunkat. De sohasem fedezzük ezt fel mint okot addig, míg a régi térképet és régi tartalmat tartjuk magunknál. El kell engedni őket magunktól, – azaz, meg kell „halniuk” – így az új ember megszülethet, és növekedni tud.

Ugyanakkor mindaz, amiről a múltban meggyőződtünk, még mindig igaz – végül is ezt jelenti, hogy valamiről meggyőződni. Ami számomra megváltozott, az, hogy meggyőződéseimet arra használtam, hogy gondoskodjak egy célról abban az értelemben, hogy rámutasson, merre is kívánok menni; most egyszerűen arra mutatnak, ahol valójában vagyok, azaz a jelenlétre – erre a jelenlétre, MOST. Azonban ezt igazán csak a Kőr király tudja megérteni, mely azt jelenti, hogy egy szándékos erőfeszítésre van szükség, hogy összekapcsolódjunk és kitartsunk emellett a megértés mellett. Ez új: hogy egy megértés önmagában nincs jelen, csak ha erőfeszítést teszek, hogy legyen, és az ének arca elé tartom, melyek ezzel nem osztoznak. Így ez akkor egy másik hely, ahol megtapasztaljuk a sorozatot, és különösen, hogy kitartjuk a sorozatot, mely közvetlenül alkalmazható azokra a kihívásokra, mellyel szembesülünk a munkában.

Tapasztalatunk a sorozattal azt is megmutatja, hogy bár egy szemszögből nézve az intéző „meghal”, egy másikból viszont átalakul. Azt javasolnám, hogy legyen ez a módja, ahogyan a belső tartalomra tekintünk. Egy dolog, amihez tartani próbálom magam, az a megértés, hogy játékunkat egy magasabb intelligencia irányítja, – melyet mi C-befolyásnak hívunk – és ha elveszítünk egy dolgot, akkor valami más jöhet annak a helyére. De az én tapasztalatom az, hogy mielőtt valami új feltűnik, a régi megértés lecsökken, és végül szertefoszlik egy intervallumban hagyva minket, ahol úgy tűnik, mintha egyáltalán nem lenne megértés. Következésképp, ha valami, mint ami belső tartalmunk is, abbahagyja működését, – ha „meghal” – és elveszettnek, összezavarodottnak érzem magam, van ott akkor az intézőben egy rész, mely valójában hálás és sóvárogva várja már, hogy felfedezze, mi is fog feltűnni a szenvedésből, mely egy ilyen „halállal” társul.

Valóban úgy tűnik számomra, hogy az a szemléletmód, mely készen áll meghalni, az, mely kifejleszti ezt a fajta bizalmat a Magasabb erőkben. Ha valaki igazán megérti, hogy angyalok vezérelnek minket, miért lenne szükségünk a tartalomra? Még akkor is, ha nincs fogalmunk arról, hogy merre megyünk, a C-befolyás pontosan tudja, hová megyünk, és oda vezet minket, ahová mennünk kell. Természetesen az alsóbb Én nem kedveli azt a tényt, hogy talán tűzbe vezetnek minket, de egy dolog, ami megkülönbözteti a hatos vagy hetes számú embert a négyes számú embertől, hogy ők nem kérdőjelezik meg többé ezeket a dolgokat. Van egy dolog, aminek meg kellett „halnia” és talán itt az ideje, hogy az „meghaljon” bennünk is.

Figyelembe véve, hogy mit jelent „meghalni”, Mr. Ouspensky azt mondja:

Semmiségének és gyámoltalanságának állandó tudatossága végül megadja az embernek a bátorságot arra, hogy „meghaljon”, azaz, hogy meghaljon, nem csupán mentálisan, vagy tudatosságában, hanem, hogy valóban meghaljon, és hogy lemondjon igazán és örökre azokról az aspektusokról önmagával kapcsolatban, melyek vagy szükségtelenek belső fejlődése szempontjából, vagy pedig melyek akadályozzák őt.[Kihangsúlyozva]

Ez inkább tűnik az alsóbb Énnek mint munkánkban levő tagadó erő teljesebb „halálának”, mintsem egy részleges vagy előkészítő „halálnak”, melyről eddig beszéltünk. Ez egy mély érzelmi megértést hoz magával, mely egyszerűen nem kíván semmit sem tenni az énekkel, melyek tagadó erőt hoznak létre az intéző és saját fejlődése számára. Azonban a gépezet folytatja az ének felmutatását, melyek mind ésszerűnek és ártatlannak tűnnek, de ugyanakkor nehézséget hoznak létre az intéző számára. Valójában gyakran tüntetik ezt fel a gépezet helyes munkájának abból a részből, ahonnan jönnek – ilyen ének: „Nem tudom, hová megyek”, és „Elveszítettem belső tartalmamat”. Az ilyen ének valójában a Kőr királyban jönnek létre, de ahelyett, hogy megkönnyítenék a munkát, tagadó erőt hoznak létre, így azt kell mondanunk magunknak: „Nem akarom”.

A kihívás, hogy legyen elegendő erő e mögött az én mögött. Ez megköveteli, hogy vegyünk mindent, amit tanulmányoztunk, tanultunk és leellenőriztünk évtizedek munkája alatt, és hogy teljesen elkötelezzük magunkat ennek. Ahogy Mr. Gurdjieff mondta: „Ha kirúgsz a hámból, adj bele apait, anyait, a szállítást és a csomagolást is beleértve.” Számomra a „szállítást és csomagolást is beleértve” azt jelenti, megtalálni azokat a kis, csendes sarkokat, a titkos ellenállást, és megbizonyosodni arról, hogy azok is le vannak fedve elkötelezettségünkkel.

Valójában egyik módja, hogy a „meghalás”-ra tekintsünk, hogy az mit jelent, hogy most azt kérik tőlünk, értsük bele „a szállítást és csomagolást is”, a bennünk levő utolsó kis darabot is, mely által csak 95%-ban vagyunk elkötelezve, így pedig nem tudunk végigmenni teljesen az úton és „meghalni”. A kapu nagyon keskeny, nekünk pedig nagyon összeszedettnek kell lennünk, hogy keresztül férjünk rajta. Ha csak néhány kis rész is kilóg lazán még mindig, azok akkor fenn fognak akadni a kapu sarkán, és nem tudunk majd keresztül menni.

Ebből a szemszögből „meghalni” azt jelenti, hogy mindent beleteszünk egy pillanatba – ebbe a pillanatba. Nem tölthetünk éveket a kapun való keresztül menetellel. Ez itt és most van, és vagy jelen vagyunk ebben a pillanatban, vagy nem. Talán ez az egyik ok, hogy Mr. Ouspensky azt mondja, hogy meghalni egyszerre szükséges.

Azonban mi megszoktuk, hogy lassan dolgozzunk. Éveket töltünk azzal, hogy kiküszöböljük szükségtelen jellemvonásainkat, hogy lecsökkentsük az azonosulást, képzelődést stb. Végül eljutunk arra a pontra, hogy nem sok mindent kell már megtenni, de még mindig vannak nagyon mély hozzáállások, melyet el kell engednünk. Ezeket a hozzáállásokat úgy tudjuk azonosítani, hogy megfigyeljük, hol van ellenállás. Például a tartalom kérdésével kapcsolatban az a hozzáállás, hogy kellene, hogy tartalmunk legyen. Tudja az autó, merre megy? Nem. A sofőr az, aki tudja, merre megy. Talán az áll a probléma mögött, hogy kell, hogy legyen tartalmunk, és hogy kéne elképzelésünknek lennie arról, hogy mit csinálunk, és hogy merre megyünk. Ezen a ponton a kihívás nagyon mélyre hatol, mert ha feladom azt az ideát, hogy tudom, hogy merre megyek, és hogy mit csinálok, akkor mi marad az „én” illúziójából?

Tanítvány: Talán először tűnik úgy, hogy megértettem az okát,

hogy miért kell előbb felébredni, mielőtt meg tudnánk halni.

Amíg nem látjuk mélyen és mélyrehatóan az alsóbb Én illúzióját,

az nem tud bennünk meghalni pszichológiailag. Saját érzetem

„önmagamról” mint egyénről olyan mélyen van belém rögzülve,

hogy sok bizalom és megfigyelés kell hozzá, hogy boldogulni

tudjak a „meghalással”. Az is sokkal világosabbá válik ebben a

triászban, hogy az alsóbb énen túlmutató forrás segítségére

szükség van.

Girard: Igen, nem hiszem, hogy tudunk önmagunk számára szükséges körülményeket teremteni. Hogy „meghaljunk”, nagy adag harmadik erőre van szükségünk, és az egyik formája ennek a nyomás. Nem tudjuk önmagunknak megteremteni ezt a nyomást, és ezáltal nem lennénk nyomás alatt. Következésképp a nyomásnak kívülről kell jönnie, amiért a „meghalás” ebből a szempontból nem öngyilkosság. Ellenkezőleg, a C-befolyás szerepe az, hogy az Iskolán keresztül működve olyan körülményeket hozzon létre, melyben szembe kell néznünk a borzalommal, amit az intéző az alvás irányában érez, és az alsóbb Én félelmével a „meghalástól”. Így nem öljük meg önmagunkat; csupán megengedjük önmagunknak, hogy meghaljon, amikor a körülmények megkövetelik azt (vagy amikor létezésünk elég magas szintű ahhoz, hogy szívesen fogadja halálunkat). És a C-befolyás nem öl meg minket; csupán megteremtik a körülményeket, melyben lehetőségünk van „meghalni”.

Tanítvány: Talán új tartalmat kell találnom, mert azt érzem, hogy az

én tartalmam volt valójában kapcsolatom a Magasabb erőkkel.

Ha ezt fel kell adnom, találnom kell egy új módot, hogy a

Magasabb erőkhöz kapcsolódjam, és ezt a meghalást még nem

értettem meg.

Girard: Egy másik módja, hogy hogyan gondoljunk arra, aminek meg kell „halnia”, az az ének illúziója. Ha „nekem” van szükségem kapcsolatra a Magasabb erőkkel, akkor annak kell meghalnia. Alkalmanként átéltem azt az állapotot, ahol éppen az ilyen kérdések már nem érvényesek. Az érzet, hogy vagyok én, van világ és vannak Magasabb erők, és vannak alacsonyabb erők, nem tűnik különösebben lényegesnek többé. Egyike ez azon dolgoknak, mely túl egyszerűvé válik a szavak számára. Alapjában véve ez csak a létezés érzete, – a jelenlété – és ha ez ott van, akkor az a kapcsolódás. A C-befolyás mindig jelen van, így ha én jelen vagyok, ott vagyok, ahol ők. Miféle több kapcsolatot kérhetnénk még?

Ezt a tartalom metaforájának kifejezésébe is át lehet vinni. Amikor jelen vagyunk, nincs hová menni, és ha nincs hová menni, nincs szükség tartalomra. A jelenlétnek nincs „szüksége” tartalomra vagy kapcsolatra a C-befolyással, mert minden valódi már ott van a pillanatban. Csak az lehet, hogy az a rész, mely Magasabb erőkkel kíván kapcsolatba lépni olyasmi, ami nincs velük abban a pillanatban. Az én esetemben ez „Girard”, és pontosan ez az a rész, melynek meg kell halnia.

Tanítvány: A harminc munkaénnel és a sorozattal meg kell jobban

értenünk, hogy mi is a képzelődés; hogy feladjuk, meg kell

értenünk azt mélyebben és új összefüggésben. A kihívás, hogy

önmagunk számára megtaláljuk, hogy mi a képzelődés, amit fel

kell adni.

Girard: Véleményem szerint, amit a szívnek fel kell adnia, az önmagunkról alkotott elképzelt kép. Börtönünk: a gépies, a második állapotbeli érzet, hogy kik vagyunk, mely a gépezetbe zártan tart minket. Amikor többé már nem vagyunk azonosulva a négy alsóbb funkcióval, – amikor saját magunk ezen érzete „meghal” – azt egy nagyon nyitott érzés váltja fel. Ez lehet a legtöbb „testen kívüli” élmény pszichológiai jelentése. Ez nem arról szól, hogy kilépünk a testünkből, hanem hogy többé nem mint testünk részét éljük át önmagunkat. Természetesen ezen a ponton nem tudjuk, hol vagyunk, de az a rész, mely ezt megkérdezi, az a rész, mely mindenképpen megpróbál kijutni.

Végül el kell jutnunk egy mély megértéshez, hogy egyetlen kérdés sem számít. Majdnem úgy tűnik, hogy a C-befolyás szándékosan hoz létre kérdéseket számunkra, – Robert tanításával kapcsolatban, Robert személyes életéről a blogon található információkkal kapcsolatban, barátainkról, akik elhagyják az Iskolát – de nekünk ezekre nem kell válaszolnunk. Ehelyett meg kell értenünk, hogy nem számítanak.

Az egyik legfelszabadítóbb érzés akkor történt meg velem, mikor sok évvel ezelőtt egy igen nagy intervallumtól szenvedtem. Sok énem volt sok mindent mondva, de egy napon hirtelen volt egy látomásom, képem, ahogyan én – és fogalmam sincs, ki volt az, talán a helyettes intéző – egy tömeg előtt álltam, akik közül mindenki kiabált rám és válaszokat követeltek és ragaszkodtak ahhoz, hogy tegyem ezt vagy azt, és én próbáltam nagyon ésszerű lenni és megbirkózni mindnyájukkal. Majd felfedeztem, hogy egyszerűen meg tudok fordulni, és el tudok sétálni. És semmi sem történt. Az ének nem mentek el; ott maradtak, ahol voltak és folytatták az üvöltözést és kiabálást. Néhány közülük azt mondta: „Nem tudsz elsétálni előlünk”, de ez csak egy jelentéktelen változata volt annak, amit előtte mondtak, és különben is, nem jöttek utánam. A kérdések nem kell, hogy megválaszolva legyenek.

Egy korábbi példához is tudunk fordulni Robert találkozói alatti hozzászólásaival kapcsolatban. Amikor tizennégy valamire mutat rá egy képen, és azt mondja, hogy a tizennégy az tizenöt, formális elmém mindig ellenkező éneket termel: „Ó, biztosan, minden az, aminek Robert akarja, hogy legyen.” Egy szempontból ez igaz, kivéve, hogy ő ezt egy szabályt követve teszi. De az alsóbb Én úgy érzi, mintha Robert csak úgy valamit odadobott volna az arcomba. A kihívás ezen a ponton, hogy ne adjunk figyelmet az éneknek ezzel kapcsolatban – ne tűnődjünk, honnan kellene tudnunk, hogy mikor tizennégy a tizennégy és mikor tizenöt, és hasonlók. A kihívás, hogy megértsük, hogy ez egyszerűen nem számít, hogy a kérdések azon részemből erednek, amelytől próbálok szabadulni.

Tanítvány: Nincs szabály, mely azt mondaná, nem halhatunk meg

nevetve, és amikor olyan helyre érkezem, ahol éppen hogy nincs

a dolgoknak semmi értelme, ezt hasznosnak találom.

Girard: Gyakran egy jó mód, hogy elkülönüljünk az alsóbb Éntől és kérdéseitől, ha elszórakozunk rajtuk. De elővigyázatosnak kell lennünk, ne engedjük meg, hogy bírálat lopódzzon be, mert az megengedi az alsóbb Énnek, hogy visszacsússzunk az élményhez. Próbálok szeretetteljesen, finoman elszórakozni, amit egy kisgyermek felé érzünk, de a Kőr királynak szüksége van gyakorlásra, mielőtt használni tudnánk azt a részünket magunkban. És mivel tudnánk jobban gyakorolni, mint a jelenléttel? Mit tesz az alsóbb Énem éppen most? Egy szemszögből ez inkább szórakoztató, ugye?

Tanítvány: Az a részünk, mely eltávolítja a lökhárítókat, nem nagyon

tud felelősséget vállalni azért, hogy mit tegyünk azzal, amit a
lökhárító mögött fedezünk fel. A gépezet azt gondolja, hogy
ez ugyanaz az intelligencia, mely meg fog tanítani, hogyan
sétáljunk, de amikor mélyen megértjük, hogy ami megengedte
nekünk, hogy megtaláljuk a kulcsot a börtönhöz, nem az,
ami meg is tanít kisétálni a börtönből, – hogy találnunk kell
ehhez egy másik intelligenciát – a dolgokat rendbe kell hozni.

Girard: A személyes fejlődés skáláján a börtön kulcsának megtalálása a „régi ember” munkája volt (mely még a serdülő intéző is lehet akár), mely tanulmányozta a gépezetet és megtanulta, hogyan csökkentsen a rossz munkán és helyes munkát vezetett be. De most ez utat kell, hogy adjon az „új embernek”, akinek fő érdekeltsége egyszerűen a jelenlét. Ugyanígy a harminc munkaén utat kell hogy adjon a sorozatnak, a sorozatnak pedig meg kell „halnia” a négy szótlan lélegzet kedvéért. És bár szó szerint azt nem tudom elképzelni, hogy ez hová is vezethet, egy pillanatra sem hiszem, hogy a folyamat itt megállna.

Tanítvány: Van egy Rúmí idézetem, mely úgy tűnik, kapcsolódik

ehhez: „Kétféle intelligencia van. Az egyiket el lehet sajátítani,

[és] ezzel az intelligenciával felemelkedni a világban, [és] mások

feljebb vagy lejjebb rangsorolnak majd az alkalmazott tudás

megfelelésétől függően. [A második fajta intelligencia] nem

mozdul el kívülről belülre. [Ellenkezőleg], ez a második tudás

eredete belőled fakad, mely kiáramlik.”²

Girard: Az egyik üdítő dolog Rúmíban azon képessége, hogy ugyanarról a dologról – a jelenlétről – ezer különböző módon tud beszélni. Amit én meg tudok figyelni, ebben az időben ez része Robert örömeinek: hogy annyi év után a munkáról beszélve a szisztéma környezetében, most talált új utakat, hogy megossza megértését a forrásnak egy sokkal tágabb területét felölelve. Tényleg azt mondta, hogy nem keres új válaszokat és új üzenetet; ami izgalmas számára, hogy találjon sok módot, hogy ugyanazt a megértést kifejezze.

Azt is érzem, hogy ő sokkal inkább otthon van a képekben, mint a szavakban. A találkozók alkalmával, amikor közel ülök hozzá elöl, amit én látok, hogy Robert úgy tűnik, jól érzi magát. De amikor kitekintek tanítványokra, leginkább az látszik, hogy küzdenek azért, hogy megértsenek valami nagyon bonyolultat, és egyáltalán nem érzik jól magukat. Talán az egyik ok, ami miatt gondot okoz számunkra a megértés, hogy nem érezzük jól magunkat eléggé. Komolyan vesszük a dolgokat a helytelen módon, és ez megzavarja azt, hogy a képek és az idézetek – és az ottlét puszta tapasztalata – behatoljon a Kőr királyba és a magasabb központokba. Az a rész, mely küzd, hogy megértsen, annak kell „meghalnia”, és hagynia kell helyet a jelenlét örömének.

Ez egy másik módja annak, ahogyan Robert és a C-befolyás kihívás elé állítanak minket. Az a részünk, amely ki van képezve arra, hogy értsen, majdnem teljesen rossz irányba halad. Következésképpen sohasem fogja megérteni és mindig zavarban lesz; a képekre mindig egy bizonyos szkepticizmussal fog tekinteni, és próbálja meglátni, vajon Robert pontos-e, és valóban tíz vonal van-e ott stb.

Az efféle nevelés egy nagyon mély része a modern feminin dominanciának. Hogyan kellene megértünk valamit? Amit Robert mond nekünk, azt hogyan közelítsük meg? Igen, meg kellene próbálni megérteni. Még ott is el lehet kezdeni, hogy megpróbáljuk meglátni, mit lát ő a nyilvánvaló szinten, de akkor egy Robert által bemutatott kép értelme nem lesz több, mint egy Shakespeare szonett értelmének grammatikai analízise. Meg kell tanulnunk, hogy a szonetteket egy másik részünkből olvassuk, mert minden alkalommal, amikor találkozóra megyünk, hasonló kihívással szembesülünk. El tudjuk az önmagunkban levő régi részt venni az útból, és meg tudjuk tapasztalni, hogy egy másik módon mi történik? Vagy ha egy kicsit másképpen fordítjuk, hogyan tegyünk erőfeszítéseket, hogy megértsünk valamit, – erőfeszítést, melyet a négy alsóbb központnak kell, hogy tegyen – ugyanakkor pedig legyünk is éberek a tényre, hogy a megértés nem igazán a lényeg, ezáltal pedig ne is legyünk elfoglalva egyáltalán a megértéssel?

Őszintén szólva nem hiszem, hogy Girard valaha is tudni fogja – és azt sem gondolom, hogy ez számít. Nem tudunk válaszolni a kérdésekre; egyszerűen el kell különülni tőlük, és második erőként használni őket, hogy toljuk előre önmagunkat, hogy felemelkedjünk egy magasabb állapotba. Valamiképp illúzió, hogy kezdenünk kéne valamit azzal, amit az alsóbb Én valósnak láttat. Nem kell – csak el kell különülni; csak lenni kell – Be.

Tanítvány: Itt egy gondolat, mely úgy tűnik, kapcsolatban áll
azzal a tapasztalással, hogy az első felébredés után
meghaljunk, hogy ujjá szülessünk: „Végezze benned az az
összes munkát, mely benned a legmagasabb. Neked csak
bele kell egyezned.”

Girard: Az egyik dolog, aminek meg kell halnia, az a nyelvvel való azonosulásunk. A régi ember a szavakat mint a valóság fontos visszatükröződéseit vette, de valójában ezek csak a gépezet funkciói, és mint olyanok, csak a második állapotot tükrözik vissza. Ezen gondolkoztam azzal az idézettel kapcsolatban, hogy „neked csak bele kell egyezned”. Nos, ki vagy mi vagy „te”? De nincs más módja ezt kimondani. Talán ez egy másik ok, amiért Robert a képek felé irányul. A képek lehetővé teszik, hogy illusztrálják az ideákat szavak használata nélkül. És a szavak, nem számít, milyen gondosan próbáljuk használni őket, hirtelen egy elkülönült én érzetét teremtik meg – én és a szó; én beleegyezek; én végzem a sorozatot; én vagyok a négy szótlan lélegzet és így tovább. Ez önmagában megerősíti önmagunkról alkotott elképzelt képünket.

Tanítvány: Amikor Robert találkozóira megyünk, gyakran halljuk az

üzenetet, és még a nyelvezetet is előtte, így világos, hogy

elsősorban nem azért megyünk, hogy halljuk, amit mond. De

Girarddal más az érzés. Sok nyelvi megoldást használ, és ez

számunkra kényelmessé teszi, hogy egy bizonyos módon újból

beszéljünk a dolgokról. Volt egy találkozó a Galleriá-ban,

ahol Girard elkezdett ugatni, mint egy kutya, mely igen csak

meglepő volt. Mi lenne, ha ugatna most is, mint egy kutya? Hol

lennénk akkor? Mibe kapaszkodnánk akkor? És miért jöttünk

ide azt gondolva, hogy valami valóban jó dolog lesz itt

számunkra?

Girard: Egy szemszögből nézve ahelyett, hogy ugatok, mint egy kutya, egyszerűen ugatok, mint egy ember; csak annyi, hogy az embernél tágabb a kiadható hangok tere. A szavak nem fontosak; csak járművek, valaminek a hordozóeszközei. Remélem, hordozok megértést, de ugyanakkor a C-befolyás is felhasznál arra, hogy valamit hordozzak, mely, ahogyan én értem, az Állapot.

Tanítvány: Sok különböző módja van leírni ugyanazt a dolgot,
de van egy emlékem egy tapasztalatról, nem a szavakról, hanem a

tapasztalás emlékéről, amit csak úgy tudok leírni, mint

„én-telenséget”.

Girard: Igen, egy szempontból, amit próbálok elérni, az a „Girard-talan” jelenlét inkább, mint a szótlan jelenlét. Ez egy kicsit esetlen, hogy így mondjuk, – különösen, hogy néhány ezer ember van az Iskolában különböző nevekkel a világ minden tájáról – de amire utalok, az egyszerűen a jelenlét nélküled, és talán a „szótlan” ugyanolyan jól kifejezi ezt, mint bármi más. Ha valaki azonban abbahagyja az erről való gondolkozást, valahogyan nevetséges lesz szavakat használni, hogy a szótlan jelenlétről beszéljünk.

És mégis, ez az, amit tennünk kell, mert a felébredés és meghalás kérdésén túl ott a kérdés, hogy mit jelent újjászületni. Egy érdekes dolog, amit Mr. Ouspensky mond:

Ha az ember meghal anélkül, hogy felébredt volna, nem tud megszületni. Ha az ember

megszületik anélkül, hogy meghalt volna, talán halhatatlanná válik. Azonban ez akadálya

lesz magasabb szintű létezésének.

Felébredünk önmagunkra; akkor az az én meghal; és akkor valami más tud lenni – Be. Ha valaki meghal anélkül, hogy kellően felébredt volna, a távolság a között a rész között, aminek meg kell halnia és a rész között, amely meg tudja tapasztalni a születést, nem lesz elég éles, és akkor az a rész, amelynek megvan a lehetősége megszületni, megrongálódik, vagy tönkremegy, amikor a másik rész meghal. És megszületni anélkül, hogy meghalnánk, azt jelentené, hogy az alsóbb Én még mindig összekeveredik bármivel, ami megszületett. Ez pedig azt jelentené, hogy a képzelődés tovább folytatódik, és az új ember még mindig alanya lesz ennek. Ezáltal pedig meg leszünk akadályozva, hogy igazán létezzünk.

De ez nem azt jelenti: „valakinek lenni”. Ezért van a Be – ’Légy’- munkaén és nem Be Present – ’Légy jelen’-, amely a gépezet módja lenne, hogy beszéljen arról. A gépezet nem tudja megérteni, mi az, hogy Légy - Be. Annak lennie kell valaminek; jelen lenni, tudatosnak lenni, magasabb állapotban lenni, bármi, kivéve az egyszerű létezést. Természetesen a négy alsóbb központ fel tudja ismerni a létezés állapotát, de nincs módjuk dűlőre jutni egy meztelen Be -szóval. Mit jelent az? Látod, amikor föltettem ezt a kérdést, az intellektuális központ elkezd éneket gyártani ezzel kapcsolatban – azt jelenti, hogy ennek lenni, annak lenni, nem azonosulni stb. – de csak a Be-vel a gépezetnek semmit sem kell mondania.

Ezt a négy szótlan lélegzettel tapasztaljuk meg. Ahogyan én értem, az első öt munkaén előkészület; a hatodik munkaén a Be, mely megállítja a gondolatokat – csak Be; és tartjuk az állapotot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy idővel képesek leszünk arra, hogy tartsuk az állapotot és legyenek énjeink az intellektuális és érzelmi központjainkban ugyanabban az időben, habár talán eltart pár évig, hogy gyakoroljuk, ennek elsajátítását. Mint ahogyan most is, ösztönös központunk folytatja a funkcionálást a négy szótlan lélegzet alatt – látunk, hallunk, lélegzünk, ver a szívünk stb. Egy nagyobb mértékben ezek olyan aktivitások, melyek az első állapotban történnek, és melyek folytatják jelenlétüket a második állapotban is, habár a második állapot, a képzelődés állapota lévén, erre nem éber. Az én tapasztalatom az, hogy a harmadik állapot hozzáadódik a második állapothoz ugyanazon a módon, ahogyan a második állapot hozzáadódik az elsőhöz azzal a kegyetlen különbséggel, hogy mivel a harmadik állapot a jelenlét állapota, éberek vagyunk a második állapotban levő funkciókra, ugyanakkor pedig éberek vagyunk jelenlétünkre is. Azaz jelen tudunk lenni a négy alsóbb központ énjeire, és megengedjük a hasznosaknak, hogy megnyilvánuljanak anélkül, hogy magát a jelenlét állapotát megzavarnák. Végül is a tudatos lények négy alsóbb központjukat nagyon aktívan használják, és nem kell ahhoz aludniuk, hogy ezt tegyék.

Tanítvány: Rumi egyik költeményében azt mondja: „Szeretnélek

megcsókolni! A csók ára az életed.” Ez a válasz: „Micsoda

alku! Vegyük meg!”³ Igazán sokkolt, amikor ezt elolvastam,

mert ő továbbfut megsemmisülésében. Kezdem látni, hogy amit

mi megtapasztalunk, az a habozás vagy vonakodás, hogy

„meghaljunk” azért, hogy teret hagyjunk a jelenlétnek,

és azt gondolom, hogy zavarban vagyunk saját habozásunktól.

Miért habozunk tovább futni magasabb központjaink felé?

Girard: Ez lehet az alsóbb Én egy másik trükkje, mert mi lehet más, mint az alsóbb Én, mely habozik és zavarban van? Természetes, hogy az alsóbb Én habozik tovább futni önnön megsemmisülése felé, de ha nem az alsóbb Én vagyok, már elhagytam azt. Azaz „meghalhatok” a zavarnak és habozásnak még akkor is, ha ezek folytatják saját elképzelt életüket. Hagyd abba a gondolkodást róla, és egyszerűen légy – Be.

Tanítvány: Van egy gondolat a Filokáliában: „Te magad

csendben kell, hogy légy, és hallgatnod kell a benned levő Isten

szótlan hangjára.”

Girard: Itt láthatjuk, hogy a sorozat és az a fajta „meghalás”, amiről beszéltünk, pontosan ugyanaz a dolog, de más skálán. A harminc másodperc skáláján a sorozatnak meg kell szűnnie, és utat kell, hogy adjon a szótlan jelenlétnek. A harminc év skáláján a személyiségnek – az igaznak és a hamisnak is minden véleményével és hozzáállásával, beleértve azt is, hogy kik vagyunk, hogyan működik a világ, és hogy mi a munka – meg kell halnia, és utat kell adnia a jelenlétre alapozó létezésnek. De mindkét esetben a „szavak” – azaz mind a négy alsóbb központ énjei – idővel vissza fognak térni. Talán az egyik különbség a sorozat és a sorozattal való nagyobb munkánk skálája között, hogy az ének és az állapot egymás után alakul ki, míg a nagyobb skálára azért van szükségünk, hogy megtanuljuk, hogyan engedjük meg az éneknek és az Állapotnak, hogy fokozatosan történjen meg; azaz, meg kell tanulnunk, hogy megosszuk figyelmünket a gépezet funkciói és a jelenlét állapota között. A sorozat előnye, hogy a gépies válaszok csak harminc másodperc alatt kell, hogy uralva legyenek; a „halálon” túli átjutás előnye egy nagyobb skálán a jelenlét állapotába, mely magába foglalja a gépezet aktivitásának jelenlétét, hogy nem kell a sorozat speciálisabb körülményei után kutatni, hogy átéljük az állapotot. De a legnagyobb előnyük, hogy fokozatosan dolgozva mindkét skálán, mindegyik növekszik majd gyorsan. A halálnál a skálák összeolvadnak és a „most” „öröklétté” válik. És ez mind a Be-vel kezdődik.

Záró gondolat: Rúmítól: „Van valaki, aki segíthet, aki meg tudja

fordítani a nemlétezés kerekét az édességet belélegző

ürességbe.” ⁴

1. Amíg nincs másként jegyezve, minden az Egy ismeretlen tanítás töredékeiből van, 217-219. oldalak
2. Coleman Barks, fordító. Egy év Rúmíval, Harper Collins, New York, 2006. 43. oldal
3. Ibid. 34. oldal
4. Ibid. 35. oldal
   
   
   Fordította: Szvoboda Annamária