A legfontosabb alapelv - Ouspensky előadása

Részlet Ouspensky 1930. augusztus 20-án tartott előadásából:

Nos, nem sokkal ez előtt azt mondtam, hogy a munkát új elvek szerint kell szervezni. Múlt héten többen megkérdezték tőlem, hogy mit értek ez alatt, és mik lennének az új elvek, amelyek szerint ezek után folytatnánk. Egy példát hozok önöknek az egyik legfontosabb dologra vonatkozóan, aminek másnak kell lennie. Egyike a legelső és legfontosabb tényezőknek önmagunk megváltoztatásában önmagunk felosztása. Helyes felosztás - „Én” és „Ouspensky”. Ha ez a felosztás nem történik meg, ha valaki elfelejti ezt, és továbbra is a szokásos módon gondol magára, vagy ha valaki használja az „Én” és „ő” felosztást, ám rosszul, akkor a munka leáll. Ha valaki nem tartja magát ehhez a felosztáshoz, és a felosztás helyes módjához, akkor a munka leáll. A munka első vonala csak ezen az alapon folyhat. Ha elfelejtik ezt a felosztást, akkor semelyik másik vonal sem lesz nyitva, és a felosztásnak helyesnek kell lennie. Gyakran megesik, hogy az emberek rossz felosztást végeznek. Ami tetszik nekik magukban, azt „Én”-nek nevezik, ami nem tetszik nekik, vagy ami gyenge vagy jelentéktelen, azt nevezik Ouspensky-nek, Petrovnak, Ivanovnak vagy bármi egyébnek. Ha így osztják fel magukat, az teljesen rossz. Számos emberrel találkoztam, akik kezdetben ezekben a csoportokban voltak, és még mindig azt hiszik, hogy ők dolgoznak. […]

Ez a felosztás a legszükségesebb és legfontosabb alapelv. Eddig ez csak tanács volt és javaslat, de mostantól kötelező, legalábbis némely dolgokban – amikor a munkáról beszélnek, amikor az emberekről beszélnek és amikor rólam beszélnek. Az embernek emlékeznie kell magára. Ha valaki ezt nem teszi, az akadályozza a munkát, és ennek megfelelően lesz kezelve. Emlékeznek, hogy már régen megmondtam ezt az elvet, hogy a csoport felelős az egyénért és az egyén a csoportért.

Hogyan válhatunk szabaddá?; Girard Haven írásai 5.

Gondolatok a szabadságról

(Thoughts on Freedom, Creating a Soul, p. 248.)

Úgy tűnik, sokkal több időt töltünk a börtönünk tanulmányozásával – a gépezet, a sok „én”, jellemvonások, stb. - mint amennyit annak a tanulmányozásával töltünk, hogy mit is jelentene szabadnak lenni. Azonban intellektuális központjaink (vagyis a börtönünk) kettős természete lehetetlenné teszi, hogy ezeket az ideákat egymástól külön is megértsük. Hacsak nem tudjuk, hogy mit is jelent szabadnak lenni, továbbra is cellából cellába fogunk költözni a börtönünkben, nem ismerve föl, hogy csak a fogság egy jól ismert formájától szabadultunk meg, nem pedig magából a börtönből.

Először is, azt mondhatjuk, hogy egy ember akkor szabad, ha meg tudja tenni, amit szeretne. Ezt kétféleképp lehet elérni: az első, hogy az ember azt szeretné tenni, ami számára lehetséges, a második pedig az, hogy mi leszünk az Abszolútum. Mivel az utóbbi pozíció már be van töltve, nincs hát más választásunk, mint hogy megbarátkozunk az első lehetőséggel. Így a szabadságnak a vágyaktól való szabadsággal kell kezdődnie. Ez az öntanulmányozás és önelfogadás munkája, az ember korlátainak fölfedezése, és képzeletbeli képünknek elengedése arról, hogy mit is tehetnénk.

Első ránézésre, a vágyak korlátozása nem tűnhet a szabadság nagyon kielégítő fajtájának. Ez azért van, mert a munka nem kínál szabadságot a gépezet számára; hanem a gépezettől való szabadságot kínálja. A képzeletbeli vágyaink a hamis személyiségen alapulnak, és mivel az egyes, kettes és hármas számú embereket ezek a vágyak uralják, azt mondhatjuk, hogy számukra a hamis személyiség „szabad”, és az esszencia és a magasabb központok vannak általa bebörtönözve. A szabadság kivívása lényünk magasabb részei számára azt jelenti, hogy az alacsonyabbat meg kell tanítani, hogy szolgálja őket. Ez a fejlődés minden szintjén érvényes: a személyiségnek az esszenciát kell szolgálnia, az esszenciát nevelni és fegyelmezni kell, hogy a magasabb központokat szolgálhassa, amelyek cserébe a magasabb erőket szolgálják. Függetlenül a szintünktől, mindig valamilyen törvények alatt leszünk; az alacsonyabb, gépiesebb törvényektől pedig úgy szabadulunk meg, hogy szándékosan alávetjük magunkat a magasabb, tudatosabb törvényeknek.

Ez a szabadság egy másik, látszólag paradox meghatározásához vezet minket, miszerint: a szabadság szolgálat. Azonban az ellentmondás ismét abból a szokásunkból ered, hogy lényünk alacsonyabb részeivel azonosulunk, és az ő szemszögükből nézzük a dolgokat. A magasabb részeink szemszögéből, mi lehetne egyértelműbb, mint hogy az alsóbbnak kell kívánnia, hogy szolgálhassa a magasabbat? Valóban, ha valaki őszintén megkérdezi magát, hogy mi az, amit igazán szeretne, végül is el kell vetnie minden vágyát, ami az A befolyás körébe tartozik, kezdve az olyan illuzórikus dolgokkal, mint a jólét, hatalom és hírnév, de beletartoznak ebbe az őszintébb örömök is, úgy mint család, barátok és boldogság, és végül arra a következtetésre jutunk, hogy amit a leginkább szeretnénk az az, hogy szolgáljuk a C befolyást.

Így, habár az a gondolat, hogy a szabadság szolgálat, elsőre ellentmondásosnak tűnik, amikor már megértjük, hogy amit igazán szeretnénk, az a szolgálat, akkor meglátjuk, hogy a legmélyebb vágyunk valóban olyan valami, amire már most is lehetőségünk van. Más szavakkal, szabadok vagyunk azt tenni, amit leginkább szeretnénk; csak éppen eddig még nem vettük a fáradságot, hogy fölfedezzük, mi is lenne az. Következésképp nem is annyira arról van itt szó, hogy kontrolláljuk vagy korlátozzuk a jelenlegi vágyainkat, mint inkább arról, hogy mélyebbre hatoljunk náluk, és teljesen őszintén, megkeressük a legmélyebb vágyainkat. Ha ebben a vállalkozásban sikerrel járunk, akkor azt fogjuk találni, hogy mint Epiktétosznak, az az akaratunk, hogy legyen meg a magasabb erők akarata, és ily módon a saját akaratunk rendíthetetlenné válik.

Ez nagyon erőteljes felismerés, és mint ilyen, könnyen vissza lehet vele élni. A bűn vagy a betegség triászában a harmadik erő kozmológiailag a legalacsonyabb a három közül. Az olyan szolgálat beteges természete, ami egy gépies harmadik erő következménye, mint például a feminin dominancia vagy a félelem, abból a tényből látszik, hogy általában negatív érzelmek kísérik, mint például önsajnálat vagy megbántottság. Ez különösen veszélyes az iskolában való szolgálat esetében. Amikor egy iskolában valamit gépies motivációból tesznek, az utat enged a hamis személyiségnek, hogy belekeveredjen a magasabb erőkkel való kapcsolatunkba, és lecsökkenti az esélyünket, hogy valaha is fölfedezzük az igazi szolgálatot és az igazi szabadságot.

A szabadság elérése, amit a munka kínál, a gyógyulás folyamatával kezdődik, azzal a triásszal, amelyben az anyag (mi, ahogyan vagyunk) újra fölfedezi a helyes formát (az igazi vágyainkat). A folyamat azzal jár, hogy először újraprogramozzuk gondolkozásunkat a dologról, utána pedig újraprogramozzuk az érzelmi központjainkat. Gyakorlatilag elég egészségessé kell válnunk ahhoz, hogy fölismerjük: nincs semmi, amit jobban kívánhatunk, mint hogy a magasabb erőket szolgáljuk. Ez megnyitja lényünket a magasabb rendű megértés felé, és megnyitja az utat az újjászületés folyamata előtt. Itt az a vágyunk, hogy a magasabb erőket szolgáljuk, első erő lesz; létezésünk (az eszköz, amellyel ezt elérjük) lesz a passzív erő; és a magasabb erők vezetik és irányítják mind az erőfeszítéseket, mind az eredményeket.

Ezáltal a szolgaság és a szabadság közötti különbség nem az első erő, vagyis a cselekvésünk eredménye lesz, hanem a harmadik erőé, a motivációé, a megértésé és a szolgált ügy nagyságrendjéé. Az első esetben az ember kényszerítve érzi magát, hogy szolgáljon, és ha a szolgálat valami nála alacsonyabb dolog, akkor a bűn folyamatává válik; a másik esetben, az ember a saját megértése alapján választja azt, hogy szolgáljon, és ha a szolgálat valóban a magasabb erők felé irányul, akkor az újjászületés folyamatává válhat.

Csak az újjászületés által érhetjük el a számunkra lehetséges szabadságot, vagyis hogy elkülönüljünk minden gépiességtől, és megtapasztaljuk a magasabb erők tudatos segítésének örömét. A börtön továbbra is ott lesz, talán még merevebben, formálisabban és hajlíthatatlanabbul, mint valaha, de annak fog látszani, ami mindig is volt; élettelen dolognak, mint a mag feltört héja, amiből mostanra kinőtt egy fa, melyet immár a szél ringat és a nap fénye melegít. Ez a fajta szabadság mindannyiunk számára elérhető. Hogy megszerezzük, csak annyi kell, hogy jobban kívánjuk ezt, mint börtönünk ismerős falait.

1984. május

A szenvedés átalakításáról; Girard Haven írásai 4.

A negatív érzelmek átalakítása

(The Transformation of Negative Emotions, Creating a Soul, 337-341. o.)

A szisztémát hasonlították már egy ujjhoz, ami az utat mutatja; csak jelzést ad, hogy merre kell menni, aminek a jelentését minden tanítványnak magának kell fölfedeznie. Egyike a legfontosabb, és ugyanakkor a legmegfoghatatlanabb segítségeknek, amiket a szisztéma ad, a negatív érzelmek átalakításának ideája. Világos, hogy ennek, mint a második tudatos sokknak, többre kell utalnia, mint a negatív érzelmek puszta hiánya, vagy ki nem fejezésük. De mi lehet az?

Ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tették fel egy találkozón, amelyen részt vettem. Habár abban az időben sem én, sem mások a hallgatóságban nem tűntünk úgy, hogy magunktól sokat tudnánk mondani a tárgyról, ez a tapasztalat mégis dó-jává vált egy oktávnak, ami, számos jól időzített sokk segítségével a C befolyás részéről, végül egy olyan teória megalkotásához vezetett a negatív érzelmek átalakításáról, ami sokkal gyakorlatibbnak tűnik, mint bármi, amivel korábban találkoztam. Ennek a teóriának három kulcseszméje van.

Először is, mint alászálló oktávok, a negatív érzelmek egy intervallummal kezdődnek, a dó-ti intervallummal. Mivel az átalakítás ideája az, hogy ne legyünk szándékosan negatívak, hogy így legyen valami, amit átalakíthatunk, az átalakításnak az intervallumban kell történnie. Vagyis az átalakításnak egy bizonyos fajta erőfeszítésnek kell lennie, ami megszakítja a negatív érzelmet, mielőtt esélye lenne elkezdődni, és átváltoztatja azt valami mássá.

A második idea Mr. Ouspensky állításához kapcsolódik, miszerint ha nem lennének negatív érzelmek, akkor szükséges lenne föltalálni azokat. Ez részben arra módra utal, ahogyan a negatív érzelmek hozzáférnek ahhoz a nagyon finom, illékony energiához, amit ő mi 12-nek nevez. Valamiképpen, egy negatív érzelem dó-ja (ami a kiváltó inger) és ti-je (a tényleges érzelem kezdete) között, ez az energia, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív, hozzáférhetővé válik az érzelmi központ számára, ahol összekapcsolódik negatív attitűdökkel, hogy aztán teljesen kifejlett negatív érzelemmé váljon. Az átalakításnak tehát egy olyan módszernek kell lennie, ami átirányítja ezt az energiát; egy módszernek a másképpen történő felhasználásra.

A harmadik idea a kőr király természetéhez kapcsolódik. A szisztéma szerint a központok intellektuális részei akkor működnek, amikor erőfeszítés történik a figyelem irányítására. De mit jelent ez az érzelmi központ számára? Ez részben abban az erőfeszítésben látható, ami az érzelmi központ fókuszálásához szükséges, hogy átéljen egy művészeti alkotást, mint például egy festményt vagy egy koncertet. Azonban, azt hiszem, ez arra is vonatkozik, hogy szándékosan választunk ki és tartunk fönn érzelmi attitűdöket.

Amit érzelmi attitűdök alatt értek, azt azzal lehet illusztrálni, ha belegondolunk, mi is a különbség egy olyan nap között, amelyen az ember „bal lábbal kel fel”, és majd' minden benyomás ingert jelent a negativitáshoz, és egy olyan nap között, amikor az ember a megelégedettség érzésével kel fel, és szinte semmi sem tudja megzavarni boldogságának vagy jó közérzetének érzését. Az egyik nap az eső szomorú és kellemetlen; a másikon meg frissítő és serkentő. Az egyik nap egy barát „helló”-ja viszonzásra talál; a másikon viszont kellemetlenség, ami afféle „Mit akarsz te tőlem?” -éneket termel.

A lényeg az, hogy ugyanaz az az inger a különböző napokon teljesen ellentétes érzelmeket hív elő. Vagyis az első erő ugyanaz, ám a harmadik erő, az érzelmi attitűd vagy álapot különböző, és így a gépezet másként válaszol. (Egyébként pontosan ez az, ahol a magasabb központok az attitűdök uralásával képesek a gépezet megnyilvánulásait irányítani.)

A megfigyelés útján az ember számos ilyen attitűdöt megérezhet, gyakorlással pedig megtanulhatja, hogy szándékosan alkalmazni is tudja azokat. Kezdetben ezt legjobban olyan időszakokban lehet megkísérelni, amelyek viszonylag semlegesek és érzelmileg üresek – vezetés, gyaloglás, vagy mosogatás például. Ezekben az időszakokban, lehetséges a megelégedettség attitűdjét gyakorolni, vagy a jó közérzetét, vagy a hála érzését. Amint azt föntebb magyaráztuk, ez nem ugyanaz, mint szándékosan kelteni érzelmeket, habár, természetesen, ha egyszer valaki magáévá teszi az attitűdöt, akkor számos benyomást fog fölfedezni a közvetlen környezetében is, amivel ki tudja váltani a megfelelő érzelmeket. Ez sokkal inkább annak a megtanulása, hogyan irányítsuk az érzelmi figyelmet, hogy az érzelmi központot egy kiválasztott irány felé fordítva tartsuk.

Ezeket az ideákat megfontolva, most már elővehetjük a kérdést, hogy hogyan kell a negatív érzelmeket átalakítani. Először is föl kell ismerni a dó-t, vagyis fölismerni, hogy egy negatív érzelem készül elkezdődni, még mielőtt tényleg elkezdődne. Mindaz a figyelem, amit valaki a saját működésének a tanulmányozására fordított – a testtípus, a jellemvonások, a súlypont, az alkímia stb. hozzájárul ehhez a képességhez, mint ahogyan a negatív érzelmek ki nem fejezésének gyakorlata is.

A következő lépésben „meg kell nyitni” a dó-ti intervallumot. A legtöbb ember számára a dó és a ti olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy az egyikből a másikba való áthaladás majdnem azonnali. Olyan, mintha erős gumiszíjak kötegeivel lennének rögzítve. Ezek alkotják a rossz attitűdöket – olyanokat, mint az érzés, hogy a negativitás igazolt, hogy annak külső oka van, hogy az természetes és elkerülhetetlen, hogy egészséges dolog kifejezni azt stb. - és a rossz szokásokat – olyanokat, mint az azonosulás, személyesen venni a dolgokat, stb. Bárki, aki őszintén megfigyeli magát, számos példával szolgálhat. Mindezek a rossz szokások és rossz attitűdök harmadik erőként működnek, és a gépezetet (a második vagy passzív erőt) arra késztetik, hogy az ingerre (első erő) negativitással válaszoljon.

Ez hosszú munka, de idővel számos ilyen attitűdöt meg lehet változtatni, és ezeket a rossz szokásokat meggyengíteni, úgy, hogy közben a negatív érzelmek ki nem fejezése az elsődleges eszköz, ami által ez történik. Olyan, mintha a gumiszíjak közül néhányat elvágnának, másokat pedig kitágítanának. Az eredmény az, hogy az inger nem eredményez olyan hirtelen és olyan erőszakosan negatív érzelmet, így egy kis teret hagyva, amelyben meg lehet kísérelni a tényleges átalakítást.

Végül, miután fölismertük, hogy egy negatív érzelem akar elkezdődni, és már, talán több évi munkával sikerült kitágítani a dó-ti intervallumot, az embernek szándékosan ki kell cserélnie a negatív érzelmi attitűdöket, amelyeket gépiesen hívott elő, pozitívakkal. Ez az, ahol az egész gyakorlat, hogy szándékosak legyünk az érzelmi központ használatával, kifizetődik, mert ha valaki magáévá tud tenni pozitív érzelmi attitűdöket, mielőtt a dó-ti intervallumon gépiesen áthaladna, egy új harmadik erő jön létre, és mindaz az erőteljes energia, ami negatív érzelemmé vált volna, most ehelyett a pozitív attitűdhöz társul, egy észrevehetően másfajta érzelmet hozva létre, olyat, ami Mr. Ouspensky szerint rengeteg megértéssel is jár.

Mostanra világosnak kell lennie, hogy az önemlékezés a folyamat minden lépésénél szükséges. Hacsak nem emlékezik valaki önmagára, nem fogja fölismerni a dó-t; hacsak nem emlékezik magára, nem lesz képes pozitív attitűdöt magáévá tenni a negatívak helyett; hacsak nem emlékezik magára, az ember azonosulni fog a létrejövő állapottal, és így elveszíti. Fordítva, hacsak nem képes az ember átalakítani a negatív érzelmeket, nem lesz képes fönntartani az önemlékezés állapotát. Így világossá válik az, amit Mr. Ouspensky mondott, hogy a két tudatos sokkon való munkának egyszerre kell történnie. Ha valaha is megtanuljuk, hogyan emlékezzünk önmagunkra „mindig és mindenütt”, akkor többet kell tennünk, mint újraprogramozni gépezetünket, hogy ne legyenek bizonyos negatív érzelmei, miközben küzdünk, hogy ne fejezzük ki a többit. Ehelyett meg kell tanulnunk ténylegesen átalakítani a negatív érzelmeket. Ezt nem lehet másképp megtanulni, mint próbálkozással; és nincs erre jobb alkalom, mint éppen most.

1989. szeptember

A feminin dominancia jellege; Girard Haven írásai 3.

A feminin dominancia mint harmadik erő

(Feminine Dominance as a Third Force, Creating a Soul, p. 136.)

A feminin dominanciával kapcsolatban talán a leginkább figyelmen kívül hagyott aspektus, és talán egyike azoknak, amelyeket a legnehezebb leírni, az a tény, hogy a feminin dominancia inkább funkcionál harmadik erőként, mint első vagy második erőként. Hogy ezt megérthessük, idézzük emlékezetünkbe, hogy az alászálló oktávok - mint például a Teremtés Sugara, a negatív érzelmek, a hamis személyiség, és a gépezet legtöbb megnyilvánulása - intervallummal kezdődik, a dó és a ti közötti intervallummal. Az emberi cselekvés szintjén ezt az intervallumot helyes úgy vennünk, mint az inger és egy gépies válasz közötti intervallumot. A feminin dominancia gyakran képezi a harmadik erőt, ami az intervallumot áthidalja. Ez az a mindannyiunkban ott rejlő erő, ami ellenállhatatlanul vezet afelé, hogy úgy válaszoljunk, ahogyan programozva vagyunk, hogy válaszoljunk. Általában ez olyan simán működik, hogy még csak nem is vagyunk tudatában az intervallum létezésének. Egyszerűen úgy viselkedünk, ahogyan elvárják tőlünk, és ahogyan mi elvárjuk azt magunktól.

Az egyetlen eset, amikor észrevesszük a feminin dominanciát, az, amikor nem sikerül az intervallumon a szokásos, gépies módon áthaladni. Ez egy oldaloktávot indít el, amelyben az új ingert arra való képtelenségünk képezi, hogy simán átcsússzunk az eredeti dó-ti intervallumon; így olyan megnyilvánulások dó-ja kezd el szólni, mint például félelem, bűntudat, önigazolás, belső figyelembevétel és így tovább. Ismét, a feminin dominancia a harmadik erő: ezek a reakciók az elvárt viselkedések ilyen körülmények között; ezek azok, amiknek meg "kell" történniük az emberrel.

Ezeknek az oldaloktávoknak az erőssége (amelyek, sajnos mindannyiunk számára ismerősek) világosan demonstrálja a feminin dominancia erejét. Amint egy ilyen oktáv elkezdődik, azonnal elviselhetetlenné teszi a helyzetet, és azon kapjuk magunkat, hogy mindent hátrahagyva a megkönnyebbülést keressük ez alól. Így az intervallum áthidalódik, és mi hozzáfoghatunk azt csinálni, amit mindig is csinálunk, amit úgy érzünk, hogy csinálnunk kell, vagy kötelező csinálnunk, vagy természetes, hogy csinálunk, stb.

Ennek a folyamatnak a megtapasztalásához elegendő, hogy valami kicsiny célt tűzzünk ki a feminin dominancia ellenében, például szándékosan leütni egy pohár vizet az asztalról egy étteremben. Itt a feminin dominancia annyira erős, hogy ez a gondolat általános körülmények között egyszerűen elképzelhetetlen, és bármilyen kezdeményezés a véghez vitelére egy akkora belső vihart kavar, ami messze túl van az esemény nagyságrendjén. Egy másik hasznos kísérlet lehet, hogy valamilyen ártatlan udvariatlanságot követünk el (vagy éppen udvariasságot, az egyéni programozástól függően), mint például nem küldeni el elvárt üdvözlőlapot vagy ajándékot egy születésnapra. Bármelyik helyzetben gyorsan igazolhatjuk az áramlat erejét,mint ami a gépiesen előírt pályánkon tart minket, és azt az erőt is, amely visszatérít minket a pályára, amitől elkezdtünk eltérni.

Ha egyszer elkezdtük felismerni a feminin dominanciát ezekben a kicsiny pillanatokban, akkor el fogjuk kezdeni fölismerni befolyását a nagyobb mintázatokban, amelyek az életünket kialakítják (és amelyek, végül is, pusztán fölhalmozódásai számos kicsiny pillanatnak). Például egy ember, aki az uralom és hatalom jellemvonásokban nyilvánul meg, hogy megszerezze, amit akar, úgy érezheti, hogy ez az egyetlen módja a dolgok elintézésének, és másképpen tenni gyengének és nőiesnek tűnne, meg akkor őt kihasználnák, stb. A nő, aki erre reagál, úgy érezheti, hogy hogy ez az egyetlen módja, hogy megvédje magát, és másképpen tenni férfiasnak és agresszívnek tűnne. Hasonló hozzáállások figyelhetők meg a nőben, aki ügyetlenkedik, hogy kiváltsa egy férfi segítségét, és a férfiben is, aki kötelezve érzi magát, hogy segítsen rajta.

Mégis, nem is annyira az érzések és önigazolások azok, amik ezeket az embereket arra kényszerítik, hogy úgy tegyenek, ahogyan: legnagyobbrészt úgy teszik mindezt, hogy közben egyáltalán nem is éreznek ilyen érzéseket. Hanem, ahelyett, hogy magáról a feminin dominanciáról lennének megfigyeléseink, inkább a szokásos mintáinkkal szembeni viselkedésünkre érkező reakcióink, mintsem maguk a minták azok, amelyek a feminin dominancia nyomai, hasonlóan ahhoz, ahogyan a gondolatok az intellektuális központ működésének nyomai, a mozdulatok pedig a mozgási központ intelligenciájának nyomai. Ezek a nyomok személyenként változnak, függően a kulturális háttértől, programozástól és működéstől, ám a feminin dominancia ténye mindenki számára ugyanaz. Inkább a hozzáállások és elvárások egész mintázatának felel meg, amelyek a viselkedést kényszerítik, mintsem bármely konkrét viselkedésnek. Következésképp, amíg úgy viselkedünk, ahogyan "kellene"- vagyis, ameddig ez a harmadik erő hatékony - addig nem is vagyunk különösképpen tudatában, és még ha tudatában vagyunk is, nem vagyunk képesek különbséget tenni maga a feminin dominancia és a megnyilvánulások között, amelyeket eredményez.

Mindennek további következménye az, hogy bár az ember tanulmányozhatja a feminin dominanciát a viselkedésminták megváltoztatása útján, azonban egyáltalán nem szabadulhat meg tőle ilyen módon. Ezt elméletileg úgy magyarázhatjuk, hogy azt mondjuk, míg valaki a viselkedésmintákkal dolgozik, addig csupán a triász első és második erőivel dolgozik. Azonban hogy ezt gyakorlatilag is megértsük, példákat kell találnunk.

Kedvenc példáim egyike abból az időből való, amikor még a londoni központot vezettem. Az ottani tanítványok néha csodálták a New York-i tanítványok képességét arra, hogy "átugorják" a sorbanállást, és a feminin dominancia látszólagos hiányát, amit ez demonstrált. Amerikaiként azonban fölismertem, hogy egy New York-i úgy érzi, neki küzdenie kell a pozícióért, csakúgy, ahogyan egy angol úgy érzi, hogy neki türelmesen sorba kell állni. Továbbá, ha egy angol netán legyőzné belső ellenállását, és rávenné magát, hogy "tolakodóbb" legyen, attól még mindig a feminin dominancia befolyása alatt állna. Mindenekelőtt feminin dominancia az, ha valaki úgy érzi, hogy el kell vetnie azt a viselkedést, amit a feminin dominancia általában követel. Sőt, az ember cselekvési szabadsága ugyanolyan korlátozott, függetlenül attól, hogy arra van-e kényszerítve hogy programozásának megfelelően cselekedjék, vagy hogy programozásával szemben. A viselkedést mindkét esetben ugyanazok a befolyások határozzák meg; vagyis, míg a viselkedés különböző lehet, a gépiesség ténye nem, és így pszichológiailag egyre megy.

De ha nem szabadulhatunk meg a feminin dominanciától a viselkedés megváltoztatásával, akkor ugyan mi módon szabadulhatunk meg tőle? A válasz a "cselekvés" kérdésében rejlik, abban, hogy valaki hogyan lehet saját harmadik erejévé. Ahelyett, hogy gépezet lennénk, ami arra von programozva, hogy egyik vagy másik módon reagáljon, a "kell" és a "nem szabad" megfelelő érzéseivel együtt, ki kell fejlesztenünk önmagunknak - személyes létezésünknek - egy olyan érzését, amely a cselekvést választja. Azonban ezt nem szükséges külsőleg "bebizonyítani" - az megint csak feminin dominancia lenne. Következésképp, mivel alig van rá indokunk, hogy másképp cselekedjünk, ez azt jelenti, hogy az idő nagy részében szándékosan viselkedünk úgy, ahogyan elvárják, hogy viselkedjünk. Másképpen, a szabadság nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valamit másképpen csinálunk; hanem azt, hogy másképpen létezünk. Az ember szándékos, tudatos színésszé válik a saját előadásában, ahelyett, hogy gépiesen játszaná szerepét. Ám attól még az ember színész marad.

Ezzel pedig eljutottunk az utolsó összetevőhöz, ami szükséges a feminin dominanciától való szabaduláshoz - ez pedig a magasabb erők, és a mi hozzájuk való viszonyunknak a megértése. Enélkül a feminin dominanciától való szabadság egy olyan felelősséget vonna maga után minden cselekedetünkért, és azoknak minden következményéért, ami túlságosan sok lenne, hogy elviseljük. Azonban, ha helyesen értjük meg a magasabb erőket, az egyetlen intelligens döntés, amit tehetünk, az, hogy szolgáljuk őket. Ahogyan Epiktétosz mondta, akaratunk az legyen, hogy a magasabb erők akarata legyen meg. Ez az a megértés, ami helyettesíteni tudja a feminin dominanciát, mint harmadik erőt az életünkben. Ám, a feminin dominanciától eltérően, ez nem gépies; erőfeszítés kell hozzá.

Ezen a ponton hasznos megjegyezni, hogy egy dó mind egy emelkedő-, mind pedig egy alászálló oktávnak kezdete lehet. Az alászálló oktáv magától történik meg; az emelkedő oktáv erőfeszítést igényel. Pszichológiailag, ennek az erőfeszítésnek a lényege, hogy az alászálló oktávot meg kell állítani, mielőtt még elkezdődne; vagyis el kell téríteni a dó-ti intervallumnál. Például a benyomás-oktávban, erőfeszítést (önemlékezést) kell végezni a dó-nál, különben a benyomás alászálló oktávba kerül, és gyorsan kicsúszik a gépezetből. Jelen esetben, az erőfeszítés az, hogy valaki szándékosan azt választja, ami történni fog, ahelyett hogy hagyná azt gépiesen megtörténni a feminin dominancia harmadik ereje alatt. Ez azonban csak akkor értelmes, ha azt, ami történik, a magasabb erők műveként fogjuk fel, nem pedig véletlen vagy emberi erőfeszítés eredményeként.

Habár mindez meglehetősen bonyolultan és filozofikusan hangozhat, elég egyszerűen összefoglalhatjuk. Hogy elkezdhessünk megszabadulni a feminin dominanciától, először meg kell törnünk a gépiesség lendületét (ahol az olyan dolgok jöttek szóba, mint a kísérletek a másképpen viselkedéssel), és aztán önemlékezéssel töltjük meg az így keletkezett intervallumokat, az egyetlen dologgal, amiről biztosak lehetünk, hogy mentes a feminin dominancia befolyásától.

1987. augusztus

Miért végezzünk gyakorlatokat?; Girard Haven írásai 2.

Dolgok és indítékok


(Things and Reasons, Creating a Soul, p. 256.)
Időről-időre megtapasztalunk olyan "én"-eket, amelyek megkérdőjelezik azt, amit az iskolában csinálunk. Például, nemrég egy cikkben, olyan tanítványok, akik fizikai munkát végeznek Apollóban, kifejezték azt, hogy mint szőlőmunkások, az az érzésük van, hogy "fölhasználják" őket az iskola ösztönös-mozgási szükségletei ellátása végett, miközben ők maguk ebből nem sokat kapnak vissza. Ebből a szempontból nézve, a fejlődésükben a következő lépés az lenne, hogy kézbe vegyék az életüket, és azt tegyék, amit saját maguk számára helyesnek éreznek, ahelyett, hogy egyszerűen azt tegyék, amit mondanak nekik.

Ezek a hozzáállások természetesen bizonyos mértékig helyesek. Azonban súlyos veszélyt is jelentenek, mivel gyakran az a helyzet, hogy az embernek az a része, aki úgy érzi, hogy kihasználják és szükségét érzi, hogy maga vegye kézbe a dolgokat, az éppen annyira része a gépezetnek, mint az, amelyik gondolkozás nélkül dolgozik a szőlőben. Amire szükség van tehát, az a különbségek helyes megértése a felébredés követelményei és a gépezet működései között, amelyből az ember ki szeretne szabadulni.

Ennek az egyik megközelítése, amit hasznosnak találtam, az, hogyy különbséget tegyünk a "dolgok" és az "indítékok" között. Vagyis, a szőlőben (vagy akárhol máshol) dolgozni egy dolog; az ahogyan erről gondolkozunk, viszont teljesen más. És éppen a gondolkozásmódunk a dolgokról - az indítékaink, amiért tesszük azokat - az, ami harmadik erőkeént cselekszik, és meghatározza az alkalmazott triászát az erőknek, következésképp pedig a lehetséges eredményeket. Ennek az ideának a megértése során az ember határozott állomásokon megy át, amelyeket egyszerűen lehet kategorizálni a "dolgok" és "indítékok" fogalmaival.

Kezdjük azzal, hogy az egyes, kettes és hármas számú emberek a rossz dolgokat teszik rossz indítékokból. Az A befolyást szolgálják és a hamis személyiséget éltetik a feminin dominancia, a belső figyelembevétel, a negatív érzelmek, stb. hatására. Amikor az ember az iskolához csatlakozik, akkor elkezdi a helyes dolgokat tenni, de továbbra is helytelen indítékból. Például egy bizonyos módon viselkedik, hogy jó tanítványnak tűnjön; és megteszi, amit kérnek tőle, mert a feminin dominancia nem engedi, hogy másképp tegyen. Ám mivel most már a helyes dolgokat teszi, ezért elkezdi látni magát. Pontosabban, elkezdi látni, hogy indítékai rosszak, viselkedését pedig az iskolában ugyanazok a mechankus erők határozzák meg, amelyektől azt hitte, hogy megszabadul.

Ezen a ponton, hacsak nem fejlesztett ki szokatlanul fejlett megértést egyrészt a külső tárgyak, események és cselekvések tekintetében, másrészt pedig a saját hozzáállásairól ezekhez, akkor azt fogja hinni, hogy meg kell változtatnia a dolgokat, amiket tesz, annak érdekében, hogy megszabaduljon a gépies erőktől, amiket most már lát mögöttük. Ez pedig elvezet ahhoz az állomáshoz, ami a rossz dolgok tevése jó indítékból. Ezen az állomáson az a tény, hogy az ember kapott egy bizonyos fajta gyakorlatot, nem elegendő; most már úgy érzi, hogy "igazolnia" kell neki annak értékét, és "kísérletezni" kezd vele. Hasonlóképp, annak érdekében, hogy megmutassa függetlenségét - hogy maga hoz döntéseket, kézben tartja a saját fejlődését, sajátjává tesiz a munkát, önállóan gondolkozik stb. - kétségbe vonja azokat a dolgokat, amelyeket korábban gépies okokból tett, például, a munkát a szőlőben.

Ez sokak számára szükséges lépés, mert ezáltal az ember elkezdheti megérteni a dolgok és az indítékok közötti különbséget. Ha komolyan veszi fejlődését, akkor elkezdi majd látni, hogy ha nem úgy teszi a dolgokat, amiket az iskola kér tőle, ahogyan kérik tőle, akkor elszigeteli magát a tanítótól, és a segítségtől, amire szüksége van. Ahogyan korábban fölismerte azt, hogy a tanító nem lehet az ő fejlődésében a végtelenségig első erő (ami akkor van, amikor a feminin dominancia a harmadik erő), most elkezdi megérteni, hogy nem előnyös a tanítót második, tagadó erőként sem használni.

Ezáltal, végre készen van arra, hogy a helyes dolgokat tegye a helyes indítékokból. Fejlődésének első és második erői többé nem külsők; igazán elkezd dolgozni magán. És ezt azáltal, hogy szolgál és engedelmeskedik az iskolának, a tanítónak és a magasabb erőknek, nem azért, mert ezt kérik tőle, hanem mert ezt szeretné, mert megérti ennek a szükségességét a maga számára. Ezt jelenti az önálló gondolkozás. Nem pedig azt, hogy másképpen teszi a dolgokat. Hanem azt jelenti, hogy az ember megtalálja a saját indítékait, hogy azt tegye, amit tennie szükséges; ahelyett, hogy kötelességből engedelmeskedne, az engedelmességet választja.

Ennek az állomásnak az eléréséhez számos ideát kell igazolni. Pontosabban, nemcsak hogy igazolni kell a magunk számára a magasabb erők létezését, hanem el kell kezdeni megérteni a hozzájuk viszonyított helyzetünket is. Annak igazi megértése, hogy mik is az angyalok az emberekhez viszonyítva, nem hagy más választást, mint hogy az ember megbízzon bennük, engedelmeskedjen nekik és szolgálja őket. Epiktétosz ezt úgy fejezte ki, hogy azt mondta, az ő akaratát soha nem lehet legyőzni, mert az ő akarata az, hogy legyen meg az istenek akarata. Ezen az úton biztos lehetett abban, hogy pontosan azt kapja, amit szeretne, és szabad volt, hogy éppen azt tegye, amit akart, nem azért, mert annyira hatalmas volt, hanem mert képes volt a helyes dolgokat kívánni helyes indítékokból.

Amikor valaki eléri fejlődésében ezt a pontot, az önösség érzése és az, hogy magának kívánjon valamit, nagyrészt eltűnik, és, ahogyan Rodney Collin mondja: "a személyes munka füstként oszlik széjjel." Az arra vonatkozó kérdések, hogy kicsoda is ő, mit is akar, mi a jó a fejlődéséhez, mindez irrelevánssá válik a magasabb erőktől áradó fényben, amely most elkezd átragyogni rajta. Még az is irrelevánssá válik, hogy vajon be tud-e fogadni valamit abból a fényből és elkezdheti-e maga is sugározni azt, akkora megelégedettség származik abból, hogy valóban szolgálja az isteneket. Természetesen, onnantól, hogy egy ember többé nem önző (vagyis rossz) indítékokból használja ezt az energiát, a C befolyás fenntartások és a helytelen felhasználás veszélye nélkül oszthatja meg azt vele. Azt hiszem, minden jogunk megvan arra gondolni, hogy ezt meg is teszik, amikor előkészítettük rá magunkat. Legalábbis, ez kell hogy reményünk legyen.

1988. Január

A bárka állapotáról; Girard Haven írásai 1.

Észrevételek a bárka állapotáról

(Observations onthe State of the Ark, Creating a Soul, p. 501.)

Tanítónk kezdettől fogva beszél arról, hogy iskolánknak két nagy feladata van. Az egyik az, hogy a tanítványokban tudatosságot hozzon létre; a másik az, hogy bárkát építsen, a civilizáció megőrzése érdekében egy nagy intervallumon át az emberiség oktávjában. Hosszú ideig a munkám és az iskolához való viszonyom ezen célok közül az elsőre összpontosított, ám az utóbbi években a második elkezdett jelentősebbé válni, egész addig, hogy mostanra a tudatosság kérdése, legalábbis ami személyesen engem illet, ehhez képest majdnem jelentéktelennek tűnik.

Habár ez a változás fokozatosan ment végbe,  három nagy felismerés segített megszilárdítani megértésemet. Az első az, hogy az iskola fér el a bárkában és nem fordítva. Éveken keresztül, anélkül hogy észrevettem volna, úgy tekintettem a Fellowship-re mint egy iskolára, ami, hogy eleget tegyen a követelménynek, miszerint csinálnia kell valamit, éppen úgy esett, hogy a bárka építésének feladatát kapta. Ám most már értem, hogy ez a gondolat tótágas volt és hátrabukfenc, ugyanis az igazi feladatunk az, hogy bárkát építsünk, és hogy ez meglegyen, azért van szükség éppen egy iskolára.

Ezt többféleképpen lehet belátni. Egyrészt az iskolák, bár meglehetősen ritka jelenségek, mégis viszonylag sok van belőlük összehasonlítva a bárkákkal, és számos olyan formát öltöttek fel, amiknek semmi közük nem volt a bárkákhoz. Azonban egy bárka nem létezhet iskola nélkül. Bizonyos értelemben az iskola a bárka gerince. Minden erre épül, ettől függ, és ebből nő ki. Ez szilárdítja meg az egészet és teszi képessé, hogy állandó irányát tartani tudja. Mégis, a végén víz alá kerül és láthatatlanná válik - még az utasok is ritkán vannak tudatában jelenlétének.

Azt a felismerést, hogy az Iskolát a Bárka végett hozták létre, megerősíti az Iskola története. Az első évtizedben a Tanító az Iskola építésére koncentrált, vagyis, a gerinc lefektetésére. Találkozókat vezetett, fejlesztette és megosztotta a tudást, központokat nyitott, számos tanítvánnyal egyénileg foglalkozott. Aztán, annak az évtizednek a végére, kijelentette, hogy elvégezte a felébredés princípiumainak beoltását a belső körbe, és a tanítás felelősségének nagy részét átruházta a tanítványaira. Innentől fogva a saját energiáit elsődlegesen a művészetekre és Apollo építésére fordította; vagyis sokkal inkább a bárkára kezdett összpontosítani. Tehát látszik abból, amit végzett, hogy az Iskola létrehozása csak egy lépés volt a bárka építésében, nem pedig fordítva.

Sok tanítvány hagyta el az iskolát, mert nem tudták ezt az egyszerű tényt megérteni. Ha valaki nem érti meg, hogy Robert fő feladata egy bárka építése - vagyis hogy ő igazából bárkaépítő, és csak másodsorban tanító - akkor az ember olyan dolgokat fog tőle várni, mint például személyre szóló gondoskodás, találkozók vezetése és így tovább, amelyek egyszerűen nem férnek bele az ő igazi szerepébe.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ő nem tanítana. Ellenkezőleg: mivel tudatosan szeret bennünket, mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy segítsen nekünk fölébredni. Csak éppen az a helyzet, hogy az, ami lehetséges, mindig a bárka összefüggésében kerül meghatározásra. Ez azt jelenti, hogy az ő tanítását és a mi Iskolánkat a bárka szükségletei alakítják. Például, minden iskolának kellenek hogy legyenek gyakorlatai, és voltaképpen alig számít, hogy azok micsodák, amíg azokat tudatosan adják és felügyelik. Így a mi Iskolánkban olyan gyakorlatok lettek meghatározva, amelyek a civilizált viselkedést segítik elő, mert ez az, aminek megőrzése végett a bárkát építik. Például azok a kis gyakorlatok, amelyeket emlékeztetőként kapunk, hogy apró sokkokat képezzenek a pillanatban, olyan dolgok finomodását is elősegítik, mint az étkezés és a beszéd, míg a nagyobb gyakorlatok, amelyek alapvető gépiességünkkel szállnak szembe, mint például a szex és a házasság területére vonatkozó gyakorlatok, a Tanító szerint úgy lettek kiválasztva, hogy tükrözzék, mit kíván a C befolyás az eljövendő civilizáció normáiként. Az Iskola számára más gyakorlatok is működnének, talán még jobban is, ám végső soron a bárka szükségletei nagyobb súllyal esnek a latba.

Ez pedig elvezet a második felismerésemhez: miszerint ha a bárkának meg kell őriznie a civilizációt, akkor mi, az Iskola tanítványai, vagyunk a bárka. Hogy megértsük, ez mit is jelent, először is meg kell érteni, hogy a bárka nem egyszerűen gyönyörű tárgyak vagy nagyszerű művészeti alkotások gyűjteménye, és nem képezik épületek sem, még Apolloban sem. Hanem ennek emberek egy csoportjából kell állnia, akik esszenciájukban eléggé civilizáltak ahhoz, hogy akármi is történjék körülöttük, akkor is civilizáltan viselkedjenek, mert a történelem számtalan esetben bizonyította, hogy a civilizálatlan emberek számára még az emberi kultúra leggyönyörűbb és legkifinomultabb kifejezései sem jelentenek semmit.

A kultúra megbecsülésének és a civilizált módon való viselkedésnek a képessége elsődlegesen az érzelmi központhoz tartozik, különösen pedig a Kőr Királyhoz. Ez az érzelmi minőség olyan valami, ami bennünk létezik, és a bárkát arra tervezték, hogy ezt őrizze meg, nem pedig a gépezetünket. Ez azt jelenti, hogy mi, a Fellowship tagjai, sokkal inkább a hajótest vagyunk, mintsem a rakomány. Talán ezért van az, hogy ahelyett, hogy azt mondaná: mi lettünk arra választva, hogy fölkerüljünk a bárkára, a Tanító általában inkább azt mondja, hogy arra lettünk kiválasztva, hogy a bárka része legyünk.

Gyakorlatilag tehát mi vagyunk a nyersanyag - a fa, a szögek, a szurok és a festék - amelyből a bárka épül. A magasabb erőknek valahogyan ki kell válogatniuk ezt a nyersanyagot, és úgy kell összeépíteniük, hogy az így létrejövő szerkezetben képes legyen fönnmaradni a civilizáció magva. 

Ebből a szempontból már látni lehet, hogy a bárka építése nagyon hasonló szabályokat követ, mint bármely más építkezési vállalkozás. Amikor a munka elkezdődött, a magasabb erők elkezdtek üzletet kötni számos beszállítóval, és elkezdtek rendeléseket leadni - vagyis, ahogyan azt mi észleltük, központok nyíltak, és tanítványok kezdtek csatlakozni. Természetesen különböző időkben különböző dolgokra volt szükség: valamire korábban, valamire később; valamire állandóan szükség volt az egész vállalkozás során, másokra váltakozó mértékben a különböző fázisok mentén. Ezt úgy tapasztaljuk meg, mint váltakozásokat a központok növekedésében és sikerében.

Miután a nyersanyag összegyűlt, jelentős munkába kerül annak előkészítése és alkalmassá tétele. Ezt "önmagunkon való munkának" nevezzük, és akárcsak a deszkák, amiket le kell gyalulni és meg kell görbíteni, hogy beilleszkedjenek a hajótestbe, ezt súrlódásként tapasztaljuk. És mindig van valamennyi hulladék - emberek, akik például egy-két hónap múltán elmennek - és olyan dolgok, amikre szükség van az építkezéshez, mint például az állványozás, de nem részei a végső tervnek - ezek az idősebb tanítványok, akik kisodródtak a belső körből és esetleg végül elhagyták az Iskolát. Az építkezés szempontjából, mindez nemcsak hogy tökéletesen normális, hanem bármilyen rendesen elvégzett művelet elkerülhetetlen részét jelentik.

Az elsődleges tagadó erő abban, hogy így lássuk a dolgokat, az a saját magunkkal való azonosulás és az ezt kísérő önfontosság. A személyiség nem akarja elismerni, hogy az angyalokhoz viszonyítva, akik ezt a vállalkozást vezetik, egyáltalán nem vagyunk mi többek nyersanyagnál; hogy az ő nagyságrendjükön emberi gépezeteket használnak, ugyanúgy, ahogyan mi szerszámokat és anyagokat használunk a mi szintünkön. Ez megalázó felismerés, ám személyesen, minél mélyebben gondolok a bárkára, és minél inkább megértem, hogy mit is jelent valójában az angyalok ideája, annál inkább kénytelen vagyok elfogadni ezt.

Egy kérdés, amit itt föl lehetne tenni, az, hogy mi is tarja ezt a bárkát egyben? Ha a bárka túl fogja élni azokat a nagyon nehéz időket, amiket a tanító előre megmondott, hogy rá várnak, akkor valami össze kell, hogy kösse az embereket, akik olyan szorosan illeszkednek, hogy nem húzzák őket szét még a családjukhoz vagy a barátaikhoz fűződő kapcsolataik sem, akiket el fognak veszíteni; sem az élvezetekkel és jóléttel való azonosulásuk, amit föl kell adniuk, vagy pedig szánalmuk és rémületük látván az emberiség sorsát. Nem tudom, hogy pontosan mi is ez a ragasztó. A megértés és a személyes igazolás biztosan részét képezik, ahogyan a barátság is és a közös erőfeszítések, a közös szenvedés és a közös cél.

Nem meglepő, hogy mindezeket a dolgokat meg lehet találni Apolloban, a helyen, ahol a bárkát építik, ám természetesen máshol is meg lehet találni a Fellowshipben. Ebből a szempontból talán, ami a tanítványokkal a központokban történik, az hasonló lehet alvállalkozók munkájához, akik a helyszíntől távol készítik elő a bárka részeit, hogy azokat majd bevegyék az egészbe.

Ez pedig elvezet a harmadik felismerésemhez, ahhoz, ami jobban meglepett, mint bármi egyéb, ez pedig az, hogy a bárka már majdnem kész. Éveken át szemléltem Apollot, és láttam, hogy mit kell még elvégezni - házakat kell építeni, földeket művelni, infrastruktúrát kiépíteni stb. Habár valamennyire megértem, hogy a civilizáció érzelmi természetű dolog, nem pedig ösztönös, és hogy emberekben marad fenn, nem pedig tárgyakban, mégsem tudom megállni, hogy ne ösztönös fogalmakban gondolkozzam a bárkáról.

Aztán egy nap hirtelen felismertem, hogy habár Apollo távol áll attól, hogy ösztönös szempontból önfenntartó legyen, érzelmi szempontból figyelemre méltó mértékben önfenntartóvá vált. Valójában, ha az élet érzelmi fönntartórendszere hirtelen megszűnne - ha nem lennének többé filmek és televízió, könyvek és magazinok, hangfelvételek, múzeumok, szimfóniák és a többi - ez bennünket alig érintene. Nem csak hogy van zenénk, drámánk, operánk és táncunk; nemcsak hogy vannak festőink, íróink, szobrászaink és más művészeink; nemcsak hogy van sportunk, finom ételünk és finom italunk; hanem mindezekre a dolgokra a saját erőfeszítéseink révén tettünk szert. Igaz, talán úgy kezdődtek, mint a tanító akaratának kifejeződései, ám mostanra már a saját szükségleteinket és vágyainkat tükrözik. Nem azért rendelkezünk mindezekkel, mert nekünk adták, hanem azért, mert akartuk. Az esszencia kifejeződéseivé váltak.

Továbbá, mindezeken túl és fölött, itt vagyunk mi egymás számára. A barátságainkat - sőt, majdnem minden ügyünket egymással - a jelenlét és a negativitás ki nem fejezése határozza meg. Biztos, hogy nem vagyunk ebben tökéletesek, de végül is, meglehetősen civilizált módon érintkezünk egymással, és azt hiszem, ha  kell, saját magunktól is így fogjuk folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne még rengeteg munka, amit el kell végezni - talán a bárkát meg kell még erősíteni, valamilyen végső simításokat el kell még végezni, és biztos, hogy még be kell rendezni és előkészíteni - ám az alapvető szerkezet megvan, és számomra tényleg úgy tűnik, hogy képes a felszínen maradni.

Nem csoda hát, hogy a tanítónk más dolgokra kezdte fordítani a figyelmét. Nemcsak hogy sikeresen megépítette a bárkát, hanem úgy tűnik, hogy - ha nem is alacsony költségvetéssel - de mindenképpen határidő előtt elvégezte a munkát. Az egész idő alatt, miközben azt hittük, hogy valami mást csinálunk - szőlőt ültetünk, bort termelünk, központokat nyitunk, magunkon dolgozunk - közben egyúttal bárkává épültünk. Most a munka majdnem kész, és ismerve a C befolyást, csak arra tudok következtetni, hogy egy napon szükség is lesz rá.

1993. január