Pár hónappal
ezelőtt kaptam néhány följegyzést egy san franciscói találkozóról, ahol
valaki ezt a kérdést tette fel: "Hogyan álljunk hozzá egy negatív vagy
ösztönösen fárasztó munkakörnyezethez, és emeljük meg az ösztönös
energiánkat?" A válaszokat olvasva az az érzésem támadt, hogy azok öt
különböző csoportra oszlanak, melyek a kérdésen való munka öt különböző
szintjét vagy állomását jelentik.
Az
első szinten az ember a saját módján kezeli a helyzetet, és próbál
változtatni azon, például javítja munkahelyén a benyomások szintjét. Más
szóval elfogadjuk a problémát valósnak, és módszereket keresünk a
megoldására. ... Inger-válasz gépek maradunk továbbra is, akiknek az
állapota külső erők kezében van.
Ez
természetes módon vezet a második szinthez, amelyben a gépezetünket
próbáljuk átprogramozni, ahelyett vagy amellett, hogy megváltoztatjuk a
környezetünket. A jelen esetben olyan én-eket viszünk bele a helyzetbe,
amelyek ellentétesek a negatív, gépies hozzáállással. ... Ez még mindig
olyan jellegű próbálkozás, amely a gépezet gondjait próbálja megoldani,
ahelyett, hogy elkülönülne azoktól, így a gépiesség szintjéhez kötődik,
és nem eredményezheti önmagában a létezés valódi változását.
Látva,
hogy a helyzet megváltoztatása, akár kívülről, akár belülről, önmagában
kevés a létezésünk szintjének megváltoztatásához, elvezet a következő
szinthez, aminek jellemzője a környezettől való elhatárolódás, ahelyett
hogy változtatni próbálnánk azon. Ennek egyik eredménye az lesz, hgy
mivel kevésbé azonosulunk, kevésbé vesszük komolyan a problémát is,
inkább úgy látva azt, mint díszletet egy színjátékban, vagy gyakorlatot a
magasabb erők részéről.
Az
ember fokozatosan elkezdi látni, hogy nem annyira a külső helyzetek
vagy maga az életünk az, amitől el kell különülnünk, hanem egyszerűen
saját magunk. A körülmények vagy események önmagukban nem problémák,
hanem a mi hozzállásaunk és és véleményeink teszik azokat problémákká,
és ezen hozzállások közül minden bizonnyal a legkitartóbb a saját
fontosságunk érzése. Az az igazság, hogy mindent a saját önközpontú
nézőpontunkból szemlélünk; minden ezzel kezdődik: "én, én, én". Ezért
egy munkakörnyezet akkor "jó", ha az "nekem" jó. De miért várunk el
kellemes környezetet a munkahelyünkön? Mit tettünk azért, hogy
megérdemeljük azt? És miért nem tetszik, ha ez nincs meg nekünk?
Pontosan ez az önközpontú szemlélet az, amit az ember a negyedik szinten
fejlődése fő akadályának lát. Az egyik módja annak, ahogya elkezdhetünk
elkülönülni magunktól, az hogy panaszainkat úgy kezeljük, mintha azok
egy kisgyerektől jönnének. Ítélkezés nélkül megfigyeljük a gépezetet a
pillanatban, és elfogadjuk olyannak. Ezután már lehetséges a gépezet
figyelmét elterelnünka kellemetlen környezetről.
Az
ötödik szintet legjobban úgy írhatom le, mint a C-befolyás
felismerését. Ez nagyon különbözik a C-befolyás ideájára adott első
reakciónktól, amikor önközpontú szemléletünk számára teljesen
természetes, hogy a C-befolyásnak segítenie kell bennünket a
felébredésben. Ehelyett ez már egy olyan állapot, amelyben eléggé látjuk
a dolgok nagyságrendjét és relativitását ahhoz, hogy személyes
vágyainkat és tevékenységeinket jelentéktelennek érezzük. Erre csak
akkor vagyunk képesek, amokor igazán megértjük a magasabb erőkhöz való
viszonyunkat. A magasabb erők megértése nélkül az elkülönülésért való
küzdelem az én-ek szintjén marad.
Ez tehát a "negatív" helyzet kezelésének öt szintje:
megváltoztatni a helyzetet;
megváltoztatni a gépezet reakcióját a helyzethez;
elkülönülni a helyzettől;
elkülönülni saját magunktól;
és végül figyelmünket valami nagyobbra fordítani.
Ezek
nem helyettesítik egymást, hanem inkább egymásra épülnek. Az
alacsonyabb erőfeszítések nékül a magasabbaknak nem lesz alapjuk, és az
első új ingerre összeomlanak.Tehát minegyik szinten kell dolgoznunk, és
egyik szintre fordítított erőfeszítésünk sem "rossz" vagy hiábavaló. És
amikor az történik meg, hog ezek mind összeállnak, mindegyik a maga
helyén, és helyes arányban, biztosak lehetünk abban, hogy valóban
megérintettük a csodát.
