Felébredni, meghalni, megszületni

FELÉBREDNI, MEGHALNI, MEGSZÜLETNI

A 2007. augusztus 7-i Grand Pavilonban megtartott reggeli alapján

Az ember megszülethet, de hogy megszülessen, először meg kell halnia. 
Hogy meghaljon, először fel kell ébrednie.¹

A fenti sorok feltehetőleg az „Aforizmák könyvéből” valók, melyet „soha ki nem adtak és valószínűleg soha nem is fognak kiadni”, és ami az Egy ismeretlen tanítás töredékei tizenegyedik fejezetében az első három vagy négy oldal témájául szolgál. Néhány sorral később a második aforizma újból kifejti:

Amikor az ember felébred, meghalhat. Amikor meghal, meg tud születni.

Ezek a sorok vezettek, amikor önmagamat arról kérdeztem, hogy miért fejez ki az alsóbb Én olyan heves tiltakozást Robert tanítása ellen ezekben az időkben. Sok tanítványnak komoly problémát okoz megbirkózni ezzel a területtel, és én magam is, úgy tűnik, több ellenkező énnel rendelkezem, mint általában (habár csak megfigyelem őket, és megvárom, hogy elmenjenek). A legjobb magyarázat, melyre gondolni tudtam, hogy valami fokozott nyomást gyakorol az alsóbb Énre, mely előhozta azt az elképzelést, hogy talán elérkezett az alsóbb Én „halálának” ideje, így hát elkezdtem utánanézni, hogy Mr. Ouspensky valójában mit is mond a témáról.

Ami azonban meglepett, amikor elolvastam, az volt, hogy egyéni fejlődésünk mellett, ezek az aforizmák a sorozatra is nagyon jól alkalmazhatóak. Hogy megszülessünk a négy szótlan lélegzetbe, először meg kell „halni”, – az intézőnek meg kell halnia a hatodik munkaénnél – de mielőtt az intéző meg tudna halni, fel kell ébrednie – hangot kell, hogy adjon a rövid Be-nek, és el kell mondania egy sikeres sorozatot. Ami ezután jön, hogy megpróbáljuk mindkét skálát észben tartani: a sorozatét és saját személyes fejlődésünkét. Mi születik meg mindezekből? Minek kell meghalnia, mielőtt ez megtörténhet? És miféle felébredésnek kell megtörténnie, hogy mindezt lehetővé tegye?

Mielőtt azonban folytatnánk, van valami, amit tisztázni kívánok. Az Egy ismeretlen tanítás töredékei Gurdjieff közvetlen idézeteinek formájában íródott. Amikor részeket idézünk a könyvből, néhányan azokat Gurdjieffnek tulajdonítják; én azonban előnyben részesítem azt a feltevést, hogy a teljes könyv Ouspensky műve, és hogy ő irodalmi fogásként használja Gurdjieff szavait. Ezért azt az eljárást követem, hogy mindent, amit az Egy ismeretlen tanítás töredékeiből felhasználok, azt Mr. Ouspensky-nek tulajdonítok, akár Gurdjieff hangjának tűnik, akár nem.

Beszélgetésünket a felébredés, meghalás és megszületés folyamatával fogjuk kezdeni, azt kutatva, hogy ebben az értelemben mit jelent a felébredés. Mr. Ouspensky alapján ez azzal kezdődik, hogy elkezdjük önmagunkat gépezetként megismerni. Egyik szempontból nézve ez az, amin évek óta dolgozunk testtípus elemzéskor, a négy alsóbb központ, jellemvonások, képzelődés, azonosulás, hamis személyiség és a többi tanulmányozása által. De hogy önmagunkra ismerjünk gépezetként, ez mélyebb megértést követel, amit egyedül a gépiesség tanulmányozása által sajátíthatunk el. Az Egy ismeretlen tanítás töredékeiben Mr. Ouspensky azzal kezdi, hogy elmagyarázza:

Felébredni azt jelenti, hogy felismerjük saját semmiségünket, azaz, hogy megértjük teljes és abszolút gépiességünket, és teljes és abszolút gyámoltalanságunkat… Amikor elkezdjük önmagunkat megismerni, az ember meglátja, hogy semmi sincs, ami az övé lenne, azaz, hogy mindaz, amit a sajátjának tekintett: nézetei, gondolatai, meggyőződései, ízlése, szokásai, még hibái és erényei sem a sajátja, hanem vagy utánzás alapján alakultak ki, vagy pedig valamilyen készből kölcsönözte azokat. Ezt érezve az ember talán megérzi önnön semmiségét. És önmaga semmiségét érezve az embernek meg kellene látnia önmagát olyannak, amilyen valójában, nem egy pillanatra, nem egy percre, hanem folyamatosan, sohasem feledve azt.

A felébredés fokozatokban történik meg. Először tanulmányozzuk gépezetünket és elérkezünk a felismeréshez, hogy tényleg gépek vagyunk. Ez aztán elvezet arra a ráeszmélésére, hogy önmagunkról alkotott képünk és a körülöttünk levő világ nem az észlelt dolgok valóságán alapul, hanem azon a képen, ahogyan a gépezet bemutatja azokat, azaz azokon az érzékelési adatokon, melyet az ösztönös központ szolgáltat, és még inkább azon a módon, ahogyan ezeket az adatokat a gépezet többi része lefordítja. Más szóval mind az önmagunkról alkotott képünk, mind a világunk: képzelgések, mely alatt értem azt, amire Mr. Ouspensky utal, amikor a semmiségről beszél, mivel a képzelődés mindenek előtt szó szerint semmi. Ekkor megpróbáljuk önmagunkat különválasztani ettől az elképzelt képtől, hasonlóan ahhoz, mint amikor elkülönülünk álmunktól, amikor felébredünk az első állapotból reggel. De úgy találjuk majd, hogy képtelenek vagyunk erre; és az igazi problémának nem is az az alapja, ahogyan a gépezet a világot látja, hanem az azzal a képpel való azonosulás, amit a gépezet nyújt.

Ez a művelet, hogy a problémát a gépiességben látjuk, hogy látjuk azt, mint képzelődést, hogy megértjük, azonosulásunk ezzel a képzelődéssel; mindez fokozatosan történik meg sok év távlata alatt. Mr. Ouspensky ezt így tolmácsolja:

Lehetetlen felébredni teljesen és egyszerre. Először el kell kezdeni felébredni rövid pillanatokra. De meghalni egyszerre kell és örökre, miután bizonyos erőfeszítéseket tettünk, legyőztünk bizonyos akadályokat, miután bizonyos döntéseket meghoztunk, ahonnan már nincs visszaút. Ez nehéz lesz, talán még lehetetlen is, ha ezt nem előzte meg az ember lassú és folyamatos ébredése.

Ebből világos, hogy a „meghalás” hatalmas adag érzelmi vágyat követel meg. Ez a vágy abból ered, hogy azt kívánjuk, valami mások legyünk, ami nagymértékben a C-befolyástól ajándékba kapott tapasztalatokon alapul, és Kőr kilences (és talán még a dáma is) önmagunk meglátásából fakadó tapasztalati-érzelmi reakciójából ered, úgy, ahogyan Mr. Ouspensky is mondja:

Amikor az ember elkezdi megismerni önmagát egy kicsit, önmagában sok mindent meg fog látni, mely elkerülhetetlenül elborzasztja. Addig, míg az ember nincs önmagától elborzadva, nem tud semmit sem önmagáról.

Az alsóbb Én reakciója erre az állításra, hogy elborzadunk attól, hogy meglássunk olyan dolgokat, mint a jellemvonás, azaz, hogy meglátjuk, hogy sokkal kevesebbek vagyunk, mint amit képzeltünk magunkról. De azt gondolom, hogy Mr. Ouspensky valójában arról a felismerésről beszél, hogy megvan a lehetőségünk isteni lényekké válnunk, de csak egy kicsivel élünk jobb életet, mint egy féreg. Az én problémám, hogy személyesen ezeknek a dolgoknak egyikétől sem vagyok elborzadva. Kiképeztem magam (az intézőről beszélve) arra a hozzáállásra, hogy minden, amit látok, mindig is ott volt, és hogy nem kell elborzadni tőle – valójában jobban is teszem, mert így már nem vagyok képzelődésben arról, amit látok. Eredményként talán lehet, hogy nélkülözöm azt az érzelmi energiát, mely ahhoz szükséges, hogy akarattal „meghaljak”.

Más részről sok tanítványt látok, akik nem értették meg elég jól, hogy a négy alsóbb központ élete semmi – hogy az a gépezet élete, és hogy az gépies. Különösen azt nem értették meg, hogy az ének nem valósak. Következésképpen pedig, amikor az ének tiltakoznak, ha arra vannak kérve, hogy meghaljanak, – mely természetesen meg is történik velük – ezek a tanítványok azonosulnak a tiltakozással.

Ahogyan az lehetséges is, úgy érzem, hogy szó szerint évtizedek önmagunkon való munkája után sok idősebb tanítvány lett eléggé éber gépezetére, és most itt az idő, akár készen állunk, akár nem, hogy „meghaljunk” a gépezetünk számára. De sok olyan részünk van, amely nehéznek találja maga mögött hagyni, amit egyszer már életnek tekintett, azzal az ideával együtt, hogy ki is vagyok én, mi a világ, és hogy hogyan tekintek dolgokra.

Szerencsére van segítségünk. Például sok dolog, melyet Robert lát, és kapcsolatba hoz a képekkel, a gépezet idomítása ellen szól, melynek hatása, hogy azt mutatja meg nekem, hogyan tekintsek a dolgokra egy újfajta módon. De ez nem csak a képekkel van így, vagy általánosabban a személyiséggel való azonosulással; például hogy Robert magyarázatai a prehisztorikus ábrákról ellenkezik korunk tudományos, általános nézetével. Robert és az iskola inkább valahogyan ellenszegül némelyikünk alapvető hozzáállásának és programozásának arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene tekintenünk dolgokra, és számunkra, akik már elég rég óta az iskolában vagyunk, ez mélyen belénk hatol; megérezzük a kihívást.

Tanítvány: Gondolkoztam azon, hogy mi az, ami meghal, és miért

vagyunk úgy elborzadva ettől a haláltól. Azt láttam, hogy

bármely énnek, mely önmagát fejleszti, meg kell halnia, és

hogy ami annak az énnek életet ad, és az érzés,

mely ki akar fejeződni, az azonosulás, pozitív vagy negatív.

Amikor a Kőr dáma azonosulását félretesszük, az én semmi sem

lesz, csak egy másik én. Ebben az értelemben a „meghalás”

azt jelenti, hogy a sok éntől elveszünk valamit, mely még csak

nem is volt valós, hogy aztán kezdjünk vele valamit. Amikor ezt a

fátylat elvonjuk, az ének meglátják, hogy nem valósak, és ez az,

ami elborzasztja őket. Minket azonban egy szótlan állapotban

hagy.

Girard: Igen, mondhatjuk azt, hogy az alsóbb Én az, ami „meghal”, de a hozzáállások és azonosulás szemszögéből az alsóbb Én az, ami a sok én mögött áll. Az egyik dolog, ami a „meghalást” nehezen fogadja el, az a gondolat, hogy az éneknek önmaguknak kell meghalniuk. Természetesen egy szempontból nézve, hogyan is tudna meghalni valami, ami valójában nem is létezik? De ezen a ponton túlmenően, aminek meg kell „halnia”, az az önmagunkkal és énjeinkkel való azonosulásunk. Az Én még mindig ott lehet, különösen a hasznos ének. Például nincs ok arra, hogy feladjunk minden elgondolásunkat egy képről; csak éppen figyelembe kell venni Robertét is. De ez azt jelenti, hogy minden más elméletünkkel kapcsolatban fel kell adnunk azonosulásunkat. Ezt felváltva pedig azt jelenti ez majd a továbbiakban, hogy fel kell adnunk azt az ideát, hogy nekünk és annak a szempontunknak van igaza, mely a világot objektíven látni véli.

Az alsóbb Én egyik mély hozzáállása, hogy ahogyan mi látjuk a világot, az alapjában véve ugyanaz, ahogyan az Abszolútum is megtapasztalja azt. Természetesen, amikor ez így ki van jelentve, hirtelen nyilvánvalóvá válik, hogy ez a hozzáállás milyen nevetséges. Ugyanakkor tapasztalatainkat mi mint megkérdőjelezetlen objektivitást vesszük. Ez a fajta mély meggyőződés és azonosulás az, melyet én úgy látok, hogy az alsóbb Én valójában magában foglal. És mivel rendelkezünk ilyen hozzáállással, ez mindenféle más ént is megteremt.

Valóban elborzasztó lenne feladni mindent, amiről azt gondoltuk, hogy valóság, de ami furcsa, hogy csak az azonosulásról kell lemondani. Ez azonban megijeszti az alsóbb Ént, mert azonosulásunk ezekkel az ideákkal, véleményekkel és hozzáállásokkal alapot ad, ahonnan a négy alsóbb központ a világot kora gyermekkortól tapasztalja, és most arra kérnek minket, hogy engedjük el mindezt, abban az értelemben, hogy lássuk őket annak, ami, ne azonosuljunk velük, és hajlandóak legyünk figyelembe venni más szempontokat is, beleértve néhány olyat is, mely a logikus elmének ellentmondásosnak tűnhet. (A hozzáállás, melyre az ellentmondás mutat rá, hogy valami rossz, egy másik fajta hozzáállás, melyet el kell engedni. Valójában az ellentmondás csak a négy alsóbb központ korlátozottságát fedi fel.)

Mindenesetre az alsóbb Én azt gondolja, hogy az ének és a hozzáállások, melyekből ő összeáll, önmaguktól eltűnnek. Valójában azonban az történik, hogy ezek az ének és hozzáállások megmaradnak, de a jelenlét fényében, és így ahelyett, hogy őket valóságnak vesszük, úgy tapasztaljuk, mintha azok a valóság két-dimenziós visszatükröződései lennének.

Tanítvány: Amikor a felébredésről beszélsz, egy képet festek le

magamnak, amint az ébresztőóra hangjára felébredünk az első

állapotból. Az ébresztőóra nem csörög mindennek, ami alszik;

azért csörög, hogy sokkot hozzon létre, hogy megnyisson valami

mást egy pillanatra. Ezt azonban erőfeszítés kell, hogy kövesse,

így tartani kell még egy csengőt is, és egy harmadik csengőt,
hogy éberek legyünk valamire a szobában. Gyakorta egy nagy
küzdelem követ bármit, mely megpróbál minket visszahívni

az alvásból, de a csengő csengeni fog magasabb részeinknek,

és nem annak, ami folytatni kívánja az alvást. Más szavakkal,

fel kell ébrednünk, így az a részünk, mely vissza akar menni,

meghalhat. Akkor tudunk élni.

Girard: Egy módja annak, hogy arra gondoljunk, ami „meghal”, az, hogy tényleg a sorozatban kifejezve gondoljunk arra. Mostanra legtöbbünk már érti, mit jelent az intézőnek meghalni a hatodik munkaénnél, és tudjuk, hogy ez semmilyen módon nem áll ellentétben azzal a ténnyel, hogy az intéző éber a négy szótlan lélegzet alatt, vagy hogy az intéző ujra fog születni, hogy új sorozatot kezdjen. Így az intéző „meghal” egy szemszögből, míg egy másikból nem; csak felvesz egy másik szerepet. Egy másik szempontból pedig az intéző átalakítja önmagát a jelenlétbe.

Amikor a „meghalásról” beszélünk a személyes evolúció skáláján, a helyzet valahogyan ugyanaz. Egy szempontból „meghalni” azt jelenti, hogy elengedünk valamit, míg egy másik szempontból azt jelenti, hogy annak érzése, akik vagyunk, inkább fog eredni a jelenlétből, mintsem a gépezet aktivitásából. Mindennek ellenére az alsóbb Én nem hal meg fizikailag – még mindig lesznek énjeink mind a négy központban, és még mindig gépiesen fogunk reagálni az ingerekre. A különbség az, hogy meglátjuk az éneket, a hozzáállásokat és a négy alsóbb központ életét, mint olyasmit, ami önmagunktól különáll.

Visszatérve a sorozatra, azt is tapasztalom, hogy az intéző halálának különböző fokozatai vannak. Néha a harmadik szem isteni jelenlétét élem meg, de gyakrabban a királyok szótlan jelenléte az, melyet megtapasztalok. Az első esetben az én, a gépezethez való kötődésem az, ami önmagában „meghal”; a második esetben az én, a gépezet aktivitásához, és különösen az alsóbb én életéhez és annak sok énjéhez való kötődésemről van szó.

Hasonlóan a munka során megtapasztalhatunk különböző „halálokat”. De minden esetben a „halál” azzal az érzéssel társul, amelyre Mr. Ouspensky azt mondja: „felülkerekedni egy bizonyos akadályon, meghozni egy bizonyos döntést, ahonnan nincs visszaút”. Számomra az Iskolához való csatlakozás volt ilyen pillanat, de ez a döntés számos esetben kétségbe lett vonva, különösen akkor, amikor Miles Barth 1985-ben elhagyta az Iskolát, és most, az Iskola és a tanítás legutóbbi fejlődésével kapcsolatban. Azonban mindig, amikor ellentmondásra kényszerültem, képes voltam megújítani elkötelezettségemet az Iskola irányába. Következésképpen az a rész, mely kételkedett az Iskolában és az én részvételemben benne, meg kellett, hogy „haljon”. És boldog vagyok, hogy azt mondhatom, hogy ezúttal az intéző sokkal erősebb volt; a kételyek pedig sokkal gyengébbek; és a „halál” sokkal könnyebb.

Tanítvány: A legtöbbünk érti, hogy egy részünk nem valódi, és

hajlandó elengedni azt, és meghalni látni – valójában attól

vagyunk elborzadva, hogy látjuk, hogy ebből sok nem halt meg.

Amikor én csatlakoztam az Iskolához, azt éreztem, hogy olyan

tudás adatott meg nekem, mely magasabb, amit eddig ismertem,

és ez olyan, mint egy belső tartalom, mely továbbra is vezet

engem az Iskolában. Amit most érzek, hogy belső tartalmam

valahogyan működési zavarral küszködik, mintha körbe-körbe

körözne. Nagyon nehezemre esik érezni azt, hogy a jelenlegi

tanítás az az irány, mely után belső lényem kutat, és hogy

tudnék-e „igen”-t mondani az egészre. Ez nagyon fájdalmas, és

nem hiszem, hogy azért, mert az alsóbb énem bizonyosság után

kutat (habár lehet, hogy erről van szó, és én nem látom). Inkább

arról van szó, hogy belső tartalmam valahogyan nem tud arra

menni, amerre úgy tűnik, Robert halad, és úgy érzem, itt vagyok,

de el kell engednem a tanítást.

Girard: Az alsóbb Én meghatározása, melyet a leghasznosabbnak találtam, hogy az alsóbb Én minden, ami második erőt teremt számomra a munkához és az intéző számára. Ezzel a meghatározással világos, hogy azok az ének, melyek említve lettek, az alsóbb Énből jönnek. Láthatjuk ezt abból, ahogyan ki lettek fejezve. Például említetted, hogy nem vagy képes „igen”-t mondani Robert teljes tanítására. Őszintén szólva én sohasem voltam képes mindenre „igen”-t mondani. De a „minden” formális, és ezáltal az alsóbb Én gondolkodását tükrözi. Az intézőnek fel kell váltania ezt a hozzáállást hálával azokért a részekért, melyek egyeznek, és csak egyszerűen megjegyezni a többit ítélkezés nélkül. Az első megközelítés teszi nehézzé, hogy bármit is használjunk, amit Robert tanít, míg a második lehetővé teszi, hogy használjuk azt, amit tudunk.

Hasonlóképpen én azt indítványoznám, hogy ez ne a „tanítás elengedésé”-nek kérdése legyen; inkább, hogy a belső tartalmat kell elengednünk. Új területekre vagyunk tolva, ahol ez a belső tartalom már nem működik, de ahelyett, hogy erre az új területre a tartalommal próbáljunk meg belépni, melyről tudjuk, hogy ott zavaróan működne, vagy ahelyett, hogy megtagadnánk, hogy egyáltalán belépjünk, el kell engednünk az eszközöket, melyek ilyen messzire hoztak minket, és bízni kell abban, hogy valahogyan megtaláljuk utunkat nélkülük is.

Mindezek alatt az évek alatt, amíg belső tartalmunkban bíztunk, hogy az majd vezet minket a munkában, valami más is történt, valami, ami majdnem láthatatlan volt annak a résznek, mely a munkát végezte. Valóban nincs szó ezt leírni, de hívhatjuk lényünk növekedésének. Talán többé nincs szükség belső tartalomra, mert mostanra már rendelkezünk elég létezéssel ahhoz, hogy megtaláljuk utunkat. De sohasem fedezzük ezt fel mint okot addig, míg a régi térképet és régi tartalmat tartjuk magunknál. El kell engedni őket magunktól, – azaz, meg kell „halniuk” – így az új ember megszülethet, és növekedni tud.

Ugyanakkor mindaz, amiről a múltban meggyőződtünk, még mindig igaz – végül is ezt jelenti, hogy valamiről meggyőződni. Ami számomra megváltozott, az, hogy meggyőződéseimet arra használtam, hogy gondoskodjak egy célról abban az értelemben, hogy rámutasson, merre is kívánok menni; most egyszerűen arra mutatnak, ahol valójában vagyok, azaz a jelenlétre – erre a jelenlétre, MOST. Azonban ezt igazán csak a Kőr király tudja megérteni, mely azt jelenti, hogy egy szándékos erőfeszítésre van szükség, hogy összekapcsolódjunk és kitartsunk emellett a megértés mellett. Ez új: hogy egy megértés önmagában nincs jelen, csak ha erőfeszítést teszek, hogy legyen, és az ének arca elé tartom, melyek ezzel nem osztoznak. Így ez akkor egy másik hely, ahol megtapasztaljuk a sorozatot, és különösen, hogy kitartjuk a sorozatot, mely közvetlenül alkalmazható azokra a kihívásokra, mellyel szembesülünk a munkában.

Tapasztalatunk a sorozattal azt is megmutatja, hogy bár egy szemszögből nézve az intéző „meghal”, egy másikból viszont átalakul. Azt javasolnám, hogy legyen ez a módja, ahogyan a belső tartalomra tekintünk. Egy dolog, amihez tartani próbálom magam, az a megértés, hogy játékunkat egy magasabb intelligencia irányítja, – melyet mi C-befolyásnak hívunk – és ha elveszítünk egy dolgot, akkor valami más jöhet annak a helyére. De az én tapasztalatom az, hogy mielőtt valami új feltűnik, a régi megértés lecsökken, és végül szertefoszlik egy intervallumban hagyva minket, ahol úgy tűnik, mintha egyáltalán nem lenne megértés. Következésképp, ha valami, mint ami belső tartalmunk is, abbahagyja működését, – ha „meghal” – és elveszettnek, összezavarodottnak érzem magam, van ott akkor az intézőben egy rész, mely valójában hálás és sóvárogva várja már, hogy felfedezze, mi is fog feltűnni a szenvedésből, mely egy ilyen „halállal” társul.

Valóban úgy tűnik számomra, hogy az a szemléletmód, mely készen áll meghalni, az, mely kifejleszti ezt a fajta bizalmat a Magasabb erőkben. Ha valaki igazán megérti, hogy angyalok vezérelnek minket, miért lenne szükségünk a tartalomra? Még akkor is, ha nincs fogalmunk arról, hogy merre megyünk, a C-befolyás pontosan tudja, hová megyünk, és oda vezet minket, ahová mennünk kell. Természetesen az alsóbb Én nem kedveli azt a tényt, hogy talán tűzbe vezetnek minket, de egy dolog, ami megkülönbözteti a hatos vagy hetes számú embert a négyes számú embertől, hogy ők nem kérdőjelezik meg többé ezeket a dolgokat. Van egy dolog, aminek meg kellett „halnia” és talán itt az ideje, hogy az „meghaljon” bennünk is.

Figyelembe véve, hogy mit jelent „meghalni”, Mr. Ouspensky azt mondja:

Semmiségének és gyámoltalanságának állandó tudatossága végül megadja az embernek a bátorságot arra, hogy „meghaljon”, azaz, hogy meghaljon, nem csupán mentálisan, vagy tudatosságában, hanem, hogy valóban meghaljon, és hogy lemondjon igazán és örökre azokról az aspektusokról önmagával kapcsolatban, melyek vagy szükségtelenek belső fejlődése szempontjából, vagy pedig melyek akadályozzák őt.[Kihangsúlyozva]

Ez inkább tűnik az alsóbb Énnek mint munkánkban levő tagadó erő teljesebb „halálának”, mintsem egy részleges vagy előkészítő „halálnak”, melyről eddig beszéltünk. Ez egy mély érzelmi megértést hoz magával, mely egyszerűen nem kíván semmit sem tenni az énekkel, melyek tagadó erőt hoznak létre az intéző és saját fejlődése számára. Azonban a gépezet folytatja az ének felmutatását, melyek mind ésszerűnek és ártatlannak tűnnek, de ugyanakkor nehézséget hoznak létre az intéző számára. Valójában gyakran tüntetik ezt fel a gépezet helyes munkájának abból a részből, ahonnan jönnek – ilyen ének: „Nem tudom, hová megyek”, és „Elveszítettem belső tartalmamat”. Az ilyen ének valójában a Kőr királyban jönnek létre, de ahelyett, hogy megkönnyítenék a munkát, tagadó erőt hoznak létre, így azt kell mondanunk magunknak: „Nem akarom”.

A kihívás, hogy legyen elegendő erő e mögött az én mögött. Ez megköveteli, hogy vegyünk mindent, amit tanulmányoztunk, tanultunk és leellenőriztünk évtizedek munkája alatt, és hogy teljesen elkötelezzük magunkat ennek. Ahogy Mr. Gurdjieff mondta: „Ha kirúgsz a hámból, adj bele apait, anyait, a szállítást és a csomagolást is beleértve.” Számomra a „szállítást és csomagolást is beleértve” azt jelenti, megtalálni azokat a kis, csendes sarkokat, a titkos ellenállást, és megbizonyosodni arról, hogy azok is le vannak fedve elkötelezettségünkkel.

Valójában egyik módja, hogy a „meghalás”-ra tekintsünk, hogy az mit jelent, hogy most azt kérik tőlünk, értsük bele „a szállítást és csomagolást is”, a bennünk levő utolsó kis darabot is, mely által csak 95%-ban vagyunk elkötelezve, így pedig nem tudunk végigmenni teljesen az úton és „meghalni”. A kapu nagyon keskeny, nekünk pedig nagyon összeszedettnek kell lennünk, hogy keresztül férjünk rajta. Ha csak néhány kis rész is kilóg lazán még mindig, azok akkor fenn fognak akadni a kapu sarkán, és nem tudunk majd keresztül menni.

Ebből a szemszögből „meghalni” azt jelenti, hogy mindent beleteszünk egy pillanatba – ebbe a pillanatba. Nem tölthetünk éveket a kapun való keresztül menetellel. Ez itt és most van, és vagy jelen vagyunk ebben a pillanatban, vagy nem. Talán ez az egyik ok, hogy Mr. Ouspensky azt mondja, hogy meghalni egyszerre szükséges.

Azonban mi megszoktuk, hogy lassan dolgozzunk. Éveket töltünk azzal, hogy kiküszöböljük szükségtelen jellemvonásainkat, hogy lecsökkentsük az azonosulást, képzelődést stb. Végül eljutunk arra a pontra, hogy nem sok mindent kell már megtenni, de még mindig vannak nagyon mély hozzáállások, melyet el kell engednünk. Ezeket a hozzáállásokat úgy tudjuk azonosítani, hogy megfigyeljük, hol van ellenállás. Például a tartalom kérdésével kapcsolatban az a hozzáállás, hogy kellene, hogy tartalmunk legyen. Tudja az autó, merre megy? Nem. A sofőr az, aki tudja, merre megy. Talán az áll a probléma mögött, hogy kell, hogy legyen tartalmunk, és hogy kéne elképzelésünknek lennie arról, hogy mit csinálunk, és hogy merre megyünk. Ezen a ponton a kihívás nagyon mélyre hatol, mert ha feladom azt az ideát, hogy tudom, hogy merre megyek, és hogy mit csinálok, akkor mi marad az „én” illúziójából?

Tanítvány: Talán először tűnik úgy, hogy megértettem az okát,

hogy miért kell előbb felébredni, mielőtt meg tudnánk halni.

Amíg nem látjuk mélyen és mélyrehatóan az alsóbb Én illúzióját,

az nem tud bennünk meghalni pszichológiailag. Saját érzetem

„önmagamról” mint egyénről olyan mélyen van belém rögzülve,

hogy sok bizalom és megfigyelés kell hozzá, hogy boldogulni

tudjak a „meghalással”. Az is sokkal világosabbá válik ebben a

triászban, hogy az alsóbb énen túlmutató forrás segítségére

szükség van.

Girard: Igen, nem hiszem, hogy tudunk önmagunk számára szükséges körülményeket teremteni. Hogy „meghaljunk”, nagy adag harmadik erőre van szükségünk, és az egyik formája ennek a nyomás. Nem tudjuk önmagunknak megteremteni ezt a nyomást, és ezáltal nem lennénk nyomás alatt. Következésképp a nyomásnak kívülről kell jönnie, amiért a „meghalás” ebből a szempontból nem öngyilkosság. Ellenkezőleg, a C-befolyás szerepe az, hogy az Iskolán keresztül működve olyan körülményeket hozzon létre, melyben szembe kell néznünk a borzalommal, amit az intéző az alvás irányában érez, és az alsóbb Én félelmével a „meghalástól”. Így nem öljük meg önmagunkat; csupán megengedjük önmagunknak, hogy meghaljon, amikor a körülmények megkövetelik azt (vagy amikor létezésünk elég magas szintű ahhoz, hogy szívesen fogadja halálunkat). És a C-befolyás nem öl meg minket; csupán megteremtik a körülményeket, melyben lehetőségünk van „meghalni”.

Tanítvány: Talán új tartalmat kell találnom, mert azt érzem, hogy az

én tartalmam volt valójában kapcsolatom a Magasabb erőkkel.

Ha ezt fel kell adnom, találnom kell egy új módot, hogy a

Magasabb erőkhöz kapcsolódjam, és ezt a meghalást még nem

értettem meg.

Girard: Egy másik módja, hogy hogyan gondoljunk arra, aminek meg kell „halnia”, az az ének illúziója. Ha „nekem” van szükségem kapcsolatra a Magasabb erőkkel, akkor annak kell meghalnia. Alkalmanként átéltem azt az állapotot, ahol éppen az ilyen kérdések már nem érvényesek. Az érzet, hogy vagyok én, van világ és vannak Magasabb erők, és vannak alacsonyabb erők, nem tűnik különösebben lényegesnek többé. Egyike ez azon dolgoknak, mely túl egyszerűvé válik a szavak számára. Alapjában véve ez csak a létezés érzete, – a jelenlété – és ha ez ott van, akkor az a kapcsolódás. A C-befolyás mindig jelen van, így ha én jelen vagyok, ott vagyok, ahol ők. Miféle több kapcsolatot kérhetnénk még?

Ezt a tartalom metaforájának kifejezésébe is át lehet vinni. Amikor jelen vagyunk, nincs hová menni, és ha nincs hová menni, nincs szükség tartalomra. A jelenlétnek nincs „szüksége” tartalomra vagy kapcsolatra a C-befolyással, mert minden valódi már ott van a pillanatban. Csak az lehet, hogy az a rész, mely Magasabb erőkkel kíván kapcsolatba lépni olyasmi, ami nincs velük abban a pillanatban. Az én esetemben ez „Girard”, és pontosan ez az a rész, melynek meg kell halnia.

Tanítvány: A harminc munkaénnel és a sorozattal meg kell jobban

értenünk, hogy mi is a képzelődés; hogy feladjuk, meg kell

értenünk azt mélyebben és új összefüggésben. A kihívás, hogy

önmagunk számára megtaláljuk, hogy mi a képzelődés, amit fel

kell adni.

Girard: Véleményem szerint, amit a szívnek fel kell adnia, az önmagunkról alkotott elképzelt kép. Börtönünk: a gépies, a második állapotbeli érzet, hogy kik vagyunk, mely a gépezetbe zártan tart minket. Amikor többé már nem vagyunk azonosulva a négy alsóbb funkcióval, – amikor saját magunk ezen érzete „meghal” – azt egy nagyon nyitott érzés váltja fel. Ez lehet a legtöbb „testen kívüli” élmény pszichológiai jelentése. Ez nem arról szól, hogy kilépünk a testünkből, hanem hogy többé nem mint testünk részét éljük át önmagunkat. Természetesen ezen a ponton nem tudjuk, hol vagyunk, de az a rész, mely ezt megkérdezi, az a rész, mely mindenképpen megpróbál kijutni.

Végül el kell jutnunk egy mély megértéshez, hogy egyetlen kérdés sem számít. Majdnem úgy tűnik, hogy a C-befolyás szándékosan hoz létre kérdéseket számunkra, – Robert tanításával kapcsolatban, Robert személyes életéről a blogon található információkkal kapcsolatban, barátainkról, akik elhagyják az Iskolát – de nekünk ezekre nem kell válaszolnunk. Ehelyett meg kell értenünk, hogy nem számítanak.

Az egyik legfelszabadítóbb érzés akkor történt meg velem, mikor sok évvel ezelőtt egy igen nagy intervallumtól szenvedtem. Sok énem volt sok mindent mondva, de egy napon hirtelen volt egy látomásom, képem, ahogyan én – és fogalmam sincs, ki volt az, talán a helyettes intéző – egy tömeg előtt álltam, akik közül mindenki kiabált rám és válaszokat követeltek és ragaszkodtak ahhoz, hogy tegyem ezt vagy azt, és én próbáltam nagyon ésszerű lenni és megbirkózni mindnyájukkal. Majd felfedeztem, hogy egyszerűen meg tudok fordulni, és el tudok sétálni. És semmi sem történt. Az ének nem mentek el; ott maradtak, ahol voltak és folytatták az üvöltözést és kiabálást. Néhány közülük azt mondta: „Nem tudsz elsétálni előlünk”, de ez csak egy jelentéktelen változata volt annak, amit előtte mondtak, és különben is, nem jöttek utánam. A kérdések nem kell, hogy megválaszolva legyenek.

Egy korábbi példához is tudunk fordulni Robert találkozói alatti hozzászólásaival kapcsolatban. Amikor tizennégy valamire mutat rá egy képen, és azt mondja, hogy a tizennégy az tizenöt, formális elmém mindig ellenkező éneket termel: „Ó, biztosan, minden az, aminek Robert akarja, hogy legyen.” Egy szempontból ez igaz, kivéve, hogy ő ezt egy szabályt követve teszi. De az alsóbb Én úgy érzi, mintha Robert csak úgy valamit odadobott volna az arcomba. A kihívás ezen a ponton, hogy ne adjunk figyelmet az éneknek ezzel kapcsolatban – ne tűnődjünk, honnan kellene tudnunk, hogy mikor tizennégy a tizennégy és mikor tizenöt, és hasonlók. A kihívás, hogy megértsük, hogy ez egyszerűen nem számít, hogy a kérdések azon részemből erednek, amelytől próbálok szabadulni.

Tanítvány: Nincs szabály, mely azt mondaná, nem halhatunk meg

nevetve, és amikor olyan helyre érkezem, ahol éppen hogy nincs

a dolgoknak semmi értelme, ezt hasznosnak találom.

Girard: Gyakran egy jó mód, hogy elkülönüljünk az alsóbb Éntől és kérdéseitől, ha elszórakozunk rajtuk. De elővigyázatosnak kell lennünk, ne engedjük meg, hogy bírálat lopódzzon be, mert az megengedi az alsóbb Énnek, hogy visszacsússzunk az élményhez. Próbálok szeretetteljesen, finoman elszórakozni, amit egy kisgyermek felé érzünk, de a Kőr királynak szüksége van gyakorlásra, mielőtt használni tudnánk azt a részünket magunkban. És mivel tudnánk jobban gyakorolni, mint a jelenléttel? Mit tesz az alsóbb Énem éppen most? Egy szemszögből ez inkább szórakoztató, ugye?

Tanítvány: Az a részünk, mely eltávolítja a lökhárítókat, nem nagyon

tud felelősséget vállalni azért, hogy mit tegyünk azzal, amit a
lökhárító mögött fedezünk fel. A gépezet azt gondolja, hogy
ez ugyanaz az intelligencia, mely meg fog tanítani, hogyan
sétáljunk, de amikor mélyen megértjük, hogy ami megengedte
nekünk, hogy megtaláljuk a kulcsot a börtönhöz, nem az,
ami meg is tanít kisétálni a börtönből, – hogy találnunk kell
ehhez egy másik intelligenciát – a dolgokat rendbe kell hozni.

Girard: A személyes fejlődés skáláján a börtön kulcsának megtalálása a „régi ember” munkája volt (mely még a serdülő intéző is lehet akár), mely tanulmányozta a gépezetet és megtanulta, hogyan csökkentsen a rossz munkán és helyes munkát vezetett be. De most ez utat kell, hogy adjon az „új embernek”, akinek fő érdekeltsége egyszerűen a jelenlét. Ugyanígy a harminc munkaén utat kell hogy adjon a sorozatnak, a sorozatnak pedig meg kell „halnia” a négy szótlan lélegzet kedvéért. És bár szó szerint azt nem tudom elképzelni, hogy ez hová is vezethet, egy pillanatra sem hiszem, hogy a folyamat itt megállna.

Tanítvány: Van egy Rúmí idézetem, mely úgy tűnik, kapcsolódik

ehhez: „Kétféle intelligencia van. Az egyiket el lehet sajátítani,

[és] ezzel az intelligenciával felemelkedni a világban, [és] mások

feljebb vagy lejjebb rangsorolnak majd az alkalmazott tudás

megfelelésétől függően. [A második fajta intelligencia] nem

mozdul el kívülről belülre. [Ellenkezőleg], ez a második tudás

eredete belőled fakad, mely kiáramlik.”²

Girard: Az egyik üdítő dolog Rúmíban azon képessége, hogy ugyanarról a dologról – a jelenlétről – ezer különböző módon tud beszélni. Amit én meg tudok figyelni, ebben az időben ez része Robert örömeinek: hogy annyi év után a munkáról beszélve a szisztéma környezetében, most talált új utakat, hogy megossza megértését a forrásnak egy sokkal tágabb területét felölelve. Tényleg azt mondta, hogy nem keres új válaszokat és új üzenetet; ami izgalmas számára, hogy találjon sok módot, hogy ugyanazt a megértést kifejezze.

Azt is érzem, hogy ő sokkal inkább otthon van a képekben, mint a szavakban. A találkozók alkalmával, amikor közel ülök hozzá elöl, amit én látok, hogy Robert úgy tűnik, jól érzi magát. De amikor kitekintek tanítványokra, leginkább az látszik, hogy küzdenek azért, hogy megértsenek valami nagyon bonyolultat, és egyáltalán nem érzik jól magukat. Talán az egyik ok, ami miatt gondot okoz számunkra a megértés, hogy nem érezzük jól magunkat eléggé. Komolyan vesszük a dolgokat a helytelen módon, és ez megzavarja azt, hogy a képek és az idézetek – és az ottlét puszta tapasztalata – behatoljon a Kőr királyba és a magasabb központokba. Az a rész, mely küzd, hogy megértsen, annak kell „meghalnia”, és hagynia kell helyet a jelenlét örömének.

Ez egy másik módja annak, ahogyan Robert és a C-befolyás kihívás elé állítanak minket. Az a részünk, amely ki van képezve arra, hogy értsen, majdnem teljesen rossz irányba halad. Következésképpen sohasem fogja megérteni és mindig zavarban lesz; a képekre mindig egy bizonyos szkepticizmussal fog tekinteni, és próbálja meglátni, vajon Robert pontos-e, és valóban tíz vonal van-e ott stb.

Az efféle nevelés egy nagyon mély része a modern feminin dominanciának. Hogyan kellene megértünk valamit? Amit Robert mond nekünk, azt hogyan közelítsük meg? Igen, meg kellene próbálni megérteni. Még ott is el lehet kezdeni, hogy megpróbáljuk meglátni, mit lát ő a nyilvánvaló szinten, de akkor egy Robert által bemutatott kép értelme nem lesz több, mint egy Shakespeare szonett értelmének grammatikai analízise. Meg kell tanulnunk, hogy a szonetteket egy másik részünkből olvassuk, mert minden alkalommal, amikor találkozóra megyünk, hasonló kihívással szembesülünk. El tudjuk az önmagunkban levő régi részt venni az útból, és meg tudjuk tapasztalni, hogy egy másik módon mi történik? Vagy ha egy kicsit másképpen fordítjuk, hogyan tegyünk erőfeszítéseket, hogy megértsünk valamit, – erőfeszítést, melyet a négy alsóbb központnak kell, hogy tegyen – ugyanakkor pedig legyünk is éberek a tényre, hogy a megértés nem igazán a lényeg, ezáltal pedig ne is legyünk elfoglalva egyáltalán a megértéssel?

Őszintén szólva nem hiszem, hogy Girard valaha is tudni fogja – és azt sem gondolom, hogy ez számít. Nem tudunk válaszolni a kérdésekre; egyszerűen el kell különülni tőlük, és második erőként használni őket, hogy toljuk előre önmagunkat, hogy felemelkedjünk egy magasabb állapotba. Valamiképp illúzió, hogy kezdenünk kéne valamit azzal, amit az alsóbb Én valósnak láttat. Nem kell – csak el kell különülni; csak lenni kell – Be.

Tanítvány: Itt egy gondolat, mely úgy tűnik, kapcsolatban áll
azzal a tapasztalással, hogy az első felébredés után
meghaljunk, hogy ujjá szülessünk: „Végezze benned az az
összes munkát, mely benned a legmagasabb. Neked csak
bele kell egyezned.”

Girard: Az egyik dolog, aminek meg kell halnia, az a nyelvvel való azonosulásunk. A régi ember a szavakat mint a valóság fontos visszatükröződéseit vette, de valójában ezek csak a gépezet funkciói, és mint olyanok, csak a második állapotot tükrözik vissza. Ezen gondolkoztam azzal az idézettel kapcsolatban, hogy „neked csak bele kell egyezned”. Nos, ki vagy mi vagy „te”? De nincs más módja ezt kimondani. Talán ez egy másik ok, amiért Robert a képek felé irányul. A képek lehetővé teszik, hogy illusztrálják az ideákat szavak használata nélkül. És a szavak, nem számít, milyen gondosan próbáljuk használni őket, hirtelen egy elkülönült én érzetét teremtik meg – én és a szó; én beleegyezek; én végzem a sorozatot; én vagyok a négy szótlan lélegzet és így tovább. Ez önmagában megerősíti önmagunkról alkotott elképzelt képünket.

Tanítvány: Amikor Robert találkozóira megyünk, gyakran halljuk az

üzenetet, és még a nyelvezetet is előtte, így világos, hogy

elsősorban nem azért megyünk, hogy halljuk, amit mond. De

Girarddal más az érzés. Sok nyelvi megoldást használ, és ez

számunkra kényelmessé teszi, hogy egy bizonyos módon újból

beszéljünk a dolgokról. Volt egy találkozó a Galleriá-ban,

ahol Girard elkezdett ugatni, mint egy kutya, mely igen csak

meglepő volt. Mi lenne, ha ugatna most is, mint egy kutya? Hol

lennénk akkor? Mibe kapaszkodnánk akkor? És miért jöttünk

ide azt gondolva, hogy valami valóban jó dolog lesz itt

számunkra?

Girard: Egy szemszögből nézve ahelyett, hogy ugatok, mint egy kutya, egyszerűen ugatok, mint egy ember; csak annyi, hogy az embernél tágabb a kiadható hangok tere. A szavak nem fontosak; csak járművek, valaminek a hordozóeszközei. Remélem, hordozok megértést, de ugyanakkor a C-befolyás is felhasznál arra, hogy valamit hordozzak, mely, ahogyan én értem, az Állapot.

Tanítvány: Sok különböző módja van leírni ugyanazt a dolgot,
de van egy emlékem egy tapasztalatról, nem a szavakról, hanem a

tapasztalás emlékéről, amit csak úgy tudok leírni, mint

„én-telenséget”.

Girard: Igen, egy szempontból, amit próbálok elérni, az a „Girard-talan” jelenlét inkább, mint a szótlan jelenlét. Ez egy kicsit esetlen, hogy így mondjuk, – különösen, hogy néhány ezer ember van az Iskolában különböző nevekkel a világ minden tájáról – de amire utalok, az egyszerűen a jelenlét nélküled, és talán a „szótlan” ugyanolyan jól kifejezi ezt, mint bármi más. Ha valaki azonban abbahagyja az erről való gondolkozást, valahogyan nevetséges lesz szavakat használni, hogy a szótlan jelenlétről beszéljünk.

És mégis, ez az, amit tennünk kell, mert a felébredés és meghalás kérdésén túl ott a kérdés, hogy mit jelent újjászületni. Egy érdekes dolog, amit Mr. Ouspensky mond:

Ha az ember meghal anélkül, hogy felébredt volna, nem tud megszületni. Ha az ember

megszületik anélkül, hogy meghalt volna, talán halhatatlanná válik. Azonban ez akadálya

lesz magasabb szintű létezésének.

Felébredünk önmagunkra; akkor az az én meghal; és akkor valami más tud lenni – Be. Ha valaki meghal anélkül, hogy kellően felébredt volna, a távolság a között a rész között, aminek meg kell halnia és a rész között, amely meg tudja tapasztalni a születést, nem lesz elég éles, és akkor az a rész, amelynek megvan a lehetősége megszületni, megrongálódik, vagy tönkremegy, amikor a másik rész meghal. És megszületni anélkül, hogy meghalnánk, azt jelentené, hogy az alsóbb Én még mindig összekeveredik bármivel, ami megszületett. Ez pedig azt jelentené, hogy a képzelődés tovább folytatódik, és az új ember még mindig alanya lesz ennek. Ezáltal pedig meg leszünk akadályozva, hogy igazán létezzünk.

De ez nem azt jelenti: „valakinek lenni”. Ezért van a Be – ’Légy’- munkaén és nem Be Present – ’Légy jelen’-, amely a gépezet módja lenne, hogy beszéljen arról. A gépezet nem tudja megérteni, mi az, hogy Légy - Be. Annak lennie kell valaminek; jelen lenni, tudatosnak lenni, magasabb állapotban lenni, bármi, kivéve az egyszerű létezést. Természetesen a négy alsóbb központ fel tudja ismerni a létezés állapotát, de nincs módjuk dűlőre jutni egy meztelen Be -szóval. Mit jelent az? Látod, amikor föltettem ezt a kérdést, az intellektuális központ elkezd éneket gyártani ezzel kapcsolatban – azt jelenti, hogy ennek lenni, annak lenni, nem azonosulni stb. – de csak a Be-vel a gépezetnek semmit sem kell mondania.

Ezt a négy szótlan lélegzettel tapasztaljuk meg. Ahogyan én értem, az első öt munkaén előkészület; a hatodik munkaén a Be, mely megállítja a gondolatokat – csak Be; és tartjuk az állapotot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy idővel képesek leszünk arra, hogy tartsuk az állapotot és legyenek énjeink az intellektuális és érzelmi központjainkban ugyanabban az időben, habár talán eltart pár évig, hogy gyakoroljuk, ennek elsajátítását. Mint ahogyan most is, ösztönös központunk folytatja a funkcionálást a négy szótlan lélegzet alatt – látunk, hallunk, lélegzünk, ver a szívünk stb. Egy nagyobb mértékben ezek olyan aktivitások, melyek az első állapotban történnek, és melyek folytatják jelenlétüket a második állapotban is, habár a második állapot, a képzelődés állapota lévén, erre nem éber. Az én tapasztalatom az, hogy a harmadik állapot hozzáadódik a második állapothoz ugyanazon a módon, ahogyan a második állapot hozzáadódik az elsőhöz azzal a kegyetlen különbséggel, hogy mivel a harmadik állapot a jelenlét állapota, éberek vagyunk a második állapotban levő funkciókra, ugyanakkor pedig éberek vagyunk jelenlétünkre is. Azaz jelen tudunk lenni a négy alsóbb központ énjeire, és megengedjük a hasznosaknak, hogy megnyilvánuljanak anélkül, hogy magát a jelenlét állapotát megzavarnák. Végül is a tudatos lények négy alsóbb központjukat nagyon aktívan használják, és nem kell ahhoz aludniuk, hogy ezt tegyék.

Tanítvány: Rumi egyik költeményében azt mondja: „Szeretnélek

megcsókolni! A csók ára az életed.” Ez a válasz: „Micsoda

alku! Vegyük meg!”³ Igazán sokkolt, amikor ezt elolvastam,

mert ő továbbfut megsemmisülésében. Kezdem látni, hogy amit

mi megtapasztalunk, az a habozás vagy vonakodás, hogy

„meghaljunk” azért, hogy teret hagyjunk a jelenlétnek,

és azt gondolom, hogy zavarban vagyunk saját habozásunktól.

Miért habozunk tovább futni magasabb központjaink felé?

Girard: Ez lehet az alsóbb Én egy másik trükkje, mert mi lehet más, mint az alsóbb Én, mely habozik és zavarban van? Természetes, hogy az alsóbb Én habozik tovább futni önnön megsemmisülése felé, de ha nem az alsóbb Én vagyok, már elhagytam azt. Azaz „meghalhatok” a zavarnak és habozásnak még akkor is, ha ezek folytatják saját elképzelt életüket. Hagyd abba a gondolkodást róla, és egyszerűen légy – Be.

Tanítvány: Van egy gondolat a Filokáliában: „Te magad

csendben kell, hogy légy, és hallgatnod kell a benned levő Isten

szótlan hangjára.”

Girard: Itt láthatjuk, hogy a sorozat és az a fajta „meghalás”, amiről beszéltünk, pontosan ugyanaz a dolog, de más skálán. A harminc másodperc skáláján a sorozatnak meg kell szűnnie, és utat kell, hogy adjon a szótlan jelenlétnek. A harminc év skáláján a személyiségnek – az igaznak és a hamisnak is minden véleményével és hozzáállásával, beleértve azt is, hogy kik vagyunk, hogyan működik a világ, és hogy mi a munka – meg kell halnia, és utat kell adnia a jelenlétre alapozó létezésnek. De mindkét esetben a „szavak” – azaz mind a négy alsóbb központ énjei – idővel vissza fognak térni. Talán az egyik különbség a sorozat és a sorozattal való nagyobb munkánk skálája között, hogy az ének és az állapot egymás után alakul ki, míg a nagyobb skálára azért van szükségünk, hogy megtanuljuk, hogyan engedjük meg az éneknek és az Állapotnak, hogy fokozatosan történjen meg; azaz, meg kell tanulnunk, hogy megosszuk figyelmünket a gépezet funkciói és a jelenlét állapota között. A sorozat előnye, hogy a gépies válaszok csak harminc másodperc alatt kell, hogy uralva legyenek; a „halálon” túli átjutás előnye egy nagyobb skálán a jelenlét állapotába, mely magába foglalja a gépezet aktivitásának jelenlétét, hogy nem kell a sorozat speciálisabb körülményei után kutatni, hogy átéljük az állapotot. De a legnagyobb előnyük, hogy fokozatosan dolgozva mindkét skálán, mindegyik növekszik majd gyorsan. A halálnál a skálák összeolvadnak és a „most” „öröklétté” válik. És ez mind a Be-vel kezdődik.

Záró gondolat: Rúmítól: „Van valaki, aki segíthet, aki meg tudja

fordítani a nemlétezés kerekét az édességet belélegző

ürességbe.” ⁴

1. Amíg nincs másként jegyezve, minden az Egy ismeretlen tanítás töredékeiből van, 217-219. oldalak
2. Coleman Barks, fordító. Egy év Rúmíval, Harper Collins, New York, 2006. 43. oldal
3. Ibid. 34. oldal
4. Ibid. 35. oldal
   
   
   Fordította: Szvoboda Annamária

Egy iskola fejlődése

The Evolution of a School

Áttekintés arról, hogy iskolánk miként jutott el a szisztéma ezoterikus formájához – a kulcsokhoz – és hogy ennek segítségével hogyan haladta meg az exoterikus formát – a negyedik utat – és arról, hogy miként jutott az egész iskola a megértés új szintjére.

Az iskolák eredete

Egy ezoterikus iskola fejlődése azt jelenti, hogy a megelőző iskolákat képes az ő saját szándékuk szerint – objektíven – érteni, és csatlakozni tud vonulatukhoz. Az első ismert iskola, az egyiptomi, a jelenlét elérésének módszereit olyan tökéletes szintre fejlesztette, hogy azokat hatezer éven át egyik iskolának sem kellett megváltoztatnia, megújítania vagy kiegészítenie. Bár a későbbi iskolák saját korukhoz próbálták igazítani az egyiptomiak nyelvezetét, fő feladatuk mégis az volt, hogy megértsék és továbbadják az előző iskolák tanítását. Vagyis azt, hogy a fő akadály mindig a képzelődés, a megoldás pedig mindig a jelenlétet elősegítő munkaének használata. Ebben az értelemben minden iskola ugyanaz az iskola, mindegyik az ősi egyiptomi iskolától ered, és azt éleszti újjá.

A negyedik út és a Fellowship of Friends

A negyedik út alapjait George Gurdjieff, Peter Ouspensky, Rodney Collin és Alex Horn rakták le, iskolánkat Robert őket követve hozta létre. Tanításuk lényege az önemlékezés – jelenlét a megosztott figyelem segítségével. Robert minden elődjénél tisztábban fejtette ki ezt az alapgondolatot. Nem hagyott kétséget afelől, hogy az önemlékezés leggyakoribb akadálya a képzelődés. Szavait idézve: „Az tart leginkább távol a jelenléttől, hogy képzelődésbe merülünk ahelyett, hogy jelen lennénk. A magasabb központokat nem riadóztatja a probléma nagysága. Még nem fejlődtek ki annyira, hogy ellenálljanak a képzelődésnek. Ez a fő gyengeségük: a képzelődés tárgya jobban érdekli őket, mint az, hogy ellenálljanak neki.”

Az iskolák mibenléte

Ouspensky felismerte, hogy a jelenlét egyik akadálya a képzelődés, és tudta, hogy egy iskolának ezt le kell győznie. Azt is felismerte, hogy egy valódi iskola, ami tehát nem csoport, ugyanabból a forrásból merít és ugyanazt a tudást birtokolja – pontos kulcsokat és objektív módszereket – mint az előző iskolák.

1930-ban kijelentette: „Majdnem biztos vagyok abban, hogy létezik egy nagy forrás, ahonnan szisztémánk származik. Gurdjieffnek biztosan volt kapcsolata ezzel a forrással, de nem hiszem, hogy ez a kapcsolat teljes körű volt. Valami hiányzik, amit ő nem tudott megtalálni. Ha ezt az ő közvetítésével nem tudjuk meglelni, az egyetlen reménységünk az, hogy közvetlen kapcsolatba lépjünk ezzel a forrással; az egyetlen reményünk az, hogy ez a forrás ránk talál. Ezért tartom ezeket az előadásokat.” Tudomásul vette, hogy amit alapított, az csoport, ami a Gurdjiefftől kapott tudástöredékeket használja, hogy magasabb szintű iskola befolyását vonzza magához.

A kulcsok felfedezése

Öt évvel később, 1935-ben Ospensky felismerte, hogy: „Valami hiányzik a szisztémából. Ha az embernek az a rendeltetése, hogy emlékezzen önmagára, akkor kell lenni valamilyen egyszerű módszernek, ám ez elveszett. Eddig még nem bukkantam rá. Egyszer Indiában hallottam egy ilyesféle módszer távoli visszhangját. Ha meglelik a módszert, talán a forrás is előkerül.” Rendkívüli módon épp ez történt, Robert és Asaf együttműködése során. Robert már sejtette, hogy a Bibliát kulcsokban írták – azaz külső jelentésének nincs valódi értelme – és ez igazolódott, amikor a belső jelentés kezdett feltárulni.

Asaf beszámolója szerint ez akkor kezdődött, amikor Robert felismerte, hogy a Salamon álmáról szóló ótestamentumi történet tartalmaz egy olyan részt, aminek nincs semmi külső értelme: „nem tudom, hogyan kell kimenni és bejönni.” Robert arra jutott: „Ez csakis kulcs lehet. A fiatal intéző nem tudja, hogyan jöjjön ki a képzelődésből, és hogyan lépjen be a jelenlétbe.” Ez volt a Biblia ezoterikus jelentése megfejtései közül az első, ami aztán hasonló felfedezésekhez vezetett a szufi irodalom, a Tarot, a gótikus katedrálisok, a Korán, a Filokália, a Mahabharáta, az egyiptomi művészet és szövegek vizsgálata során.

A kulcsok a középpontba kerülnek

Egy napon Robert azt mondta: „Képesek vagyunk arra, hogy megfejtsük az ezoterikus szisztémákat. Rejtettek, mert kifejezetten iskoláknak szólnak. Az iskolák értik egymást. Az objektív tudás, még akkor is, ha évezredek választják el tőlünk, ugyanaz.” Amikor egyiptomi műalkotásokban fedeztünk fel kulcsokat, azt a következtetést vonta le: „Iskolák folyóit követve most elértük a hatalmas óceánt, Egyiptomot.”

Ez idő tájt, 2004 októberében határozta el Robert, hogy túllép a szisztéma exoterikus, Gurdjieff és Ouspensky által alkalmazott formáján, és kizárólag korábbi iskolák ezoterikus tudására összpontosít. Felismerte, hogy a kulcsokkal túlhaladtunk Gurdjieff és Ouspensky tanításán, és kapcsolatba léptünk a szisztéma forrásával. Feladatunk most az lett, hogy a lehető legjobban megértsük, amit az előttünk járó iskolák – főleg az eredeti egyiptomi – már kidolgoztak.

A 30 munkaén felbukkanása

Néhány hónappal később, 2005 januárjában Robert felfigyelt egy idézetre, ami egy szúfitól, Attartól származik. Arról szól, hogy csupán harminc madár éri el isteni célját. Gyanította, hogy a korábbi iskolák hagyományosan 30 munkaénnel dolgoztak. Megpróbált rájönni, melyek lehetnek ezek, és néhány hónap múlva, egyiptomi utazása során, összeállította a 30 munkaén listáját. Ez rövidesen egyszótagú szavak sorozatává egyszerűsödött, miután Robert találkozott egy Omar Khayyam-tól származó idézettel: „Kétség és bizonyosság között csupán egy szótagnyi a különbség” – csupán egy egyszótagú munkaén a különbség képzelődés és jelenlét között.

Robert azonnal felismerte a 30 munkaén objektív jelentőségét: "A 30 munkaén nagyon erős" – mondta – "Adj nekik esélyt, és meglátod, hogyan válnak munkád lényegi részeivé. Különlegességük az, hogy teljesen kidobják az embert abból, akinek gondolja magát: képzeletbeli képéből, és önmaga valóságába lódítják.”

Az egyszerűségnek ezen a szintjén, Robert úgy érezte, hogy az iskola rátalált a szisztéma lényegére és a tudatos iskolák áramlatára. Ezek után az ősi egyiptomi iskola kulcsait kezdte tanulmányozni, mert mint mondta: „Az első, az egyiptomi iskola alakította ki a szisztémát. Ők voltak az elsők, akik pontosan megfogalmazták a problémát és megoldását; kulcsaik nagy előnye, hogy egyszerűbbek a többi iskolában használtaknál. Jelképeik – mint a rövid munkaének – megkerülik az alsóbb központokat, közvetlenül az esszenciára, és a magasabb központokra hatnak.

A hat munkaén sorozatának megtalálása

A 30 munkaén használata közben Robert felismerte, hogy nem hatékony, ha tetszés szerint használjuk a munkaéneket, mert az alsóbb én végül eltéríti a gyakorlót erőfeszítéseitől. Sokkal valóságosabb célkitűzés elérni a hosszú BE-t, és hátrahagyva az éneket, belépni a meghosszabbított jelenlétbe. Végeredményben a munkaének célja is ez.

Robert kísérletezni kezdett a hosszú BE néhány lépésben való elérésével, majd nem sokkal később a Filokáliában megtalálta a döntő idézetet: „Hat lépésben szabadulunk meg a bűntől (a képzelődéstől).” Megerősítést keresve pontosan ugyanezt a számot találta más iskoláknál is. A szakkarai piramis hatlépcsős, a zsidó iskolák tanítása szerint Isten a világot hat nap alatt teremtette, majd egy napig pihent, Jézus hat nap után ment fel a hegyre, ahol megdicsőült, Mohamed pedig a mennyország hat szintjén át emelkedve érte el a hetediket. Ezek alapján alkotta meg és finomította Robert a sorozatot.

Egyszerű, de nem könnyű

A kutatás egy pontján Asaf felolvasott Robertnek egy szakaszt az „Utazás napvilágnál” című egyiptomi könyvből. Az idézetben a „Gather your members together” (gyűjtsd össze részeidet) kifejezés szerepelt. Robert megismételte: „Gather your members together – (gyűjtsd össze részeidet)… re-member yourself” (a részek kerüljenek a helyükre) – majd így szólt: "Tehát a szisztéma központi ideája, az önemlékezés (self-remembering) végső soron Egyiptomból származik.”

Asaf azzal felelt, hogy ami az iskola birtokában van, az immár nem csupán „töredékek", és nem „ismeretlen tanítás”. Robert így folytatta: „Igen, abban a kegyelemben van részünk, hogy túlléphettünk töredékességén, és megkaphattuk a maga teljességében. Lenyűgöző, hogy ezoterikus iskolák hosszú során át ez a teljesség megszakítás nélkül fenn tudott maradni, több mint hatezer éven át.”

Robert később megjegyezte: „A szisztéma nem bonyolult. A sorozat isteni tudomány, ami elindítja az isteni jelenlétet. A sorozat rögzíti a jelenlétet. Ha ez sikerül, és így a meghosszabbított jelenlét állapotába kerülünk, egyszerre mindent megértünk Egyiptomról és a többi iskoláról”.

Robert ugyanakkor emlékeztet rá, hogy e szent tudásért nagy árat kell fizetnünk; több erőfeszítésre van szükség. „Végtelenül nehéz akár egyetlen olyan munkaént találni, ami képes elindítani a jelenlétet. És akkor mit mondjunk a sorozatról? Az a legeslegnehezebb. Bár hat szótag kimondása könnyűnek tűnhet, az alsóbb én elképesztő erővel áll ellen. Jószerével a sorozat minden énjénél csapdába eshetünk. A jelenlét elindításához és fenntartásához mindenünket latba kell vetnünk.

A tudatos hagyomány örökösei

„Lehetséges – mondta Robert – hogy minden iskolának újra fel kell fedeznie a kulcsokat. Nem biztos, hogy így van, de számunkra ez kétségtelenül fejlődés. Egyúttal arra is megtanít, hogy még inkább értékeljük e kulcsokat, különösen, mert három évtizeden át nélkülöztük őket.”

Most, működésünk negyedik évtizedében, az iskolák tudatos hagyományát ápolók sorába léptünk. A vállukon állunk, és példa nélküli, elsöprő élmény végigtekinteni e soron. Az ősi egyiptomi iskola páratlan mélységeit láthatjuk meg, elsőként ők hozták létre a szisztéma ezoterikus formáját.

Miként Robert mondta: „Az előttünk járó iskolák már mindent elmondtak és elvégeztek. A feladatunk az, hogy felemelkedjünk az ő megértésük szintjére, és felhasználjuk mindazt, amit örökül hagytak az üdvösségünkre.”

A sorozat finomitása - Asaf Braverman írása

Kedves Barátaim!

Az itt következő feljegyzéseket Roberttel folytatott beszélgetésünkről készítettem - a sorozat használatának finomításáról volt szó, és Robert kérte, hogy az elhangzottakat tudassam a tanítványokkal. Azzal kezdtem, hogy íziszi tartózkodásom alatt tanítványok gyakran felteszik a kérdést, hogy milyen témákat használjanak a sorozatban. Tisztában vagyok azzal, hogy Robert csak egynéhány munkaént használ témaként, a tanítványok viszont sokkal többfélét. Gyakori példa a Drop használata a sorozatban, amikor el szeretnék oszlatni az ítélkezést.

Robert megjegyezte, hogy amikor az ítélkezéssel foglalkozunk, használjuk a Drop munkaént, hogy eloszlassuk, majd pedig a Look-kal vagy a Hear-rel kezdjünk egy sorozatot, hogy ne ragadjunk le az ítélkezésnél. Ha viszont témának használnánk a Drop-ot, akkor az alsóbb én ügyét szolgálnánk azzal, hogy "vitába keveredünk a világgal". Ugyanez vonatkozik a Kneel-re és a Leave-re is.

A világgal való vitára és az alsóbb én ügyének támogatására két gondolatot idéztünk fel:

Ibn Ata’Allah: Ha háborúba keveredsz az ellenséggel, akkor az meg fogja kapni tőled, amit akart.

Buddha: Ne vitatkozz a világgal, akkor sem, ha az vitázna veled.

- Ha a jelenlét elég erős - folytatta Robert - akkor az első énnél el lehet csípni az ítélkezést egy azonnali Drop-pal, és rögtön ezután elkezdeni egy sorozatot a Be-vel.

- Résen kell lennünk, nehogy elítéljük a világot, mert az alsóbb én szeretne negatívan beszélni saját magáról. Bizonyos értelemben a Drop témaként való használata majdnem olyan, mintha Back-et mondanánk a sorozatban, ami viszont elég rosszul hangzik: Be, Hold, Back, Back, Back, BE.

A világ elítélésének gondolata egy Rábiáról szóló történetben bukkant fel. Ez arról szól, hogy egy alkalommal meglátogatta egy szent, aki igencsak becsmérelte a világot. Rábia így szólt hozzá: - Bizony nagyon is szereted a világot, különben nem beszélnél róla annyit. Majd Robert hozzáfűzte: - A Be pontosan ezért a legnagyobb áldás, mert bármilyen képzelődést meg tud állítani. Amikor hallom, hogy alsóbb énem negatívan beszél önmagáról, csak annyit mondok, hogy Be.

Ezután összegyűjtöttük a témának alkalmas munkaéneket, és erre jutottunk:

Look, Hear, Move, Feel, és Now.

A harminc munkaén közül tehát csak ezt az ötöt tanácsos a sorozat témájának választani. A többi munkaént önmagában használjuk. A Now beépítését Robert kezdetben esetlennek találta, mivel a Look és a Hear a Now pontosabb alakjai, és arról szólnak, mi történik most a jelen pillanatban. Amikor azonban olyan helyzetekben kísérletezett vele, ahol kevés külső inger adódik (például éjszaka az ágyban, amikor nem tudunk elaludni), belátta, hogy a Now célravezető lehet. Ezzel együtt azt tanácsolja, ha lehet, akkor a Look-ot és a Hear-t válasszuk témának a Now helyett, mert világosabbak és több eredményt lehet várni tőlük.

Miután tisztáztuk munkaének, mint a sorozat témájának kérdését, a sorozaton kívüli használatra tértünk. Robert megerősítette, hogy egyenként is szokta használni a mukaéneket, például a Kneel-t, a Use-t és másokat. Azt mondta, étkezés közben a Taste-et "ne hagyjuk pihenni."

Megjegyeztem, érdemes figyelnünk arra, hogy egy bizonyos munkaént ne használjunk túl gyakran, mert elkoptatjuk hatóerejét. Robert egyetértett, és hozzátette: - Néha, amikor sokadszor használom a sorozatot, váltok, és csak a témát használom tovább, de önálló munkaénként. A Look például sokat szokott veszíteni frissességéből az ismétlés hatására. Úgyhogy egy darabig önmagában használom, és lehet, hogy később helyezem vissza sorozatba.

Felvetettem, hogy olyan helyzetekben, amikor szavakat használunk, nem tudjuk működtetni a sorozatot - amikor beszélünk, írunk vagy olvasunk - mivel már eleve szavakat használunk, a sorozat csak összezavarná a cselekvést. Robert helybenhagyta ezt, majd így folytatta: - Olvasáshoz azt ajánlom, az elején tűzzük ki a célt, hogy Read - olvass - jelenléttel, ne csupán a mozgási központtal, majd olvassunk valamennyit, és közben kövessük a célt. Jó, ha tudjuk, hogy ha valaki túl gyors - akár olvas, akár eszik - akkor nem működnek belső folyamatok.

- Nem fog meglepni a nehézségek jelentkezése, ha közben észben tartjuk, hogy egy éve még nem is volt sorozatunk, és hogy kidolgozása még most sem ért véget. - fejezte be Robert.

Szeretettel,

Asaf.

2007.

Fordította: Szvoboda Annamária 

A harminc tradicionális munkaén

1. Be   Légy jelen!
2. Hold   Tartsd a sorozatot jelenléttel!
3. Still   Felügyeld a mozgási központot!
4. Back   Ügyelj az alsóbb Énre!
5. Turn   Térj vissza a sorozat témájához!
6. BE   Hosszabbítsd meg a jelenlétet!
7. Act   Cselekedj jelenléttel!
8. Peace [Pax]   Kerüld el a negatív érzelmek teljes skáláját!
9. Leave   Kerüld el az azonosulást!
10. Kneel   Ne utasítsd vissza a súrlódást!
11. Drop   Ne ítélkezz és ne tarts számon!
12. Use   Használd az önkéntes szenvedést!
13. Wit   Kerüld a szellemeskedést!
14. Now   Ne gondolj se a múltra, se a jövőre!
15. Look   Nézz jelenléttel!
16. Move   Mozogj jelenléttel!
17. Taste   Ízlelj jelenléttel!
18. Hear   Hallgass jelenléttel!
19. Feel   Érezz/tapints jelenléttel!
20. Smell   Szagolj jelenléttel!
21. Talk   Beszélj jelenléttel!
22. Think   Gondolkozz jelenléttel!
23. Read   Olvass jelenléttel!
24. Write   Írj jelenléttel!
25. Child   Maradj esszenciában, kerüld az azonosulást a hamis személyiséggel!
26. Serve   Ne belsőleg végy figyelembe, külsőleg végy fegyelembe!
27. Scale   Alkalmazz skálát és relativitást!
28. Aim   Tartsd célodat és fejezd be az oktávokat; légy tudatában a harmadik erőknek!
29. Time   Emlékezz az élet rövidségére!
30. Gods   Emlékezz az istenekre!

A sorozat - Girard Haven előadása

A sorozat

A Girard Haven által vezetett találkozók soraiból

Isisben, Milánóban, Bukarestben és Kijevben

Az angol változatot szerkesztette: Carlos L’Abbate

Mostanában azzal foglalkozom, hogy találkozóim sorának alapjaként, melyek a Kőr kilences sorozat felé megnyilvánuló érzelmi hozzáállásával kísérleteznek, a sorozatot különböző nevekkel illettem. Érdekes módon nem sokkal azután, hogy ezekre a találkozókra felkészültem, Robert is tartott egy találkozót “A sorozat számtalan elnevezése” címmel. Miután elolvastam ennek a találkozónak a szövegét, az volt az érzésem, hogy Robert leginkább arra összpontosított, hogy rámutasson: a nevek sokasága ellenére a sorozat mindig ugyanaz. Célom az általam vezetett találkozókon az, hogy előnyt kovácsoljak ebből a sok névből, és így a sorozatra különböző szemszögekből tekintsek. Robert megközelítése, úgy tűnik, jobban jellemzi azt, amit én a Magasabb központok gondolkozása alatt értek. Ők látják a dolgokban az egységet; különösképpen képesek látni valamit, mint ami a sorozat egésze, így a különböző neveket ennek az egésznek a leírásaként látják. Az alsóbb központoknak más részről viszont nincs meg az egészre való rálátásuk. Még a Kőr király és a Káró király is hajlik különböző idézeteket látni az egységes egész helyett, de azáltal, hogy megpróbálják ezeket az idézeteket összerakni és egyidejűleg össze is tartani őket, közelebb jutunk az egész megértéséhez.
Ez az, amit megpróbálok itt megtenni. A különböző idézetekre úgy fogok tekinteni, hogy meglássam, mit mutatnak be egyenként, majd pedig megpróbálom megérteni, hogyan illesszem őket egybe, és egyidejűleg kialakuljon az érzelmi hozzáállásom is, vagy érzelmi nézőpontom, mely túlmutat minden máson, amit a négy alsóbb központ meg tud nevezni.

Vedd köpenyed, szandálod, pálcádat, vászonruhádat és minden fegyvered, így levágod majd a fejét és elvágod nyakát azoknak a lázadó ellenségeknek, akik közel húzódnak hozzád, amikor halott vagy. – Egyiptomi szövegek, Kilépés a napvilágra

Ezt az idézetet fogom használni, hogy célomat illusztráljam. Sok különböző neve van itt a sorozatnak. Az egyik ezek közül a “fegyver”. Ebből a szempontból a Kőr kilencesnek az lehet a hozzáállása, hogy a sorozat csata, küzdelem. De a “pálca” támogatást jelent, és ha a sorozatra így gondolunk, akkor az olyasmit jelent, amire támaszkodni tudunk. Az intéző és a Magasabb központok is – a jelenlét – a “pálcát” arra használják, hogy segítsenek fenntartani a meghosszabbított jelenlét egyensúlyát. És itt vannak a ruházatok: a “köpeny”, a “szandálok”, és a “vászonruha”. Ebből a szempontból a sorozat olyasmi, amibe felöltözünk. Ahhoz, hogy ezt érzelmileg értékelni tudjuk, el kell képzelnünk az intézőt, vagy a Harmadik Szemet, amint a tízezer én között meztelenül sétálnak. El kell képzelnünk, milyen érzés meztelenül sétálni, és akkor elkezdünk érzelmiek lenni a ruházkodással kapcsolatban, afelé, hogy mit jelent a “vászonruha”, afelé, hogy mit jelent a “köpeny”. Így a sorozat egyidőben a “köpeny”, azaz védelem, befedés; a “pálca” a támasz; a “fegyver” pedig amivel harcolunk az alsóbb énnel szemben. A Kőr kilences így valóban kialakíthat egy olyan érzelmet, mellyel egyidőben körbeveszi mindezeket a hozzáállásokat.

Mikor pedig azok, akik az Úr ládáját vitték, hat lépést mentek, áldozék ott egy ökröt és hízott borjút. – II. Sámuel 6:13

Robert hozzászólása: “Mikor pedig azok, akik az Úr ládáját vitték” – a sorozat – “hat lépést mentek,” – elérték a hosszú BE-t – “áldozék ott egy ökröt és hízott borjút” – az intéző feláldozta az alsóbb én által létrehozott képzelődést a meghosszabbított jelenlétért. Az “ökör” az alsóbb énre utal; a “hízott borjú” a sorozattal nem kapcsolatos énekre. 

Érzelmileg ez egy nagyon egyszerű és közvetlen hozzáállás a sorozat felé: egyik lépés a másik után a hat lépésért, és ez a sorozat. De ebben az idézetben az is benne van, hogy a ládát vitték. Robert a ládát folyamatosan a Kőr kilencesként kulcsolja, és ez az, amiről ezen a találkozón beszélni fogunk. A sorozat nem csak hat szó sorozata; nem csak az intellektuális központ, amely a sorozatot végzi. A Kőr kilencessel együtt kell behoznunk; a sorozatnak érzelminek kell lennie. Könnyű ezt megérteni. A sorozatot leírhatjuk egy darab papírra hat szóként, megmutathatjuk valakinek az utcán, és megkérhetjük, hogy olvassa el. Nem hozna létre jelenlétet, kivéve talán azt a pillanatot, amikor az illető meg lett kérve, hogy tegyen valami furcsaságot. A szavak önmagukban nem jelentenének semmit számukra, mert nem lenne érzelmi tartalmuk.

Mérsékelt ütemben kezdte, és felsétált bizonyossággal. – Az ezeregyéjszaka meséi

Itt a sorozatot sétaként látjuk. A séta nem csak lépegetés, ahol egyik lépés követi a másikat, nem összefüggéstelen járás. Lépések sora, melyek egymásba folynak. És így nem is annyira arról van szó, hogy először megtesszük a BE nevű lépést, majd a HOLD nevű lépést. Inkább arról, hogy a BE a HOLD-ba vezet. Így a HOLD pedig előre vezet a Témába. Így a hat egyéni lépés ideájától most a mozgás ideája felé haladunk, ahol a hat lépés szükségszerűen kapcsolódik egymáshoz.
Ugyanakkor gyakrabban találom úgy, hogy a gépezetem hajlandóságot érez, hogy túl sok energiát fektessen a jelenlét meghosszabbításáért tett erőfeszítésekbe. Ez egy módja annak, ahogyan az alsóbb Én belép a sorozatba, nem szükségszerűen átrohanva a sorozaton, mely igen nyilvánvaló lenne, hanem sétálva, így a sorozatom gyakran olyan, mint egy induló. Túl sok benne az erő, és ez azt jelenti, hogy az alsóbb Én bekúszik. Így hasznosnak találtam, hogy egy séta alakjában gondoljak rá. Ez egy méltóságteljes séta, talán egy szertartási menet, de mindazonáltal séta is.

Aki az Úton sétál, de feladatát abbahagyja, hogy így szóljon: “Milyen szép ez a fa!”, vagy :“Milyen szép ez a bevetett föld!”, az kockára teszi életét. – Simon rabbi

Robert hozzászólása: “Aki az Úton sétál, de feladatát abbahagyja, hogy így szóljon: “Milyen szép ez a fa!” – az Intéző, aki az Úton sétál a Be, Hold, Hear-rel, de megállítja sorozatát, hogy így szóljon: “Milyen szép ez a fa!”. Mi más lehet jobb, mint a Kőr kilences, aki valóban jelenlétet indít el? “Vagy: “Milyen szép ez a bevetett föld!” – milyen szépek a jelenlét magvai, melyek valóban megfogannak –“ az kockára teszi életét” – a sorozat életét.

Az alsóbb Én egyik kedvenc trükkje, hogy hihetetlen gondolatokat ajánl fel, melyek kifejezetten arra lettek szánva, hogy hízelegjenek nektek, és mint egy krokodil, lehúzzanak és elfojtsák a sorozatot.

Sétálunk, de folytatnunk is kell a sétát. Nem engedhetjük, hogy megzavarjanak. Ez éppenséggel nem az a közönséges séta egy csodás kerten keresztül. Ez egy nagyon célirányos séta. Az itt felsorolt példákhoz Robert nemrégiben más példákat is adott arra, hogyan lepték meg csodás gondolatok a sorozat alatt, és amelyeket félre kell, hogy tegyen. Amire itt Robert figyel, az az érzelmi elterelés. Például megvan az ideje annak, hogy a Kőr király érzelmileg hálás legyen a sorozatnak, vagy azért a segítségért, amit az iskolában vagy a tanártól kap, de amíg valóban a sorozatot mondjuk, ez a fajta érzelem eltérítés magától a sorozattól. Egy szempontból a sorozat azt jelenti, hogy érzelmi és intellektuális figyelemre összpontosítunk. A sorozat időtartamára, mely harminc másodperc körüli, megpróbálunk kizárni minden más gondolatot vagy érzelmet, és csupán a sorozatra koncentrálni, mint a jelenlét eszközére. Az a képesség, amivel figyelmünket uraljuk, az a királyok területe. Így amikor egy tanítvány megkérdezte: “Hogyan tudnám fejleszteni a Káró királyomat? Hogyan tudok a Kőr királyon dolgozni?”, a legjobb válasz: használd a sorozatot.
Egy másik példája egy jogos érzelemnek, mely nem lenne hasznos a sorozat alatt, egy régebbi napi kártyán volt olvasható; azt említette meg, amikor az alsóbb Én megnyilvánulásai a sorozat közben a külső igazodással kapcsolatos gondolatok lehetnek. A külső igazodás a jelenlét alapeleme, – ez a másokra való jelenlét – de a sorozat nem a megfelelő idő erre. Ez azzal kezdődik, hogy bemutatja: a sorozat egy eszköz. Ez nem annyira a munka utolsó állomása, mint inkább a tanulás eszköze. Olyan ez, mint a zenész, aki minden napját csak gyakorlással kell, hogy töltse: gyakorolni, hogyan kellene mozgatni az ujjait; gyakorolni légzésének uralását. Ez nem igazán ugyanaz, mint zenélni, de ez is szükséges ahhoz, hogy azt remélhessük, hogy egyszer majd jól fogunk játszani. A sorozat alatt a hála érzete, vagy egy külső igazodással kapcsolatos én olyan lenne, mintha a zongoristának, aki a skálát gyakorolja, egy hirtelen énje támadt volna arról, hogy Bach Partitáját eljátssza. Csodás dolog Bachot tudni játszani, de a zongorista nem fogja megtanulni, mivel útnak is kell indulnia, hogy ezt megtanulja. És természetesen a sorozatot tiszteletben tartva, még csak most kezdtük el, így nagyon fontos, hogy azt a célt tűzzük ki, hogy gyakorolni fogjuk azt megszakítások nélkül.

Ha Kedvesem sétálni kíván, sétálhat szememen. - Rúmí

If my Beloved wishes to walk, she can walk on my eyes. — Rumi

Ebben az idézetben az egyik érdekesség Rúmítól, hogy a sorozatra a Harmadik Szem szempontjából tekint. A legtöbb idézet, úgy, mint Robert jelenlegi tanítása is, úgy tűnik, hogy az intéző szempontjából van tekintetbe véve. Az intéző az, aki a sorozatot végzi, talán a Magasabb központok indítására, de ez az intéző munkája. Ő végzi a sorozatot, ő éri el a hosszú BE-t, és ő fordítja a Harmadik Szembe azt, hogy az jelenlétet indítson el. De ebben az esetben, ha a jelenlét – a “Kedves” – “sétálni kíván” – jelenlétet indít el – meg tudja ezt tenni azáltal, hogy az intéző énjeit használja fel. Így ez valóban egy másfajta érzelmi hozzáállás, ami az intéző kapcsolatát illeti a Magasabb központok felé. Nem arról van szó, hogy az intéző hívja elő a Magasabb központokat, mert az olyan lenne, mintha az alsóbb én valahogyan utasításokat adna a magasabbnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Magasabb központok a felelősek. Az intézőnek emlékeznie kell, hogy ő csak egy szolga, és ha a Magasabb központok – a Harmadik Szem – “sétálni kíván”, akkor az az intéző munkája, hogy ehhez én-eket biztosítson. Azonban ez igen különböző hozzáállás lehet attól, hogy az intéző végzi a sorozatot, és ezáltal fejezi ki vagy indítja el a jelenlétet. Mindkettő igaz ugyanabban az időben, de a másik esetben az alsóbb Én (legalábbis az én gépezetemnél) be tud lépni a sorozatba. Így hát emlékeznem kell, hogy a Magasabb központok, – vagy a jelenlét, vagy a Harmadik Szem – “sétálhat szememen” – és nem az én énjeim azok, melyek a sorozatot tolják előre.

Isten létrát helyezett elénk, nekünk kell megmásznunk azt, fokról fokra. - Rúmí

Itt arról a lépésről van szó, hogy valahol, egy szép ösvényen való sétálás helyett, a sorozat olyan, mintha kapaszkodnánk. Ez több erőfeszítést foglal magába. Több figyelmet, hogy egy kicsit jobban vigyázzunk. A sorozat ezen aspektusaira elkezdhetünk úgy gondolni, hogy azt fokoznunk kell; hogy minden egyes lépéssel hozzá kell adnunk valamit a jelenléthez. Így nem maradunk meg ugyanazon a szinten; meg kell emelnünk a jelenlét fokát. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nagyobb erőfeszítést teszünk, amint áthaladunk a sorozaton. Mr. Ouspensky mondja, hogy az, hogy egy oktáv ugyanarról a szintről folytatódhat, illúzió. Minden vagy emelkedik vagy csökken. Az egyik oka annak, hogy a sorozat befejezésével bajban vagyunk, az, hogy elfelejtünk erőfeszítést tenni, hogy kapaszkodjunk, másszunk; hogy minden egyes lépést erősebbé tegyünk, mint az előzőt. És ha az oktáv nem növekszik, akkor elkerülhetetlenül csökkenni fog. Így tehát az a kép, hogy egy létrát mászunk, vagy hogy lépcsőkön kapaszkodunk fel, az valóban fontos része annak az érzelmi megértésnek, amit a sorozatba be kell vinnünk.

Az én esetemben gyakran gondolok a kapaszkodásra a létra megmászásának értelmében, de azt hiszem, fontos, hogy mindnyájan megtaláljuk saját érzelmi megértésünket ehhez. Önmagunkat egy nagy szertartási lépcsőn fellépkedve láthatjuk, talán egy szép köpenyben. Ez azt jelenti, hogy elköteleződünk egy szertartásban vagy rituáléban, és nem csak azt, hogy egy lépcsőn felszaladunk. E módon olyan képeket kezdhetünk el felépíteni, amely segít leírni azt az érzelmi hozzáállást, amellyel rendelkezni szeretnénk a sorozat ideje alatt.

Megkísérelt fellépkedni, de kihagyott egy fokot a közepe tájékán, leesett az aljára és megütötte a fejét. – Az ezeregyéjszaka meséi

Robert hozzászólása: “Megkísérelt fellépkedni, de kihagyott egy fokot a közepe tájékán” – kihagyta a negyedik munkaént – “leesett az aljára és megütötte a fejét” – a szfinx feje, a hatodik munkaén.

Talán gondolhatnánk ezekre a lépcsőkre úgy, mintha azok nem lennének tökéletesen egyenletesek, és egy kicsit csúszósak is. Semmi esetre sem biztos, hogy sikeresek leszünk e hat foknak a megmászásában. Az is igen valószínű, hogy amint haladunk felfelé ezeken a lépcsőkön, az alsóbb Én szele fúj és valószínű, hogy kibillent egyensúlyunkból. Ezek alapjában véve mozgási-ösztönös képek, de mondanak nekünk valamit arról, hogyan kell az érzelmi központnak éreznie magát a sorozattal kapcsolatban. És ez nem egy egyszerű érzés. Az intézőnek eléggé bíznia kell magában, hogy biztonsággal sétáljon, de a nehézségekre is ébernek kell lennie a séta során, és azokra a veszélyekre is, melyeket az alsóbb Én állít. A különböző kulcsok különböző gondolatokat adnak, de az Intézőben levő érzelem mindegyikben ott kell, hogy legyen. A Kőr kilences a királyok részeként rendelkezik ilyen érzelemmel. De ezt nem lehet könnyen elmagyarázni a gépezet formális részeinek – a bubiknak és a dámáknak.

Kedvesem táncol, egyik lábát a másik elé helyezi. – Az ezeregyéjszaka meséi

Ez az idézet azt az elképzelést vezeti be, hogy a sorozat egy tánc. A tánc egy másik érzelmet reprezentál, mint az egyszerű séta. Érzelmibb és több benne a mozgás, de azt gondolom, a legjelentősebb jellemvonás, hogy amikor valaki táncol, annak van egy párja. Így a sorozat nem csak önmagában az intéző. A “tánc” magába foglalja a partnerséget az intéző és a Magasabb központok között – és a báját és eleganciáját ennek a partnerségnek, a módot, ahogyan egymáshoz viszonyulunk. A sorozat alatt az intéző vezeti a táncot, de ébernek kell lennie a magasabb központokra, mert az valójában a jelenlét szükséglete, mely a tánc ütemét megszabja. Amikor pedig elérjük a hatodik munkaént, akkor az intéző átadja a táncot partnerének. Én erre úgy gondolok, mint a balettre. Egy bizonyos ponton a férfi táncos visszalép, és a balerina kerül rivaldafénybe. Azonban a férfi még mindig nagyon is ott van; pontosan tudja, mikor lépjen be és támogassa a balerinát, mikor kapja el, mikor forgassa meg és mikor hagyja őt újból magára.
Az egyik legfontosabb dolog a partnerrel való tánctanulásban az időzítés, és van egy bizonyos időzítés, amivel rendelkeznünk kell a sorozat lépéseinél. Például az intéző, aki tanulja, mikor van pontosan ideje, hogy a BE-től a HOLD-ig mozduljon. Ha a HOLD – a következő lépés – túl hamar jön, megzavarja a tánc folyamát. De ha az intéző sokáig vár, akkor a partner nem kap támogatást, és leesik (képzelődésbe), és a táncnak megint elölről kell kezdődnie. Így kezdjük azzal, amit Robert a lépések közötti nagyon határozott ütemről tanít. Így dolgozva a Kőr kilences megtanulja, hogy érzelmileg mikor jött el a megfelelő idő, hogy a munkaénekkel belépjen, és hogy a tánc mozgását támogassa.
Azonban ez egy kicsivel előrébb visz minket attól, ahol voltunk; végül is mi mindnyájan még csak kis ideje gyakoroljuk ezt a táncot. Még mindig csak a lépések tanulásának alapjainál tartunk, tanuljuk a ritmust, kezdünk ráérezni a táncra. Most olyan ez, mint amikor az illető táncolni tanul és saját magától gyakorol, – a lépések egyszerűek és jól kidolgozottak, és kevés hely jut egyéni kifejeződésre – de amikor már jól megtanultuk az alaplépéseket, több lesz az önkifejezés, több lesz a szabadság. Így a tánc ezen érzelmi hozzáállásával a sorozat felé megláthatjuk annak fontosságát, hogy a sorozatot pontosan azon a módon tanuljuk meg, ahogyan a Tanár megtanította, és hogy meglássuk azt is, hogy ez csak a kezdet a tánc tanulásának folyamata felé, ahhoz, hogy egy csodás táncot ellejtsünk magasabb központjainkkal.

Valóban nagyon szép; hat lépés megtételével kezdtük, és most már majdnem táncolni kezdtünk magasabb központjainkkal.

Amikor valaki az útra lép, táncossá válik, és minden mozdulat, amit tesz, az arra lett tervezve, hogy jelenlétet vezessen be és hosszabbítson meg. – Robert Burton

Ebben az idézetben, mely egy régebbi, az “utat” fogjuk helyettesíteni a “sorozattal”. Ennek a táncnak az egyik érdekes aspektusa, hogy nem saját maga miatt történik; ehelyett minden lépés arra lett tervezve, hogy jelenlétet vezessen be. Amikor a tánc sikeres, az egy csodálatos tapasztalat, de ugyanakkor magával a tánccal is azonosulhatunk és el is veszíthetjük ezt a végső megtapasztalást. Ez az egyik ok, ami miatt előbb jön a BE. A tánc alatt mindig emlékeznünk kell, hogy azért táncolunk, hogy jelenlétet hozzunk létre és hosszabbítsunk meg; ha elveszítjük azt a magával ragadó érzést, hogy jelen kívánunk lenni, a sorozat szétesik. Ezért kell a királyokban ennek megtörténnie; kontrollálnunk kell figyelmünket, és tartani a célt. Nagyon könnyű elsodortatni magunkat a tánc örömétől. Ez azt jelenti, hogy a Kőr hetes elsodorta a Kőr kilencest. A hetes a dámák intellektuális része; amint a dámák elkezdenek uralkodni, majdnem bárhová eljuthatunk – kivéve vissza a jelenlétbe.

Egy indiai bronzszobor a táncoló Sívát ábrázolja azért, hogy legyőzze a Tunyaság démonát. Síva reprezentálja az intézőt. Hat végtagja van, a tánc pedig a sorozat. Lába alatt van az alsóbb Én csöppnyi figurája, amely azt jelenti, hogy az intéző uralmat nyert a démon fölött. Amikor azonban képzelődünk, az alsóbb Én nyer uralmat. – Robert Burton

Most már láthatjuk az egyik okot, ami miatt nehéz megtanulni táncolni, és ez az, hogy nem csak az intéző és a magasabb központok táncolnak egyedül. A tánc olyan táncparketten történik, ahol még tízezer másik ember táncol, akik nem ugyanazt a táncot táncolják. Még csak nem is tudják ugyanazt a zenét hallani. Nagy csoportokban állnak beszélgetve és kiabálva; vannak, akik egymással vitatkoznak; mások mindenfajta táncot táncolnak egymagukban vagy csoportban; vannak, akik folyamatosan az intéző útjába állnak, amint az megpróbál egy gyönyörű táncot lejteni a magasabb központokkal. Így ugyanabban az időben, míg az intéző a magasabb központokkal táncol, neki azt is meg kell tanulnia, hogy a tízezer én körül táncoljon. Ez egy másik ok, amiért az intézőnek eredetileg meg kell tanulnia a tánc egy nagyon egyszerű formáját; mert képesnek kell lennie azt fenntartania mindezen zűrzavar közepette.

Aki a jóság törvényének nektárjából iszik, boldogan él békés elmével. - Buddha

Ez egy szép módja annak, ahogyan a sorozatra gondolhatunk, mert a nektár az istenek itala, azaz Istené, a jelenlété, saját Harmadik szemünké. A nektár teljességgel kielégítő. Semmi másra nem vágyunk. Valójában amikor megízleljük a nektárt, nincs többé szomjunk, ami, hogy úgy mondjuk, azt jelenti, hogy megszabadulhatunk a vágyaktól. Így ha a sorozat nektárjából iszunk, az egy teljesen más gondolati hozzáállás, mint egy létra megmászása vagy éppen egy séta.
Néha könnyű elveszíteni az összefüggést azzal az egyszerű ténnyel, hogy a sorozat élvezhető. Egyik szempontból ez az egyik legélvezhetőbb dolog, amit tehetünk, mert összekapcsol a jelenléttel. A tánc ideája segít erre emlékezni, és hogy ez nem más, mint nektár, segít felvenni azt a hozzáállást, hogy ez nem kötelesség – nem valami nehéz vagy kellemetlen vagy nem olyasmi, amire rávesszük magunkat. Inkább olyasmi, amit meg kívánunk tenni, mert önmagában élvezetes, mint a nektár.

Aki a parancsolatokat megtartja, nem fél a gonosztól. –Prédikátor könyve

A “parancsolat” egy másik módja, ahogyan a sorozatra tekintünk, és más, mint a nektár. Amikor a sorozatra mint parancsolatra gondolunk, olyasmire gondolunk, ami az intézőnek a Magasabb központok által adatott meg. Ez az idea magába foglalja a jelenlét felé mutatott érzelmi hozzáállását is, vagy a Harmadik Szem felé egy másik szinten, mert a parancsolat nem két egyenlő dolog között adatik ki.

Állj állhatatosan és tartsd a hagyományokat, melyre taníttattál. – Pál apostol

Van egy bizonyos érzelmi hozzáállás, amit a hagyományok felé tanúsítunk. A hagyomány a kultúra része – a kultúra alapja – és a sorozat eléri azt a pontot, amikor az intéző munkájának alapjává válik, ahol ismerőssé válik és gyorsan fel lehet használni, hogy sok összefüggéssel összekapcsolódjon, és valóban, ez egy teljes módja a cselekvésnek. Ez annak az iránynak a része, ami felé a sorozattal próbálunk elmozdulni: a különböző munkaének nem lesznek automatikusak, hanem lesz nekik egy fajta hagyomány-erejük, így ha kimondunk egy munkaént, az gyorsan sok más érzelmi hozzáállást is ad a Kőr kilencesnek. Így idővel talán nem lesz szükségünk harminc másodpercre, hogy a sorozaton végigmenjünk, hanem helyette képesek leszünk a jelen kezdő pillanatától a hosszú BE-ig egy sokkal közvetlenebb módban eljutni. Azonban mielőtt ezt megtennénk, meg kell tanulnunk, hogy a sorozat hat egyéni lépése hogyan illeszkedik egymáshoz, és hogyan visz el minket a meghosszabbított jelenlétig. Akkor talán megértjük, hogyan lehet ezeket kombinálni, hogy azok gyorsabban eljuttathassanak minket oda.

Jöjj! Tegyünk úgy, mintha szokásunk lenne. – Az ezeregyéjszaka meséi

A szokás olyan, valamilyen formában, mint a hagyomány; feltételezi a sorozattal való ismeretség egy fokát. Ez érzelmi hozzáállásunk egyik hasznos része lehet, de ha csak azt éreznénk, hogy a sorozat “szokásszerű”, nem lenne benne a sürgetés szükséges érzete. Más részről majdnem elkerülhetetlen, hogy más hozzáállásokat is bevonjunk, melyek az alsóbb éntől erednek, hogy egy rossz fajta energiát és azonosulást hozzanak. Így ez a két idézet – hogy a sorozat sürgető és ismerős és szokásszerű is – egymást kiegyenlíti, és ez a fajta egyensúly szilárd alapot ad a sorozatnak. Valahogyan az intézőnek meg kell találnia a módját, hogy ezeket a különböző érzelmeket összekombinálja, amikről beszéltünk, egyetlen megértéssé tegye a Kőr kilencesen belül. Így az intéző képes lesz megközelíteni azt a megértést, mely a Harmadik Szemből ered, mert a harmadik állapot pillanataiban megtapasztaljuk mindet mint egyetlen egészet.

Tegyünk zarándokutat mindig, örökké az isteni jelenlétbe. – Bahu szultán

A sorozatra mint a rövid BE-től a hosszú BE-ig tartó zarándoklatra gondolni sok összefüggést vezet be azzal kapcsolatban, hogy az valami szent dolog, abban az értelemben, hogy ez Istenért történik és Isten a jelenlét. Ez egy utazás, de nem egy egyszerű út. Nem beszélünk “zarándoklatról” az utca végétől a templomig vasárnap. A zarándoklat egy hosszú és veszélyes utazás, így a sorozat ideája mint zarándoklat ugyanazt az érzelmi hozzáállást foglalja magába, hogy a sorozatot befejezni nem könnyű, még akkor sem, ha csak hat szótagról van szó. Sok lehetséges eltérítés van az úton, és mint egy zarándok, tartanunk kell a célt elménkben legjobb tudásunk szerint, elkerülni a kísértéseket, vagy ha eltérítenek, visszatérni a “zarándokútra” olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Ez leginkább az a lelkület, ahogyan Robert tanít minket a sorozatra. Ez valamiképpen különböző érzelmi hozzáállás attól, mintha táncolnánk vagy ha sétálnánk. De ismét, mindegyik igaz, és a kombinációk azok, melyek a sorozat gazdagságát megadják.

Lehetetlen az embernek bölccsé válnia a spirituális harcban, kivéve azon küzdelmek komolyságának arányában, melyeket elszenvedett. – Filokália, Kallisztusz barát

Robert a “bölccsé válni”-t úgy magyarázza, mint elérni a hatodik munkaént, a “küzdelmek komolyságát” pedig úgy, hogy feltesszük a kérdést: “Képes vagyok keresztül menni a hat munkaénen?” Visszatérve az iménti idézetre, az a spirituális csata ideáját mutatja be. És tényleg; az egyik dolog, amit a sorozat felé tanúsított érzelmi hozzáállásunkba bele kell foglalnunk, hogy háborúban állunk az alsóbb Énnel. Ez kapcsolatban áll a BACK munkaénnel. Számomra legalábbis a BACK azon helye a sorozatnak, ahol különösképpen fókuszálunk az alsóbb Én felé tanúsított érzelmi hozzáállásra, és erre a hozzáállásra, hogy az alsóbb Én a sorozat ellensége, hogy spirituális háborút vívunk. Amikor azt mondom, BACK, a Kőr királyra gondolok, amint háta mögül egy kard emelkedik, és készen áll a harcra.

Míg elmélyedsz a meditációban, hunyd be szemed, szilárdítsd meg légzésed, és összpontosítsd figyelmed a spirituális tudatosság középpontjába.” Upanisádok

Robert megjegyzése: “Míg elmélyedsz a meditációban,” – amikor a sorozatot használjátok – “hunyd le szemed” – a sorozattal nem kapcsolatos ének – “szilárdítsd meg légzésed” – Be, Hold, Hear” – és összpontosítsd figyelmed a spirituális tudatosság középpontjába.” Itt a “középpont” a negyedik munkaénre utal. Át kell jutnunk a sorozat intervallumán.

Így a meditáció egy másik mód, ahogyan a sorozatra gondolhatunk. Mindnyájunknak van egy határozott érzelmi hozzáállása és képzettársítása a meditációval kapcsolatban. Számomra amit ez jelent, az a szigorú figyelem, a figyelmes erőfeszítés, mely a király központok tulajdonsága.
A “légzés megszilárdításának” ideájával a sorozatra a légzés terminológiájában is gondolhatunk. Valóban, a munkaének úgy követik egymást, mint a lélegzetvételek, így maga a fizikai élet a sorozat alapjává válik, és ez magával vonja a szilárd ritmus ugyanezen érzetét is. Továbbá ha a sorozatra mint légzésre gondolunk, akkor a sorozat elvesztése a légzés leállása – és könnyedén meggyőződhetünk erről az érzelmi hozzáállásról, amit az ösztönös központ mutat efelé. Az elgondolás tehát, hogy ugyanazt a csalódást érezzük a Kőr kilencesben, mintha a sorozat “légzése” leállna. Valójában azt mondanám, hogy ez minden másnál inkább forrása nehézségeinknek: amikor a sorozat megáll, egyszerűen nem érzem azt az elkeseredést, mint amit akkor éreznék, ha a sorozat lenne a légzés. Nem tűnik igazán katasztrófának, ha képzelődésbe csúszom. Így az egyik dolog, amin dolgoznom kell a Kőr kilencesben, hogy szándékosan legyen több érzelmem arra vonatkozóan, hogy a sorozat váljon a “légzésemmé”, és ha az megáll, minden megáll. Ez pedig egy elkeserítő helyzet.

Mit reprezentál a piramis? A harminc munkaént. Nagyon is erről van szó a szakkarai piramis esetében, melynek hat foka van. – Robert Burton

Az olyan elméletekben, mint “megmászni a létrát” vagy “lépcsőt”, vagy amilyen a “séta”, mozgás van. Egy “lépés”, majd egy másik “lépés”, majd egy másik “lépés”. Ezek a lépések, bár egymásra épülnek, egymást váltják az időben. De nem ez a helyzet a piramissal, mint amilyen a szakkarai is. Ahelyett, hogy egymást váltanák fel a fokok, azok egymás tetejére épülnek; így mind a hat lépés egy időben van jelen. Ebből a szempontból nézve a sorozat célja, hogy megtapasztaljuk mind a hat munkaént egyidőben, mire elérjük a meghosszabbított jelenlétet. Hatásában pedig azáltal, hogy áthaladtunk egy sorozaton, érzelmi hozzáállást építünk fel a Kőr kilencesben, mely magába foglalja mindazt a hat hozzáállást, melyet egy-egy egyéni munkaén mutat be.
Egy kicsivel különbözőbb idézetet véve, a sorozat megtanítja a Kőr kilencest, hogyan hozza létre ezt a meglehetősen bonyolult érzelmet. Ez nem egy olyan érzelem, melynek nevet tudunk adni, hanem itt most arra tanítanak minket, hogyan hozzuk létre ezeket a különböző érzelmi lépéseket. Az én véleményem erről afelé mutat, hogy miként lehet eljutni erre a pontra, hogy megtanuljuk, hogyan hozzuk létre ezt az érzelmet anélkül, hogy végighaladnánk a sorozaton. Ahelyett, hogy a piramis egy szintjét építenénk, megtudjuk, hogyan kell felépíteni az egész piramist. Most azonban még mindig csak a skálát tanuljuk.
Ahogyan én látom, az első lépés – BE – mutatja be azt a vágyat, hogy jelen legyünk. Elegendő erőre van szükség mögötte, hogy valóban keresztültörjön a képzelődésen.
Ezt megtéve természetesen azt kívánjuk, hogy fenntartsuk a jelenlétet, így tehát a HOLD munkaénnel hozzáadjuk azt a vágyunkat, hogy kinyújtsuk a jelent az időben. Ez szó szerint ad egy új dimenziót – időt – kezdeti vágyunknak, hogy legyünk.
A kérdés, mely gyakran felvetődik tanítványok között ez: “Miután jelen vagy, mit teszel?” Így a következő lépés, hogy nézőpontba helyezzük a világot, melyben élünk: LOOK, HEAR, TASTE stb. Én ezt úgy veszem, mint különleges példáját egy nagyobb célnak, hogy az életemre jelen legyek, azaz, hogy kapcsolatot formáljak a jelenlét és a megélés valódi tapasztalata között; így a jelenlét több, mint valamiféle elvont elmélkedés Istenről. Ebben az Iskolában a jelenlét nagyon gyakorlati, ebben a világban nyilvánul meg. Azaz egy kiegészítő elemet hozunk be életünkbe, - annak benyomásaiba és tapasztalataiba – hogy tápláljuk a jelenlétet. Hajlamos vagyok erre úgy gondolni, mint a “jelenben élni”. Így miután biztosítottam a jelenlétet és a kapcsolatot a magasabb központokkal, ezután használjuk a Témát, hogy magunkhoz öleljük a jelenlét megtapasztalását saját világunkban is.
Természetesen amint bevonjuk a világot jelenlétünkbe, azt a hatalmas kockázatot vállaljuk, hogy behozzuk az alsóbb Ént is. A benyomások nem csak a Magasabb központok táplálékai; az alsóbb Én számára is ingerként szolgálnak, ezáltal reagál az alsóbb Én. Így pedig a következő lépés a BACK – kialakítani a megfelelő érzelmi hozzáállást az alsóbb Énnel: Figyelj az alsóbb énre! Légy készen! Különülj el! Ez nem azt jelenti, hogy itt az alsóbb Én különböző tévutakra vezet – azaz olyan ént hoz létre a négy alsóbb központban, mely a sorozattal nem kapcsolatos. Csak annyi, hogy egy olyan figyelő érzelmi hozzáállást vezetünk be az alsóbb Én felé, mely már ott van, azaz, hogy jelen kívánunk lenni, hogy meg kívánjuk hosszabbítani a jelenlétet és hogy életünket át kívánjuk itatni a jelenléttel.
A szó, melyet Robert használt, mely úgy érzem, kellően leírja ezt az érzelmi hozzáállást, az az “irtózás”. Egyszerűen csak irtóznunk kell az alsóbb Én megnyilvánulásaitól. Ez nem egy negatív érzelem; ez egy negatív hozzáállás az érzelmi központban, mely egyszerűen így szól: “Nem akarom ezt!”. Így amint az alsóbb Én megnyilvánul, összetalálkozik a már létező irtózat érzésével a Kőr kilencesben, így pedig nem fogjuk felvenni annak megnyilvánulásait.
A BACK munkaénnel az intéző valójában figyelmének legalább egy kis részét a Magasabb központokról az alsóbb Én felé fordítja, így a következő lépés a Téma újra megerősítése lesz. Így most visszatérünk oda, ahol voltunk, megbizonyosodva arról, hogy az alsóbb Én nincs útban. Ezen a módon az intéző elfoglalja helyét a huszonnégyes világban, a tizenkettes világ – a Magasabb központok – és a negyvennyolcas és kilencvenhatos világ között – a személyiség világa között annak minden véleményével és bírálatával együtt. A huszonnégyes világ az esszencia világa, ahol a mindennapi élet dolgai egyszerűen vannak megélve, úgy, ahogyan azok vannak. Az intéző így visszatér az első három munkaén feltételei közé: BE, HOLD és a Téma. Ő mint őr áll a keskeny kapunál, megakadályozva, hogy az alsóbb Én énjei keresztüljussanak a kapun és a jelenléttel keveredjenek. Nem arról van szó, hogy az intéző harcra lép az énekkel; csak elkülönítve tartja őket. Így készen áll arra, hogy a meghosszabbított jelenlét előkészítésére összpontosítson.
A hosszú BE-vel az intéző mindent a Magasabb központokba fordít. Végezetül pedig így szól: “Befejeztem a munkát, amit nekem adtál. Elvégeztetett.” Majd egy passzív, figyelő állapotba lép be, és megengedi a Magasabb központoknak, hogy átvegyék a helyet. Jelen kíván lenni; meg kívánja hosszabbítani a jelenlétet; be kívánja vonni az élet megtapasztalását részként a jelenlétbe; és távol kívánja tartani az alsóbb ént a jelenléttől. Ezekkel az érzelmi hozzáállásokkal ugyanakkor egy nagyobb megértés részeként az intéző fel van készülve, hogy megfelelően reagáljon majdnem mindenre, ami csak történhet. Tegyük fel, hogy van egy új benyomás, vagy valami váratlan történik. Ahelyett, hogy ez meglepne minket, ezután pedig megpróbálnánk ezt használni, az intézőnek már van egy érzelmi hozzáállása, mely készen áll, hogy fogja a történéseket, és a jelenlétet táplálja azokkal. Amikor az alsóbb Én nyilvánul meg, az intézőnek nem kell lefotóznia azt és gyorsan egy munkaént találnia, hogy dolgozzon vele. Már előre fel van készülve a BACK-kel és az irtózat érzelmi hozzáállásával, mely az alsóbb Én felé nyilvánul meg. Így amint az alsóbb Én feltűnik, az érzelem már ott van, és az intéző finoman visszatolja az alsóbb Ént. Végül pedig az érzelmek, melyek a BE-vel és a HOLD-dal állnak kapcsolatban, biztosítják, hogy az intéző figyelmének egy része mindig a Magasabb központok felé terelődjön. Az érzelmi hozzáállás, hogy nem csak kívánjuk a jelenlétet, de meg is akarjuk hosszabbítani, készen áll, hogy harmadik erőként belépjen, nehogy a jelenlét botladozzon.
A sorozat maga ad segítséget ahhoz, hogyan legyen az intéző figyelme megosztva. A sorozat három énje is a jelenlét felé irányul: BE, HOLD, és a hosszú BE. Kettő – a Téma és annak újbóli kijelentése – az élet felé irányul. És egy – a BACK – az alsóbb én felé irányul. Más szóval az intéző egyik fele arra irányul, hogy jelen legyünk; egyharmada arra van használva, hogy saját életünkre legyünk jelen; és csak egyhatod rész szükséges arra, hogy az alsóbb Ént figyeljük. Igaz tehát, hogy ez az a terület, ahol “fejjel lefelé” állnak a dolgok.

Egy tizenharmadik századi japán szobor szerzetest ábrázol, akinek hat szótag ömlik ki a szájából édes kiejtésben. Az első két hangjegy, Be és Hold, különösen vízszintes; a következő három a szél felé hajlik. Azonban a hatodik hangjegy – a hosszú BE – ismét vízszintes. – Robert Burton

Ez az idézet összekapcsolja a sorozatot a zenével, mely valójában a kedvenc módom, hogy a sorozatra tekintsek. Ahelyett, hogy ösztönös piramisként gondolnék rá, a sorozatra mint hat hangjegyre szeretek gondolni, egyik a másik után lép be, melyet ha kitartunk, gyönyörű akkordot formál a végére. Az egyéni hangjegyek mind összhangban állnak és rezonálnak egymással egyedülálló hangokként, az akkordnak erőt és képességet adva, hogy folytassa a hosszú BE-ig. Ez az, amit én a “szférák zenéje” alatt értek. Egy gyönyörű, varázslatos akkord , melyet a Kőr kilences énekel, mint egy aláfestő zene, melyen a Magasabb központok meg tudnak szólalni, vagy ha másként tekintünk rá, a csodás BE hang, melyen a Magasabb központok megszólalnak és önmagukat megalkotják. Minden esetben jelenlegi megértésemet reprezentálja ez a sorozatról: hat “hangjegy” tökéletes összhangban, mely létrehozza a meghosszabbított jelenlétet.

Köszönöm, és kívánom, hogy leljétek örömötöket a sorozat gyakorlásában!

Fordította: Szvoboda Annamária