A sorozat - Girard Haven előadása

A sorozat

A Girard Haven által vezetett találkozók soraiból

Isisben, Milánóban, Bukarestben és Kijevben

Az angol változatot szerkesztette: Carlos L’Abbate

Mostanában azzal foglalkozom, hogy találkozóim sorának alapjaként, melyek a Kőr kilences sorozat felé megnyilvánuló érzelmi hozzáállásával kísérleteznek, a sorozatot különböző nevekkel illettem. Érdekes módon nem sokkal azután, hogy ezekre a találkozókra felkészültem, Robert is tartott egy találkozót “A sorozat számtalan elnevezése” címmel. Miután elolvastam ennek a találkozónak a szövegét, az volt az érzésem, hogy Robert leginkább arra összpontosított, hogy rámutasson: a nevek sokasága ellenére a sorozat mindig ugyanaz. Célom az általam vezetett találkozókon az, hogy előnyt kovácsoljak ebből a sok névből, és így a sorozatra különböző szemszögekből tekintsek. Robert megközelítése, úgy tűnik, jobban jellemzi azt, amit én a Magasabb központok gondolkozása alatt értek. Ők látják a dolgokban az egységet; különösképpen képesek látni valamit, mint ami a sorozat egésze, így a különböző neveket ennek az egésznek a leírásaként látják. Az alsóbb központoknak más részről viszont nincs meg az egészre való rálátásuk. Még a Kőr király és a Káró király is hajlik különböző idézeteket látni az egységes egész helyett, de azáltal, hogy megpróbálják ezeket az idézeteket összerakni és egyidejűleg össze is tartani őket, közelebb jutunk az egész megértéséhez.
Ez az, amit megpróbálok itt megtenni. A különböző idézetekre úgy fogok tekinteni, hogy meglássam, mit mutatnak be egyenként, majd pedig megpróbálom megérteni, hogyan illesszem őket egybe, és egyidejűleg kialakuljon az érzelmi hozzáállásom is, vagy érzelmi nézőpontom, mely túlmutat minden máson, amit a négy alsóbb központ meg tud nevezni.

Vedd köpenyed, szandálod, pálcádat, vászonruhádat és minden fegyvered, így levágod majd a fejét és elvágod nyakát azoknak a lázadó ellenségeknek, akik közel húzódnak hozzád, amikor halott vagy. – Egyiptomi szövegek, Kilépés a napvilágra

Ezt az idézetet fogom használni, hogy célomat illusztráljam. Sok különböző neve van itt a sorozatnak. Az egyik ezek közül a “fegyver”. Ebből a szempontból a Kőr kilencesnek az lehet a hozzáállása, hogy a sorozat csata, küzdelem. De a “pálca” támogatást jelent, és ha a sorozatra így gondolunk, akkor az olyasmit jelent, amire támaszkodni tudunk. Az intéző és a Magasabb központok is – a jelenlét – a “pálcát” arra használják, hogy segítsenek fenntartani a meghosszabbított jelenlét egyensúlyát. És itt vannak a ruházatok: a “köpeny”, a “szandálok”, és a “vászonruha”. Ebből a szempontból a sorozat olyasmi, amibe felöltözünk. Ahhoz, hogy ezt érzelmileg értékelni tudjuk, el kell képzelnünk az intézőt, vagy a Harmadik Szemet, amint a tízezer én között meztelenül sétálnak. El kell képzelnünk, milyen érzés meztelenül sétálni, és akkor elkezdünk érzelmiek lenni a ruházkodással kapcsolatban, afelé, hogy mit jelent a “vászonruha”, afelé, hogy mit jelent a “köpeny”. Így a sorozat egyidőben a “köpeny”, azaz védelem, befedés; a “pálca” a támasz; a “fegyver” pedig amivel harcolunk az alsóbb énnel szemben. A Kőr kilences így valóban kialakíthat egy olyan érzelmet, mellyel egyidőben körbeveszi mindezeket a hozzáállásokat.

Mikor pedig azok, akik az Úr ládáját vitték, hat lépést mentek, áldozék ott egy ökröt és hízott borjút. – II. Sámuel 6:13

Robert hozzászólása: “Mikor pedig azok, akik az Úr ládáját vitték” – a sorozat – “hat lépést mentek,” – elérték a hosszú BE-t – “áldozék ott egy ökröt és hízott borjút” – az intéző feláldozta az alsóbb én által létrehozott képzelődést a meghosszabbított jelenlétért. Az “ökör” az alsóbb énre utal; a “hízott borjú” a sorozattal nem kapcsolatos énekre. 

Érzelmileg ez egy nagyon egyszerű és közvetlen hozzáállás a sorozat felé: egyik lépés a másik után a hat lépésért, és ez a sorozat. De ebben az idézetben az is benne van, hogy a ládát vitték. Robert a ládát folyamatosan a Kőr kilencesként kulcsolja, és ez az, amiről ezen a találkozón beszélni fogunk. A sorozat nem csak hat szó sorozata; nem csak az intellektuális központ, amely a sorozatot végzi. A Kőr kilencessel együtt kell behoznunk; a sorozatnak érzelminek kell lennie. Könnyű ezt megérteni. A sorozatot leírhatjuk egy darab papírra hat szóként, megmutathatjuk valakinek az utcán, és megkérhetjük, hogy olvassa el. Nem hozna létre jelenlétet, kivéve talán azt a pillanatot, amikor az illető meg lett kérve, hogy tegyen valami furcsaságot. A szavak önmagukban nem jelentenének semmit számukra, mert nem lenne érzelmi tartalmuk.

Mérsékelt ütemben kezdte, és felsétált bizonyossággal. – Az ezeregyéjszaka meséi

Itt a sorozatot sétaként látjuk. A séta nem csak lépegetés, ahol egyik lépés követi a másikat, nem összefüggéstelen járás. Lépések sora, melyek egymásba folynak. És így nem is annyira arról van szó, hogy először megtesszük a BE nevű lépést, majd a HOLD nevű lépést. Inkább arról, hogy a BE a HOLD-ba vezet. Így a HOLD pedig előre vezet a Témába. Így a hat egyéni lépés ideájától most a mozgás ideája felé haladunk, ahol a hat lépés szükségszerűen kapcsolódik egymáshoz.
Ugyanakkor gyakrabban találom úgy, hogy a gépezetem hajlandóságot érez, hogy túl sok energiát fektessen a jelenlét meghosszabbításáért tett erőfeszítésekbe. Ez egy módja annak, ahogyan az alsóbb Én belép a sorozatba, nem szükségszerűen átrohanva a sorozaton, mely igen nyilvánvaló lenne, hanem sétálva, így a sorozatom gyakran olyan, mint egy induló. Túl sok benne az erő, és ez azt jelenti, hogy az alsóbb Én bekúszik. Így hasznosnak találtam, hogy egy séta alakjában gondoljak rá. Ez egy méltóságteljes séta, talán egy szertartási menet, de mindazonáltal séta is.

Aki az Úton sétál, de feladatát abbahagyja, hogy így szóljon: “Milyen szép ez a fa!”, vagy :“Milyen szép ez a bevetett föld!”, az kockára teszi életét. – Simon rabbi

Robert hozzászólása: “Aki az Úton sétál, de feladatát abbahagyja, hogy így szóljon: “Milyen szép ez a fa!” – az Intéző, aki az Úton sétál a Be, Hold, Hear-rel, de megállítja sorozatát, hogy így szóljon: “Milyen szép ez a fa!”. Mi más lehet jobb, mint a Kőr kilences, aki valóban jelenlétet indít el? “Vagy: “Milyen szép ez a bevetett föld!” – milyen szépek a jelenlét magvai, melyek valóban megfogannak –“ az kockára teszi életét” – a sorozat életét.

Az alsóbb Én egyik kedvenc trükkje, hogy hihetetlen gondolatokat ajánl fel, melyek kifejezetten arra lettek szánva, hogy hízelegjenek nektek, és mint egy krokodil, lehúzzanak és elfojtsák a sorozatot.

Sétálunk, de folytatnunk is kell a sétát. Nem engedhetjük, hogy megzavarjanak. Ez éppenséggel nem az a közönséges séta egy csodás kerten keresztül. Ez egy nagyon célirányos séta. Az itt felsorolt példákhoz Robert nemrégiben más példákat is adott arra, hogyan lepték meg csodás gondolatok a sorozat alatt, és amelyeket félre kell, hogy tegyen. Amire itt Robert figyel, az az érzelmi elterelés. Például megvan az ideje annak, hogy a Kőr király érzelmileg hálás legyen a sorozatnak, vagy azért a segítségért, amit az iskolában vagy a tanártól kap, de amíg valóban a sorozatot mondjuk, ez a fajta érzelem eltérítés magától a sorozattól. Egy szempontból a sorozat azt jelenti, hogy érzelmi és intellektuális figyelemre összpontosítunk. A sorozat időtartamára, mely harminc másodperc körüli, megpróbálunk kizárni minden más gondolatot vagy érzelmet, és csupán a sorozatra koncentrálni, mint a jelenlét eszközére. Az a képesség, amivel figyelmünket uraljuk, az a királyok területe. Így amikor egy tanítvány megkérdezte: “Hogyan tudnám fejleszteni a Káró királyomat? Hogyan tudok a Kőr királyon dolgozni?”, a legjobb válasz: használd a sorozatot.
Egy másik példája egy jogos érzelemnek, mely nem lenne hasznos a sorozat alatt, egy régebbi napi kártyán volt olvasható; azt említette meg, amikor az alsóbb Én megnyilvánulásai a sorozat közben a külső igazodással kapcsolatos gondolatok lehetnek. A külső igazodás a jelenlét alapeleme, – ez a másokra való jelenlét – de a sorozat nem a megfelelő idő erre. Ez azzal kezdődik, hogy bemutatja: a sorozat egy eszköz. Ez nem annyira a munka utolsó állomása, mint inkább a tanulás eszköze. Olyan ez, mint a zenész, aki minden napját csak gyakorlással kell, hogy töltse: gyakorolni, hogyan kellene mozgatni az ujjait; gyakorolni légzésének uralását. Ez nem igazán ugyanaz, mint zenélni, de ez is szükséges ahhoz, hogy azt remélhessük, hogy egyszer majd jól fogunk játszani. A sorozat alatt a hála érzete, vagy egy külső igazodással kapcsolatos én olyan lenne, mintha a zongoristának, aki a skálát gyakorolja, egy hirtelen énje támadt volna arról, hogy Bach Partitáját eljátssza. Csodás dolog Bachot tudni játszani, de a zongorista nem fogja megtanulni, mivel útnak is kell indulnia, hogy ezt megtanulja. És természetesen a sorozatot tiszteletben tartva, még csak most kezdtük el, így nagyon fontos, hogy azt a célt tűzzük ki, hogy gyakorolni fogjuk azt megszakítások nélkül.

Ha Kedvesem sétálni kíván, sétálhat szememen. - Rúmí

If my Beloved wishes to walk, she can walk on my eyes. — Rumi

Ebben az idézetben az egyik érdekesség Rúmítól, hogy a sorozatra a Harmadik Szem szempontjából tekint. A legtöbb idézet, úgy, mint Robert jelenlegi tanítása is, úgy tűnik, hogy az intéző szempontjából van tekintetbe véve. Az intéző az, aki a sorozatot végzi, talán a Magasabb központok indítására, de ez az intéző munkája. Ő végzi a sorozatot, ő éri el a hosszú BE-t, és ő fordítja a Harmadik Szembe azt, hogy az jelenlétet indítson el. De ebben az esetben, ha a jelenlét – a “Kedves” – “sétálni kíván” – jelenlétet indít el – meg tudja ezt tenni azáltal, hogy az intéző énjeit használja fel. Így ez valóban egy másfajta érzelmi hozzáállás, ami az intéző kapcsolatát illeti a Magasabb központok felé. Nem arról van szó, hogy az intéző hívja elő a Magasabb központokat, mert az olyan lenne, mintha az alsóbb én valahogyan utasításokat adna a magasabbnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Magasabb központok a felelősek. Az intézőnek emlékeznie kell, hogy ő csak egy szolga, és ha a Magasabb központok – a Harmadik Szem – “sétálni kíván”, akkor az az intéző munkája, hogy ehhez én-eket biztosítson. Azonban ez igen különböző hozzáállás lehet attól, hogy az intéző végzi a sorozatot, és ezáltal fejezi ki vagy indítja el a jelenlétet. Mindkettő igaz ugyanabban az időben, de a másik esetben az alsóbb Én (legalábbis az én gépezetemnél) be tud lépni a sorozatba. Így hát emlékeznem kell, hogy a Magasabb központok, – vagy a jelenlét, vagy a Harmadik Szem – “sétálhat szememen” – és nem az én énjeim azok, melyek a sorozatot tolják előre.

Isten létrát helyezett elénk, nekünk kell megmásznunk azt, fokról fokra. - Rúmí

Itt arról a lépésről van szó, hogy valahol, egy szép ösvényen való sétálás helyett, a sorozat olyan, mintha kapaszkodnánk. Ez több erőfeszítést foglal magába. Több figyelmet, hogy egy kicsit jobban vigyázzunk. A sorozat ezen aspektusaira elkezdhetünk úgy gondolni, hogy azt fokoznunk kell; hogy minden egyes lépéssel hozzá kell adnunk valamit a jelenléthez. Így nem maradunk meg ugyanazon a szinten; meg kell emelnünk a jelenlét fokát. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nagyobb erőfeszítést teszünk, amint áthaladunk a sorozaton. Mr. Ouspensky mondja, hogy az, hogy egy oktáv ugyanarról a szintről folytatódhat, illúzió. Minden vagy emelkedik vagy csökken. Az egyik oka annak, hogy a sorozat befejezésével bajban vagyunk, az, hogy elfelejtünk erőfeszítést tenni, hogy kapaszkodjunk, másszunk; hogy minden egyes lépést erősebbé tegyünk, mint az előzőt. És ha az oktáv nem növekszik, akkor elkerülhetetlenül csökkenni fog. Így tehát az a kép, hogy egy létrát mászunk, vagy hogy lépcsőkön kapaszkodunk fel, az valóban fontos része annak az érzelmi megértésnek, amit a sorozatba be kell vinnünk.

Az én esetemben gyakran gondolok a kapaszkodásra a létra megmászásának értelmében, de azt hiszem, fontos, hogy mindnyájan megtaláljuk saját érzelmi megértésünket ehhez. Önmagunkat egy nagy szertartási lépcsőn fellépkedve láthatjuk, talán egy szép köpenyben. Ez azt jelenti, hogy elköteleződünk egy szertartásban vagy rituáléban, és nem csak azt, hogy egy lépcsőn felszaladunk. E módon olyan képeket kezdhetünk el felépíteni, amely segít leírni azt az érzelmi hozzáállást, amellyel rendelkezni szeretnénk a sorozat ideje alatt.

Megkísérelt fellépkedni, de kihagyott egy fokot a közepe tájékán, leesett az aljára és megütötte a fejét. – Az ezeregyéjszaka meséi

Robert hozzászólása: “Megkísérelt fellépkedni, de kihagyott egy fokot a közepe tájékán” – kihagyta a negyedik munkaént – “leesett az aljára és megütötte a fejét” – a szfinx feje, a hatodik munkaén.

Talán gondolhatnánk ezekre a lépcsőkre úgy, mintha azok nem lennének tökéletesen egyenletesek, és egy kicsit csúszósak is. Semmi esetre sem biztos, hogy sikeresek leszünk e hat foknak a megmászásában. Az is igen valószínű, hogy amint haladunk felfelé ezeken a lépcsőkön, az alsóbb Én szele fúj és valószínű, hogy kibillent egyensúlyunkból. Ezek alapjában véve mozgási-ösztönös képek, de mondanak nekünk valamit arról, hogyan kell az érzelmi központnak éreznie magát a sorozattal kapcsolatban. És ez nem egy egyszerű érzés. Az intézőnek eléggé bíznia kell magában, hogy biztonsággal sétáljon, de a nehézségekre is ébernek kell lennie a séta során, és azokra a veszélyekre is, melyeket az alsóbb Én állít. A különböző kulcsok különböző gondolatokat adnak, de az Intézőben levő érzelem mindegyikben ott kell, hogy legyen. A Kőr kilences a királyok részeként rendelkezik ilyen érzelemmel. De ezt nem lehet könnyen elmagyarázni a gépezet formális részeinek – a bubiknak és a dámáknak.

Kedvesem táncol, egyik lábát a másik elé helyezi. – Az ezeregyéjszaka meséi

Ez az idézet azt az elképzelést vezeti be, hogy a sorozat egy tánc. A tánc egy másik érzelmet reprezentál, mint az egyszerű séta. Érzelmibb és több benne a mozgás, de azt gondolom, a legjelentősebb jellemvonás, hogy amikor valaki táncol, annak van egy párja. Így a sorozat nem csak önmagában az intéző. A “tánc” magába foglalja a partnerséget az intéző és a Magasabb központok között – és a báját és eleganciáját ennek a partnerségnek, a módot, ahogyan egymáshoz viszonyulunk. A sorozat alatt az intéző vezeti a táncot, de ébernek kell lennie a magasabb központokra, mert az valójában a jelenlét szükséglete, mely a tánc ütemét megszabja. Amikor pedig elérjük a hatodik munkaént, akkor az intéző átadja a táncot partnerének. Én erre úgy gondolok, mint a balettre. Egy bizonyos ponton a férfi táncos visszalép, és a balerina kerül rivaldafénybe. Azonban a férfi még mindig nagyon is ott van; pontosan tudja, mikor lépjen be és támogassa a balerinát, mikor kapja el, mikor forgassa meg és mikor hagyja őt újból magára.
Az egyik legfontosabb dolog a partnerrel való tánctanulásban az időzítés, és van egy bizonyos időzítés, amivel rendelkeznünk kell a sorozat lépéseinél. Például az intéző, aki tanulja, mikor van pontosan ideje, hogy a BE-től a HOLD-ig mozduljon. Ha a HOLD – a következő lépés – túl hamar jön, megzavarja a tánc folyamát. De ha az intéző sokáig vár, akkor a partner nem kap támogatást, és leesik (képzelődésbe), és a táncnak megint elölről kell kezdődnie. Így kezdjük azzal, amit Robert a lépések közötti nagyon határozott ütemről tanít. Így dolgozva a Kőr kilences megtanulja, hogy érzelmileg mikor jött el a megfelelő idő, hogy a munkaénekkel belépjen, és hogy a tánc mozgását támogassa.
Azonban ez egy kicsivel előrébb visz minket attól, ahol voltunk; végül is mi mindnyájan még csak kis ideje gyakoroljuk ezt a táncot. Még mindig csak a lépések tanulásának alapjainál tartunk, tanuljuk a ritmust, kezdünk ráérezni a táncra. Most olyan ez, mint amikor az illető táncolni tanul és saját magától gyakorol, – a lépések egyszerűek és jól kidolgozottak, és kevés hely jut egyéni kifejeződésre – de amikor már jól megtanultuk az alaplépéseket, több lesz az önkifejezés, több lesz a szabadság. Így a tánc ezen érzelmi hozzáállásával a sorozat felé megláthatjuk annak fontosságát, hogy a sorozatot pontosan azon a módon tanuljuk meg, ahogyan a Tanár megtanította, és hogy meglássuk azt is, hogy ez csak a kezdet a tánc tanulásának folyamata felé, ahhoz, hogy egy csodás táncot ellejtsünk magasabb központjainkkal.

Valóban nagyon szép; hat lépés megtételével kezdtük, és most már majdnem táncolni kezdtünk magasabb központjainkkal.

Amikor valaki az útra lép, táncossá válik, és minden mozdulat, amit tesz, az arra lett tervezve, hogy jelenlétet vezessen be és hosszabbítson meg. – Robert Burton

Ebben az idézetben, mely egy régebbi, az “utat” fogjuk helyettesíteni a “sorozattal”. Ennek a táncnak az egyik érdekes aspektusa, hogy nem saját maga miatt történik; ehelyett minden lépés arra lett tervezve, hogy jelenlétet vezessen be. Amikor a tánc sikeres, az egy csodálatos tapasztalat, de ugyanakkor magával a tánccal is azonosulhatunk és el is veszíthetjük ezt a végső megtapasztalást. Ez az egyik ok, ami miatt előbb jön a BE. A tánc alatt mindig emlékeznünk kell, hogy azért táncolunk, hogy jelenlétet hozzunk létre és hosszabbítsunk meg; ha elveszítjük azt a magával ragadó érzést, hogy jelen kívánunk lenni, a sorozat szétesik. Ezért kell a királyokban ennek megtörténnie; kontrollálnunk kell figyelmünket, és tartani a célt. Nagyon könnyű elsodortatni magunkat a tánc örömétől. Ez azt jelenti, hogy a Kőr hetes elsodorta a Kőr kilencest. A hetes a dámák intellektuális része; amint a dámák elkezdenek uralkodni, majdnem bárhová eljuthatunk – kivéve vissza a jelenlétbe.

Egy indiai bronzszobor a táncoló Sívát ábrázolja azért, hogy legyőzze a Tunyaság démonát. Síva reprezentálja az intézőt. Hat végtagja van, a tánc pedig a sorozat. Lába alatt van az alsóbb Én csöppnyi figurája, amely azt jelenti, hogy az intéző uralmat nyert a démon fölött. Amikor azonban képzelődünk, az alsóbb Én nyer uralmat. – Robert Burton

Most már láthatjuk az egyik okot, ami miatt nehéz megtanulni táncolni, és ez az, hogy nem csak az intéző és a magasabb központok táncolnak egyedül. A tánc olyan táncparketten történik, ahol még tízezer másik ember táncol, akik nem ugyanazt a táncot táncolják. Még csak nem is tudják ugyanazt a zenét hallani. Nagy csoportokban állnak beszélgetve és kiabálva; vannak, akik egymással vitatkoznak; mások mindenfajta táncot táncolnak egymagukban vagy csoportban; vannak, akik folyamatosan az intéző útjába állnak, amint az megpróbál egy gyönyörű táncot lejteni a magasabb központokkal. Így ugyanabban az időben, míg az intéző a magasabb központokkal táncol, neki azt is meg kell tanulnia, hogy a tízezer én körül táncoljon. Ez egy másik ok, amiért az intézőnek eredetileg meg kell tanulnia a tánc egy nagyon egyszerű formáját; mert képesnek kell lennie azt fenntartania mindezen zűrzavar közepette.

Aki a jóság törvényének nektárjából iszik, boldogan él békés elmével. - Buddha

Ez egy szép módja annak, ahogyan a sorozatra gondolhatunk, mert a nektár az istenek itala, azaz Istené, a jelenlété, saját Harmadik szemünké. A nektár teljességgel kielégítő. Semmi másra nem vágyunk. Valójában amikor megízleljük a nektárt, nincs többé szomjunk, ami, hogy úgy mondjuk, azt jelenti, hogy megszabadulhatunk a vágyaktól. Így ha a sorozat nektárjából iszunk, az egy teljesen más gondolati hozzáállás, mint egy létra megmászása vagy éppen egy séta.
Néha könnyű elveszíteni az összefüggést azzal az egyszerű ténnyel, hogy a sorozat élvezhető. Egyik szempontból ez az egyik legélvezhetőbb dolog, amit tehetünk, mert összekapcsol a jelenléttel. A tánc ideája segít erre emlékezni, és hogy ez nem más, mint nektár, segít felvenni azt a hozzáállást, hogy ez nem kötelesség – nem valami nehéz vagy kellemetlen vagy nem olyasmi, amire rávesszük magunkat. Inkább olyasmi, amit meg kívánunk tenni, mert önmagában élvezetes, mint a nektár.

Aki a parancsolatokat megtartja, nem fél a gonosztól. –Prédikátor könyve

A “parancsolat” egy másik módja, ahogyan a sorozatra tekintünk, és más, mint a nektár. Amikor a sorozatra mint parancsolatra gondolunk, olyasmire gondolunk, ami az intézőnek a Magasabb központok által adatott meg. Ez az idea magába foglalja a jelenlét felé mutatott érzelmi hozzáállását is, vagy a Harmadik Szem felé egy másik szinten, mert a parancsolat nem két egyenlő dolog között adatik ki.

Állj állhatatosan és tartsd a hagyományokat, melyre taníttattál. – Pál apostol

Van egy bizonyos érzelmi hozzáállás, amit a hagyományok felé tanúsítunk. A hagyomány a kultúra része – a kultúra alapja – és a sorozat eléri azt a pontot, amikor az intéző munkájának alapjává válik, ahol ismerőssé válik és gyorsan fel lehet használni, hogy sok összefüggéssel összekapcsolódjon, és valóban, ez egy teljes módja a cselekvésnek. Ez annak az iránynak a része, ami felé a sorozattal próbálunk elmozdulni: a különböző munkaének nem lesznek automatikusak, hanem lesz nekik egy fajta hagyomány-erejük, így ha kimondunk egy munkaént, az gyorsan sok más érzelmi hozzáállást is ad a Kőr kilencesnek. Így idővel talán nem lesz szükségünk harminc másodpercre, hogy a sorozaton végigmenjünk, hanem helyette képesek leszünk a jelen kezdő pillanatától a hosszú BE-ig egy sokkal közvetlenebb módban eljutni. Azonban mielőtt ezt megtennénk, meg kell tanulnunk, hogy a sorozat hat egyéni lépése hogyan illeszkedik egymáshoz, és hogyan visz el minket a meghosszabbított jelenlétig. Akkor talán megértjük, hogyan lehet ezeket kombinálni, hogy azok gyorsabban eljuttathassanak minket oda.

Jöjj! Tegyünk úgy, mintha szokásunk lenne. – Az ezeregyéjszaka meséi

A szokás olyan, valamilyen formában, mint a hagyomány; feltételezi a sorozattal való ismeretség egy fokát. Ez érzelmi hozzáállásunk egyik hasznos része lehet, de ha csak azt éreznénk, hogy a sorozat “szokásszerű”, nem lenne benne a sürgetés szükséges érzete. Más részről majdnem elkerülhetetlen, hogy más hozzáállásokat is bevonjunk, melyek az alsóbb éntől erednek, hogy egy rossz fajta energiát és azonosulást hozzanak. Így ez a két idézet – hogy a sorozat sürgető és ismerős és szokásszerű is – egymást kiegyenlíti, és ez a fajta egyensúly szilárd alapot ad a sorozatnak. Valahogyan az intézőnek meg kell találnia a módját, hogy ezeket a különböző érzelmeket összekombinálja, amikről beszéltünk, egyetlen megértéssé tegye a Kőr kilencesen belül. Így az intéző képes lesz megközelíteni azt a megértést, mely a Harmadik Szemből ered, mert a harmadik állapot pillanataiban megtapasztaljuk mindet mint egyetlen egészet.

Tegyünk zarándokutat mindig, örökké az isteni jelenlétbe. – Bahu szultán

A sorozatra mint a rövid BE-től a hosszú BE-ig tartó zarándoklatra gondolni sok összefüggést vezet be azzal kapcsolatban, hogy az valami szent dolog, abban az értelemben, hogy ez Istenért történik és Isten a jelenlét. Ez egy utazás, de nem egy egyszerű út. Nem beszélünk “zarándoklatról” az utca végétől a templomig vasárnap. A zarándoklat egy hosszú és veszélyes utazás, így a sorozat ideája mint zarándoklat ugyanazt az érzelmi hozzáállást foglalja magába, hogy a sorozatot befejezni nem könnyű, még akkor sem, ha csak hat szótagról van szó. Sok lehetséges eltérítés van az úton, és mint egy zarándok, tartanunk kell a célt elménkben legjobb tudásunk szerint, elkerülni a kísértéseket, vagy ha eltérítenek, visszatérni a “zarándokútra” olyan gyorsan, ahogyan csak lehet. Ez leginkább az a lelkület, ahogyan Robert tanít minket a sorozatra. Ez valamiképpen különböző érzelmi hozzáállás attól, mintha táncolnánk vagy ha sétálnánk. De ismét, mindegyik igaz, és a kombinációk azok, melyek a sorozat gazdagságát megadják.

Lehetetlen az embernek bölccsé válnia a spirituális harcban, kivéve azon küzdelmek komolyságának arányában, melyeket elszenvedett. – Filokália, Kallisztusz barát

Robert a “bölccsé válni”-t úgy magyarázza, mint elérni a hatodik munkaént, a “küzdelmek komolyságát” pedig úgy, hogy feltesszük a kérdést: “Képes vagyok keresztül menni a hat munkaénen?” Visszatérve az iménti idézetre, az a spirituális csata ideáját mutatja be. És tényleg; az egyik dolog, amit a sorozat felé tanúsított érzelmi hozzáállásunkba bele kell foglalnunk, hogy háborúban állunk az alsóbb Énnel. Ez kapcsolatban áll a BACK munkaénnel. Számomra legalábbis a BACK azon helye a sorozatnak, ahol különösképpen fókuszálunk az alsóbb Én felé tanúsított érzelmi hozzáállásra, és erre a hozzáállásra, hogy az alsóbb Én a sorozat ellensége, hogy spirituális háborút vívunk. Amikor azt mondom, BACK, a Kőr királyra gondolok, amint háta mögül egy kard emelkedik, és készen áll a harcra.

Míg elmélyedsz a meditációban, hunyd be szemed, szilárdítsd meg légzésed, és összpontosítsd figyelmed a spirituális tudatosság középpontjába.” Upanisádok

Robert megjegyzése: “Míg elmélyedsz a meditációban,” – amikor a sorozatot használjátok – “hunyd le szemed” – a sorozattal nem kapcsolatos ének – “szilárdítsd meg légzésed” – Be, Hold, Hear” – és összpontosítsd figyelmed a spirituális tudatosság középpontjába.” Itt a “középpont” a negyedik munkaénre utal. Át kell jutnunk a sorozat intervallumán.

Így a meditáció egy másik mód, ahogyan a sorozatra gondolhatunk. Mindnyájunknak van egy határozott érzelmi hozzáállása és képzettársítása a meditációval kapcsolatban. Számomra amit ez jelent, az a szigorú figyelem, a figyelmes erőfeszítés, mely a király központok tulajdonsága.
A “légzés megszilárdításának” ideájával a sorozatra a légzés terminológiájában is gondolhatunk. Valóban, a munkaének úgy követik egymást, mint a lélegzetvételek, így maga a fizikai élet a sorozat alapjává válik, és ez magával vonja a szilárd ritmus ugyanezen érzetét is. Továbbá ha a sorozatra mint légzésre gondolunk, akkor a sorozat elvesztése a légzés leállása – és könnyedén meggyőződhetünk erről az érzelmi hozzáállásról, amit az ösztönös központ mutat efelé. Az elgondolás tehát, hogy ugyanazt a csalódást érezzük a Kőr kilencesben, mintha a sorozat “légzése” leállna. Valójában azt mondanám, hogy ez minden másnál inkább forrása nehézségeinknek: amikor a sorozat megáll, egyszerűen nem érzem azt az elkeseredést, mint amit akkor éreznék, ha a sorozat lenne a légzés. Nem tűnik igazán katasztrófának, ha képzelődésbe csúszom. Így az egyik dolog, amin dolgoznom kell a Kőr kilencesben, hogy szándékosan legyen több érzelmem arra vonatkozóan, hogy a sorozat váljon a “légzésemmé”, és ha az megáll, minden megáll. Ez pedig egy elkeserítő helyzet.

Mit reprezentál a piramis? A harminc munkaént. Nagyon is erről van szó a szakkarai piramis esetében, melynek hat foka van. – Robert Burton

Az olyan elméletekben, mint “megmászni a létrát” vagy “lépcsőt”, vagy amilyen a “séta”, mozgás van. Egy “lépés”, majd egy másik “lépés”, majd egy másik “lépés”. Ezek a lépések, bár egymásra épülnek, egymást váltják az időben. De nem ez a helyzet a piramissal, mint amilyen a szakkarai is. Ahelyett, hogy egymást váltanák fel a fokok, azok egymás tetejére épülnek; így mind a hat lépés egy időben van jelen. Ebből a szempontból nézve a sorozat célja, hogy megtapasztaljuk mind a hat munkaént egyidőben, mire elérjük a meghosszabbított jelenlétet. Hatásában pedig azáltal, hogy áthaladtunk egy sorozaton, érzelmi hozzáállást építünk fel a Kőr kilencesben, mely magába foglalja mindazt a hat hozzáállást, melyet egy-egy egyéni munkaén mutat be.
Egy kicsivel különbözőbb idézetet véve, a sorozat megtanítja a Kőr kilencest, hogyan hozza létre ezt a meglehetősen bonyolult érzelmet. Ez nem egy olyan érzelem, melynek nevet tudunk adni, hanem itt most arra tanítanak minket, hogyan hozzuk létre ezeket a különböző érzelmi lépéseket. Az én véleményem erről afelé mutat, hogy miként lehet eljutni erre a pontra, hogy megtanuljuk, hogyan hozzuk létre ezt az érzelmet anélkül, hogy végighaladnánk a sorozaton. Ahelyett, hogy a piramis egy szintjét építenénk, megtudjuk, hogyan kell felépíteni az egész piramist. Most azonban még mindig csak a skálát tanuljuk.
Ahogyan én látom, az első lépés – BE – mutatja be azt a vágyat, hogy jelen legyünk. Elegendő erőre van szükség mögötte, hogy valóban keresztültörjön a képzelődésen.
Ezt megtéve természetesen azt kívánjuk, hogy fenntartsuk a jelenlétet, így tehát a HOLD munkaénnel hozzáadjuk azt a vágyunkat, hogy kinyújtsuk a jelent az időben. Ez szó szerint ad egy új dimenziót – időt – kezdeti vágyunknak, hogy legyünk.
A kérdés, mely gyakran felvetődik tanítványok között ez: “Miután jelen vagy, mit teszel?” Így a következő lépés, hogy nézőpontba helyezzük a világot, melyben élünk: LOOK, HEAR, TASTE stb. Én ezt úgy veszem, mint különleges példáját egy nagyobb célnak, hogy az életemre jelen legyek, azaz, hogy kapcsolatot formáljak a jelenlét és a megélés valódi tapasztalata között; így a jelenlét több, mint valamiféle elvont elmélkedés Istenről. Ebben az Iskolában a jelenlét nagyon gyakorlati, ebben a világban nyilvánul meg. Azaz egy kiegészítő elemet hozunk be életünkbe, - annak benyomásaiba és tapasztalataiba – hogy tápláljuk a jelenlétet. Hajlamos vagyok erre úgy gondolni, mint a “jelenben élni”. Így miután biztosítottam a jelenlétet és a kapcsolatot a magasabb központokkal, ezután használjuk a Témát, hogy magunkhoz öleljük a jelenlét megtapasztalását saját világunkban is.
Természetesen amint bevonjuk a világot jelenlétünkbe, azt a hatalmas kockázatot vállaljuk, hogy behozzuk az alsóbb Ént is. A benyomások nem csak a Magasabb központok táplálékai; az alsóbb Én számára is ingerként szolgálnak, ezáltal reagál az alsóbb Én. Így pedig a következő lépés a BACK – kialakítani a megfelelő érzelmi hozzáállást az alsóbb Énnel: Figyelj az alsóbb énre! Légy készen! Különülj el! Ez nem azt jelenti, hogy itt az alsóbb Én különböző tévutakra vezet – azaz olyan ént hoz létre a négy alsóbb központban, mely a sorozattal nem kapcsolatos. Csak annyi, hogy egy olyan figyelő érzelmi hozzáállást vezetünk be az alsóbb Én felé, mely már ott van, azaz, hogy jelen kívánunk lenni, hogy meg kívánjuk hosszabbítani a jelenlétet és hogy életünket át kívánjuk itatni a jelenléttel.
A szó, melyet Robert használt, mely úgy érzem, kellően leírja ezt az érzelmi hozzáállást, az az “irtózás”. Egyszerűen csak irtóznunk kell az alsóbb Én megnyilvánulásaitól. Ez nem egy negatív érzelem; ez egy negatív hozzáállás az érzelmi központban, mely egyszerűen így szól: “Nem akarom ezt!”. Így amint az alsóbb Én megnyilvánul, összetalálkozik a már létező irtózat érzésével a Kőr kilencesben, így pedig nem fogjuk felvenni annak megnyilvánulásait.
A BACK munkaénnel az intéző valójában figyelmének legalább egy kis részét a Magasabb központokról az alsóbb Én felé fordítja, így a következő lépés a Téma újra megerősítése lesz. Így most visszatérünk oda, ahol voltunk, megbizonyosodva arról, hogy az alsóbb Én nincs útban. Ezen a módon az intéző elfoglalja helyét a huszonnégyes világban, a tizenkettes világ – a Magasabb központok – és a negyvennyolcas és kilencvenhatos világ között – a személyiség világa között annak minden véleményével és bírálatával együtt. A huszonnégyes világ az esszencia világa, ahol a mindennapi élet dolgai egyszerűen vannak megélve, úgy, ahogyan azok vannak. Az intéző így visszatér az első három munkaén feltételei közé: BE, HOLD és a Téma. Ő mint őr áll a keskeny kapunál, megakadályozva, hogy az alsóbb Én énjei keresztüljussanak a kapun és a jelenléttel keveredjenek. Nem arról van szó, hogy az intéző harcra lép az énekkel; csak elkülönítve tartja őket. Így készen áll arra, hogy a meghosszabbított jelenlét előkészítésére összpontosítson.
A hosszú BE-vel az intéző mindent a Magasabb központokba fordít. Végezetül pedig így szól: “Befejeztem a munkát, amit nekem adtál. Elvégeztetett.” Majd egy passzív, figyelő állapotba lép be, és megengedi a Magasabb központoknak, hogy átvegyék a helyet. Jelen kíván lenni; meg kívánja hosszabbítani a jelenlétet; be kívánja vonni az élet megtapasztalását részként a jelenlétbe; és távol kívánja tartani az alsóbb ént a jelenléttől. Ezekkel az érzelmi hozzáállásokkal ugyanakkor egy nagyobb megértés részeként az intéző fel van készülve, hogy megfelelően reagáljon majdnem mindenre, ami csak történhet. Tegyük fel, hogy van egy új benyomás, vagy valami váratlan történik. Ahelyett, hogy ez meglepne minket, ezután pedig megpróbálnánk ezt használni, az intézőnek már van egy érzelmi hozzáállása, mely készen áll, hogy fogja a történéseket, és a jelenlétet táplálja azokkal. Amikor az alsóbb Én nyilvánul meg, az intézőnek nem kell lefotóznia azt és gyorsan egy munkaént találnia, hogy dolgozzon vele. Már előre fel van készülve a BACK-kel és az irtózat érzelmi hozzáállásával, mely az alsóbb Én felé nyilvánul meg. Így amint az alsóbb Én feltűnik, az érzelem már ott van, és az intéző finoman visszatolja az alsóbb Ént. Végül pedig az érzelmek, melyek a BE-vel és a HOLD-dal állnak kapcsolatban, biztosítják, hogy az intéző figyelmének egy része mindig a Magasabb központok felé terelődjön. Az érzelmi hozzáállás, hogy nem csak kívánjuk a jelenlétet, de meg is akarjuk hosszabbítani, készen áll, hogy harmadik erőként belépjen, nehogy a jelenlét botladozzon.
A sorozat maga ad segítséget ahhoz, hogyan legyen az intéző figyelme megosztva. A sorozat három énje is a jelenlét felé irányul: BE, HOLD, és a hosszú BE. Kettő – a Téma és annak újbóli kijelentése – az élet felé irányul. És egy – a BACK – az alsóbb én felé irányul. Más szóval az intéző egyik fele arra irányul, hogy jelen legyünk; egyharmada arra van használva, hogy saját életünkre legyünk jelen; és csak egyhatod rész szükséges arra, hogy az alsóbb Ént figyeljük. Igaz tehát, hogy ez az a terület, ahol “fejjel lefelé” állnak a dolgok.

Egy tizenharmadik századi japán szobor szerzetest ábrázol, akinek hat szótag ömlik ki a szájából édes kiejtésben. Az első két hangjegy, Be és Hold, különösen vízszintes; a következő három a szél felé hajlik. Azonban a hatodik hangjegy – a hosszú BE – ismét vízszintes. – Robert Burton

Ez az idézet összekapcsolja a sorozatot a zenével, mely valójában a kedvenc módom, hogy a sorozatra tekintsek. Ahelyett, hogy ösztönös piramisként gondolnék rá, a sorozatra mint hat hangjegyre szeretek gondolni, egyik a másik után lép be, melyet ha kitartunk, gyönyörű akkordot formál a végére. Az egyéni hangjegyek mind összhangban állnak és rezonálnak egymással egyedülálló hangokként, az akkordnak erőt és képességet adva, hogy folytassa a hosszú BE-ig. Ez az, amit én a “szférák zenéje” alatt értek. Egy gyönyörű, varázslatos akkord , melyet a Kőr kilences énekel, mint egy aláfestő zene, melyen a Magasabb központok meg tudnak szólalni, vagy ha másként tekintünk rá, a csodás BE hang, melyen a Magasabb központok megszólalnak és önmagukat megalkotják. Minden esetben jelenlegi megértésemet reprezentálja ez a sorozatról: hat “hangjegy” tökéletes összhangban, mely létrehozza a meghosszabbított jelenlétet.

Köszönöm, és kívánom, hogy leljétek örömötöket a sorozat gyakorlásában!

Fordította: Szvoboda Annamária

A legfontosabb alapelv - Ouspensky előadása

Részlet Ouspensky 1930. augusztus 20-án tartott előadásából:

Nos, nem sokkal ez előtt azt mondtam, hogy a munkát új elvek szerint kell szervezni. Múlt héten többen megkérdezték tőlem, hogy mit értek ez alatt, és mik lennének az új elvek, amelyek szerint ezek után folytatnánk. Egy példát hozok önöknek az egyik legfontosabb dologra vonatkozóan, aminek másnak kell lennie. Egyike a legelső és legfontosabb tényezőknek önmagunk megváltoztatásában önmagunk felosztása. Helyes felosztás - „Én” és „Ouspensky”. Ha ez a felosztás nem történik meg, ha valaki elfelejti ezt, és továbbra is a szokásos módon gondol magára, vagy ha valaki használja az „Én” és „ő” felosztást, ám rosszul, akkor a munka leáll. Ha valaki nem tartja magát ehhez a felosztáshoz, és a felosztás helyes módjához, akkor a munka leáll. A munka első vonala csak ezen az alapon folyhat. Ha elfelejtik ezt a felosztást, akkor semelyik másik vonal sem lesz nyitva, és a felosztásnak helyesnek kell lennie. Gyakran megesik, hogy az emberek rossz felosztást végeznek. Ami tetszik nekik magukban, azt „Én”-nek nevezik, ami nem tetszik nekik, vagy ami gyenge vagy jelentéktelen, azt nevezik Ouspensky-nek, Petrovnak, Ivanovnak vagy bármi egyébnek. Ha így osztják fel magukat, az teljesen rossz. Számos emberrel találkoztam, akik kezdetben ezekben a csoportokban voltak, és még mindig azt hiszik, hogy ők dolgoznak. […]

Ez a felosztás a legszükségesebb és legfontosabb alapelv. Eddig ez csak tanács volt és javaslat, de mostantól kötelező, legalábbis némely dolgokban – amikor a munkáról beszélnek, amikor az emberekről beszélnek és amikor rólam beszélnek. Az embernek emlékeznie kell magára. Ha valaki ezt nem teszi, az akadályozza a munkát, és ennek megfelelően lesz kezelve. Emlékeznek, hogy már régen megmondtam ezt az elvet, hogy a csoport felelős az egyénért és az egyén a csoportért.

Hogyan válhatunk szabaddá?; Girard Haven írásai 5.

Gondolatok a szabadságról

(Thoughts on Freedom, Creating a Soul, p. 248.)

Úgy tűnik, sokkal több időt töltünk a börtönünk tanulmányozásával – a gépezet, a sok „én”, jellemvonások, stb. - mint amennyit annak a tanulmányozásával töltünk, hogy mit is jelentene szabadnak lenni. Azonban intellektuális központjaink (vagyis a börtönünk) kettős természete lehetetlenné teszi, hogy ezeket az ideákat egymástól külön is megértsük. Hacsak nem tudjuk, hogy mit is jelent szabadnak lenni, továbbra is cellából cellába fogunk költözni a börtönünkben, nem ismerve föl, hogy csak a fogság egy jól ismert formájától szabadultunk meg, nem pedig magából a börtönből.

Először is, azt mondhatjuk, hogy egy ember akkor szabad, ha meg tudja tenni, amit szeretne. Ezt kétféleképp lehet elérni: az első, hogy az ember azt szeretné tenni, ami számára lehetséges, a második pedig az, hogy mi leszünk az Abszolútum. Mivel az utóbbi pozíció már be van töltve, nincs hát más választásunk, mint hogy megbarátkozunk az első lehetőséggel. Így a szabadságnak a vágyaktól való szabadsággal kell kezdődnie. Ez az öntanulmányozás és önelfogadás munkája, az ember korlátainak fölfedezése, és képzeletbeli képünknek elengedése arról, hogy mit is tehetnénk.

Első ránézésre, a vágyak korlátozása nem tűnhet a szabadság nagyon kielégítő fajtájának. Ez azért van, mert a munka nem kínál szabadságot a gépezet számára; hanem a gépezettől való szabadságot kínálja. A képzeletbeli vágyaink a hamis személyiségen alapulnak, és mivel az egyes, kettes és hármas számú embereket ezek a vágyak uralják, azt mondhatjuk, hogy számukra a hamis személyiség „szabad”, és az esszencia és a magasabb központok vannak általa bebörtönözve. A szabadság kivívása lényünk magasabb részei számára azt jelenti, hogy az alacsonyabbat meg kell tanítani, hogy szolgálja őket. Ez a fejlődés minden szintjén érvényes: a személyiségnek az esszenciát kell szolgálnia, az esszenciát nevelni és fegyelmezni kell, hogy a magasabb központokat szolgálhassa, amelyek cserébe a magasabb erőket szolgálják. Függetlenül a szintünktől, mindig valamilyen törvények alatt leszünk; az alacsonyabb, gépiesebb törvényektől pedig úgy szabadulunk meg, hogy szándékosan alávetjük magunkat a magasabb, tudatosabb törvényeknek.

Ez a szabadság egy másik, látszólag paradox meghatározásához vezet minket, miszerint: a szabadság szolgálat. Azonban az ellentmondás ismét abból a szokásunkból ered, hogy lényünk alacsonyabb részeivel azonosulunk, és az ő szemszögükből nézzük a dolgokat. A magasabb részeink szemszögéből, mi lehetne egyértelműbb, mint hogy az alsóbbnak kell kívánnia, hogy szolgálhassa a magasabbat? Valóban, ha valaki őszintén megkérdezi magát, hogy mi az, amit igazán szeretne, végül is el kell vetnie minden vágyát, ami az A befolyás körébe tartozik, kezdve az olyan illuzórikus dolgokkal, mint a jólét, hatalom és hírnév, de beletartoznak ebbe az őszintébb örömök is, úgy mint család, barátok és boldogság, és végül arra a következtetésre jutunk, hogy amit a leginkább szeretnénk az az, hogy szolgáljuk a C befolyást.

Így, habár az a gondolat, hogy a szabadság szolgálat, elsőre ellentmondásosnak tűnik, amikor már megértjük, hogy amit igazán szeretnénk, az a szolgálat, akkor meglátjuk, hogy a legmélyebb vágyunk valóban olyan valami, amire már most is lehetőségünk van. Más szavakkal, szabadok vagyunk azt tenni, amit leginkább szeretnénk; csak éppen eddig még nem vettük a fáradságot, hogy fölfedezzük, mi is lenne az. Következésképp nem is annyira arról van itt szó, hogy kontrolláljuk vagy korlátozzuk a jelenlegi vágyainkat, mint inkább arról, hogy mélyebbre hatoljunk náluk, és teljesen őszintén, megkeressük a legmélyebb vágyainkat. Ha ebben a vállalkozásban sikerrel járunk, akkor azt fogjuk találni, hogy mint Epiktétosznak, az az akaratunk, hogy legyen meg a magasabb erők akarata, és ily módon a saját akaratunk rendíthetetlenné válik.

Ez nagyon erőteljes felismerés, és mint ilyen, könnyen vissza lehet vele élni. A bűn vagy a betegség triászában a harmadik erő kozmológiailag a legalacsonyabb a három közül. Az olyan szolgálat beteges természete, ami egy gépies harmadik erő következménye, mint például a feminin dominancia vagy a félelem, abból a tényből látszik, hogy általában negatív érzelmek kísérik, mint például önsajnálat vagy megbántottság. Ez különösen veszélyes az iskolában való szolgálat esetében. Amikor egy iskolában valamit gépies motivációból tesznek, az utat enged a hamis személyiségnek, hogy belekeveredjen a magasabb erőkkel való kapcsolatunkba, és lecsökkenti az esélyünket, hogy valaha is fölfedezzük az igazi szolgálatot és az igazi szabadságot.

A szabadság elérése, amit a munka kínál, a gyógyulás folyamatával kezdődik, azzal a triásszal, amelyben az anyag (mi, ahogyan vagyunk) újra fölfedezi a helyes formát (az igazi vágyainkat). A folyamat azzal jár, hogy először újraprogramozzuk gondolkozásunkat a dologról, utána pedig újraprogramozzuk az érzelmi központjainkat. Gyakorlatilag elég egészségessé kell válnunk ahhoz, hogy fölismerjük: nincs semmi, amit jobban kívánhatunk, mint hogy a magasabb erőket szolgáljuk. Ez megnyitja lényünket a magasabb rendű megértés felé, és megnyitja az utat az újjászületés folyamata előtt. Itt az a vágyunk, hogy a magasabb erőket szolgáljuk, első erő lesz; létezésünk (az eszköz, amellyel ezt elérjük) lesz a passzív erő; és a magasabb erők vezetik és irányítják mind az erőfeszítéseket, mind az eredményeket.

Ezáltal a szolgaság és a szabadság közötti különbség nem az első erő, vagyis a cselekvésünk eredménye lesz, hanem a harmadik erőé, a motivációé, a megértésé és a szolgált ügy nagyságrendjéé. Az első esetben az ember kényszerítve érzi magát, hogy szolgáljon, és ha a szolgálat valami nála alacsonyabb dolog, akkor a bűn folyamatává válik; a másik esetben, az ember a saját megértése alapján választja azt, hogy szolgáljon, és ha a szolgálat valóban a magasabb erők felé irányul, akkor az újjászületés folyamatává válhat.

Csak az újjászületés által érhetjük el a számunkra lehetséges szabadságot, vagyis hogy elkülönüljünk minden gépiességtől, és megtapasztaljuk a magasabb erők tudatos segítésének örömét. A börtön továbbra is ott lesz, talán még merevebben, formálisabban és hajlíthatatlanabbul, mint valaha, de annak fog látszani, ami mindig is volt; élettelen dolognak, mint a mag feltört héja, amiből mostanra kinőtt egy fa, melyet immár a szél ringat és a nap fénye melegít. Ez a fajta szabadság mindannyiunk számára elérhető. Hogy megszerezzük, csak annyi kell, hogy jobban kívánjuk ezt, mint börtönünk ismerős falait.

1984. május

A szenvedés átalakításáról; Girard Haven írásai 4.

A negatív érzelmek átalakítása

(The Transformation of Negative Emotions, Creating a Soul, 337-341. o.)

A szisztémát hasonlították már egy ujjhoz, ami az utat mutatja; csak jelzést ad, hogy merre kell menni, aminek a jelentését minden tanítványnak magának kell fölfedeznie. Egyike a legfontosabb, és ugyanakkor a legmegfoghatatlanabb segítségeknek, amiket a szisztéma ad, a negatív érzelmek átalakításának ideája. Világos, hogy ennek, mint a második tudatos sokknak, többre kell utalnia, mint a negatív érzelmek puszta hiánya, vagy ki nem fejezésük. De mi lehet az?

Ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tették fel egy találkozón, amelyen részt vettem. Habár abban az időben sem én, sem mások a hallgatóságban nem tűntünk úgy, hogy magunktól sokat tudnánk mondani a tárgyról, ez a tapasztalat mégis dó-jává vált egy oktávnak, ami, számos jól időzített sokk segítségével a C befolyás részéről, végül egy olyan teória megalkotásához vezetett a negatív érzelmek átalakításáról, ami sokkal gyakorlatibbnak tűnik, mint bármi, amivel korábban találkoztam. Ennek a teóriának három kulcseszméje van.

Először is, mint alászálló oktávok, a negatív érzelmek egy intervallummal kezdődnek, a dó-ti intervallummal. Mivel az átalakítás ideája az, hogy ne legyünk szándékosan negatívak, hogy így legyen valami, amit átalakíthatunk, az átalakításnak az intervallumban kell történnie. Vagyis az átalakításnak egy bizonyos fajta erőfeszítésnek kell lennie, ami megszakítja a negatív érzelmet, mielőtt esélye lenne elkezdődni, és átváltoztatja azt valami mássá.

A második idea Mr. Ouspensky állításához kapcsolódik, miszerint ha nem lennének negatív érzelmek, akkor szükséges lenne föltalálni azokat. Ez részben arra módra utal, ahogyan a negatív érzelmek hozzáférnek ahhoz a nagyon finom, illékony energiához, amit ő mi 12-nek nevez. Valamiképpen, egy negatív érzelem dó-ja (ami a kiváltó inger) és ti-je (a tényleges érzelem kezdete) között, ez az energia, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív, hozzáférhetővé válik az érzelmi központ számára, ahol összekapcsolódik negatív attitűdökkel, hogy aztán teljesen kifejlett negatív érzelemmé váljon. Az átalakításnak tehát egy olyan módszernek kell lennie, ami átirányítja ezt az energiát; egy módszernek a másképpen történő felhasználásra.

A harmadik idea a kőr király természetéhez kapcsolódik. A szisztéma szerint a központok intellektuális részei akkor működnek, amikor erőfeszítés történik a figyelem irányítására. De mit jelent ez az érzelmi központ számára? Ez részben abban az erőfeszítésben látható, ami az érzelmi központ fókuszálásához szükséges, hogy átéljen egy művészeti alkotást, mint például egy festményt vagy egy koncertet. Azonban, azt hiszem, ez arra is vonatkozik, hogy szándékosan választunk ki és tartunk fönn érzelmi attitűdöket.

Amit érzelmi attitűdök alatt értek, azt azzal lehet illusztrálni, ha belegondolunk, mi is a különbség egy olyan nap között, amelyen az ember „bal lábbal kel fel”, és majd' minden benyomás ingert jelent a negativitáshoz, és egy olyan nap között, amikor az ember a megelégedettség érzésével kel fel, és szinte semmi sem tudja megzavarni boldogságának vagy jó közérzetének érzését. Az egyik nap az eső szomorú és kellemetlen; a másikon meg frissítő és serkentő. Az egyik nap egy barát „helló”-ja viszonzásra talál; a másikon viszont kellemetlenség, ami afféle „Mit akarsz te tőlem?” -éneket termel.

A lényeg az, hogy ugyanaz az az inger a különböző napokon teljesen ellentétes érzelmeket hív elő. Vagyis az első erő ugyanaz, ám a harmadik erő, az érzelmi attitűd vagy álapot különböző, és így a gépezet másként válaszol. (Egyébként pontosan ez az, ahol a magasabb központok az attitűdök uralásával képesek a gépezet megnyilvánulásait irányítani.)

A megfigyelés útján az ember számos ilyen attitűdöt megérezhet, gyakorlással pedig megtanulhatja, hogy szándékosan alkalmazni is tudja azokat. Kezdetben ezt legjobban olyan időszakokban lehet megkísérelni, amelyek viszonylag semlegesek és érzelmileg üresek – vezetés, gyaloglás, vagy mosogatás például. Ezekben az időszakokban, lehetséges a megelégedettség attitűdjét gyakorolni, vagy a jó közérzetét, vagy a hála érzését. Amint azt föntebb magyaráztuk, ez nem ugyanaz, mint szándékosan kelteni érzelmeket, habár, természetesen, ha egyszer valaki magáévá teszi az attitűdöt, akkor számos benyomást fog fölfedezni a közvetlen környezetében is, amivel ki tudja váltani a megfelelő érzelmeket. Ez sokkal inkább annak a megtanulása, hogyan irányítsuk az érzelmi figyelmet, hogy az érzelmi központot egy kiválasztott irány felé fordítva tartsuk.

Ezeket az ideákat megfontolva, most már elővehetjük a kérdést, hogy hogyan kell a negatív érzelmeket átalakítani. Először is föl kell ismerni a dó-t, vagyis fölismerni, hogy egy negatív érzelem készül elkezdődni, még mielőtt tényleg elkezdődne. Mindaz a figyelem, amit valaki a saját működésének a tanulmányozására fordított – a testtípus, a jellemvonások, a súlypont, az alkímia stb. hozzájárul ehhez a képességhez, mint ahogyan a negatív érzelmek ki nem fejezésének gyakorlata is.

A következő lépésben „meg kell nyitni” a dó-ti intervallumot. A legtöbb ember számára a dó és a ti olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy az egyikből a másikba való áthaladás majdnem azonnali. Olyan, mintha erős gumiszíjak kötegeivel lennének rögzítve. Ezek alkotják a rossz attitűdöket – olyanokat, mint az érzés, hogy a negativitás igazolt, hogy annak külső oka van, hogy az természetes és elkerülhetetlen, hogy egészséges dolog kifejezni azt stb. - és a rossz szokásokat – olyanokat, mint az azonosulás, személyesen venni a dolgokat, stb. Bárki, aki őszintén megfigyeli magát, számos példával szolgálhat. Mindezek a rossz szokások és rossz attitűdök harmadik erőként működnek, és a gépezetet (a második vagy passzív erőt) arra késztetik, hogy az ingerre (első erő) negativitással válaszoljon.

Ez hosszú munka, de idővel számos ilyen attitűdöt meg lehet változtatni, és ezeket a rossz szokásokat meggyengíteni, úgy, hogy közben a negatív érzelmek ki nem fejezése az elsődleges eszköz, ami által ez történik. Olyan, mintha a gumiszíjak közül néhányat elvágnának, másokat pedig kitágítanának. Az eredmény az, hogy az inger nem eredményez olyan hirtelen és olyan erőszakosan negatív érzelmet, így egy kis teret hagyva, amelyben meg lehet kísérelni a tényleges átalakítást.

Végül, miután fölismertük, hogy egy negatív érzelem akar elkezdődni, és már, talán több évi munkával sikerült kitágítani a dó-ti intervallumot, az embernek szándékosan ki kell cserélnie a negatív érzelmi attitűdöket, amelyeket gépiesen hívott elő, pozitívakkal. Ez az, ahol az egész gyakorlat, hogy szándékosak legyünk az érzelmi központ használatával, kifizetődik, mert ha valaki magáévá tud tenni pozitív érzelmi attitűdöket, mielőtt a dó-ti intervallumon gépiesen áthaladna, egy új harmadik erő jön létre, és mindaz az erőteljes energia, ami negatív érzelemmé vált volna, most ehelyett a pozitív attitűdhöz társul, egy észrevehetően másfajta érzelmet hozva létre, olyat, ami Mr. Ouspensky szerint rengeteg megértéssel is jár.

Mostanra világosnak kell lennie, hogy az önemlékezés a folyamat minden lépésénél szükséges. Hacsak nem emlékezik valaki önmagára, nem fogja fölismerni a dó-t; hacsak nem emlékezik magára, nem lesz képes pozitív attitűdöt magáévá tenni a negatívak helyett; hacsak nem emlékezik magára, az ember azonosulni fog a létrejövő állapottal, és így elveszíti. Fordítva, hacsak nem képes az ember átalakítani a negatív érzelmeket, nem lesz képes fönntartani az önemlékezés állapotát. Így világossá válik az, amit Mr. Ouspensky mondott, hogy a két tudatos sokkon való munkának egyszerre kell történnie. Ha valaha is megtanuljuk, hogyan emlékezzünk önmagunkra „mindig és mindenütt”, akkor többet kell tennünk, mint újraprogramozni gépezetünket, hogy ne legyenek bizonyos negatív érzelmei, miközben küzdünk, hogy ne fejezzük ki a többit. Ehelyett meg kell tanulnunk ténylegesen átalakítani a negatív érzelmeket. Ezt nem lehet másképp megtanulni, mint próbálkozással; és nincs erre jobb alkalom, mint éppen most.

1989. szeptember

A feminin dominancia jellege; Girard Haven írásai 3.

A feminin dominancia mint harmadik erő

(Feminine Dominance as a Third Force, Creating a Soul, p. 136.)

A feminin dominanciával kapcsolatban talán a leginkább figyelmen kívül hagyott aspektus, és talán egyike azoknak, amelyeket a legnehezebb leírni, az a tény, hogy a feminin dominancia inkább funkcionál harmadik erőként, mint első vagy második erőként. Hogy ezt megérthessük, idézzük emlékezetünkbe, hogy az alászálló oktávok - mint például a Teremtés Sugara, a negatív érzelmek, a hamis személyiség, és a gépezet legtöbb megnyilvánulása - intervallummal kezdődik, a dó és a ti közötti intervallummal. Az emberi cselekvés szintjén ezt az intervallumot helyes úgy vennünk, mint az inger és egy gépies válasz közötti intervallumot. A feminin dominancia gyakran képezi a harmadik erőt, ami az intervallumot áthidalja. Ez az a mindannyiunkban ott rejlő erő, ami ellenállhatatlanul vezet afelé, hogy úgy válaszoljunk, ahogyan programozva vagyunk, hogy válaszoljunk. Általában ez olyan simán működik, hogy még csak nem is vagyunk tudatában az intervallum létezésének. Egyszerűen úgy viselkedünk, ahogyan elvárják tőlünk, és ahogyan mi elvárjuk azt magunktól.

Az egyetlen eset, amikor észrevesszük a feminin dominanciát, az, amikor nem sikerül az intervallumon a szokásos, gépies módon áthaladni. Ez egy oldaloktávot indít el, amelyben az új ingert arra való képtelenségünk képezi, hogy simán átcsússzunk az eredeti dó-ti intervallumon; így olyan megnyilvánulások dó-ja kezd el szólni, mint például félelem, bűntudat, önigazolás, belső figyelembevétel és így tovább. Ismét, a feminin dominancia a harmadik erő: ezek a reakciók az elvárt viselkedések ilyen körülmények között; ezek azok, amiknek meg "kell" történniük az emberrel.

Ezeknek az oldaloktávoknak az erőssége (amelyek, sajnos mindannyiunk számára ismerősek) világosan demonstrálja a feminin dominancia erejét. Amint egy ilyen oktáv elkezdődik, azonnal elviselhetetlenné teszi a helyzetet, és azon kapjuk magunkat, hogy mindent hátrahagyva a megkönnyebbülést keressük ez alól. Így az intervallum áthidalódik, és mi hozzáfoghatunk azt csinálni, amit mindig is csinálunk, amit úgy érzünk, hogy csinálnunk kell, vagy kötelező csinálnunk, vagy természetes, hogy csinálunk, stb.

Ennek a folyamatnak a megtapasztalásához elegendő, hogy valami kicsiny célt tűzzünk ki a feminin dominancia ellenében, például szándékosan leütni egy pohár vizet az asztalról egy étteremben. Itt a feminin dominancia annyira erős, hogy ez a gondolat általános körülmények között egyszerűen elképzelhetetlen, és bármilyen kezdeményezés a véghez vitelére egy akkora belső vihart kavar, ami messze túl van az esemény nagyságrendjén. Egy másik hasznos kísérlet lehet, hogy valamilyen ártatlan udvariatlanságot követünk el (vagy éppen udvariasságot, az egyéni programozástól függően), mint például nem küldeni el elvárt üdvözlőlapot vagy ajándékot egy születésnapra. Bármelyik helyzetben gyorsan igazolhatjuk az áramlat erejét,mint ami a gépiesen előírt pályánkon tart minket, és azt az erőt is, amely visszatérít minket a pályára, amitől elkezdtünk eltérni.

Ha egyszer elkezdtük felismerni a feminin dominanciát ezekben a kicsiny pillanatokban, akkor el fogjuk kezdeni fölismerni befolyását a nagyobb mintázatokban, amelyek az életünket kialakítják (és amelyek, végül is, pusztán fölhalmozódásai számos kicsiny pillanatnak). Például egy ember, aki az uralom és hatalom jellemvonásokban nyilvánul meg, hogy megszerezze, amit akar, úgy érezheti, hogy ez az egyetlen módja a dolgok elintézésének, és másképpen tenni gyengének és nőiesnek tűnne, meg akkor őt kihasználnák, stb. A nő, aki erre reagál, úgy érezheti, hogy hogy ez az egyetlen módja, hogy megvédje magát, és másképpen tenni férfiasnak és agresszívnek tűnne. Hasonló hozzáállások figyelhetők meg a nőben, aki ügyetlenkedik, hogy kiváltsa egy férfi segítségét, és a férfiben is, aki kötelezve érzi magát, hogy segítsen rajta.

Mégis, nem is annyira az érzések és önigazolások azok, amik ezeket az embereket arra kényszerítik, hogy úgy tegyenek, ahogyan: legnagyobbrészt úgy teszik mindezt, hogy közben egyáltalán nem is éreznek ilyen érzéseket. Hanem, ahelyett, hogy magáról a feminin dominanciáról lennének megfigyeléseink, inkább a szokásos mintáinkkal szembeni viselkedésünkre érkező reakcióink, mintsem maguk a minták azok, amelyek a feminin dominancia nyomai, hasonlóan ahhoz, ahogyan a gondolatok az intellektuális központ működésének nyomai, a mozdulatok pedig a mozgási központ intelligenciájának nyomai. Ezek a nyomok személyenként változnak, függően a kulturális háttértől, programozástól és működéstől, ám a feminin dominancia ténye mindenki számára ugyanaz. Inkább a hozzáállások és elvárások egész mintázatának felel meg, amelyek a viselkedést kényszerítik, mintsem bármely konkrét viselkedésnek. Következésképp, amíg úgy viselkedünk, ahogyan "kellene"- vagyis, ameddig ez a harmadik erő hatékony - addig nem is vagyunk különösképpen tudatában, és még ha tudatában vagyunk is, nem vagyunk képesek különbséget tenni maga a feminin dominancia és a megnyilvánulások között, amelyeket eredményez.

Mindennek további következménye az, hogy bár az ember tanulmányozhatja a feminin dominanciát a viselkedésminták megváltoztatása útján, azonban egyáltalán nem szabadulhat meg tőle ilyen módon. Ezt elméletileg úgy magyarázhatjuk, hogy azt mondjuk, míg valaki a viselkedésmintákkal dolgozik, addig csupán a triász első és második erőivel dolgozik. Azonban hogy ezt gyakorlatilag is megértsük, példákat kell találnunk.

Kedvenc példáim egyike abból az időből való, amikor még a londoni központot vezettem. Az ottani tanítványok néha csodálták a New York-i tanítványok képességét arra, hogy "átugorják" a sorbanállást, és a feminin dominancia látszólagos hiányát, amit ez demonstrált. Amerikaiként azonban fölismertem, hogy egy New York-i úgy érzi, neki küzdenie kell a pozícióért, csakúgy, ahogyan egy angol úgy érzi, hogy neki türelmesen sorba kell állni. Továbbá, ha egy angol netán legyőzné belső ellenállását, és rávenné magát, hogy "tolakodóbb" legyen, attól még mindig a feminin dominancia befolyása alatt állna. Mindenekelőtt feminin dominancia az, ha valaki úgy érzi, hogy el kell vetnie azt a viselkedést, amit a feminin dominancia általában követel. Sőt, az ember cselekvési szabadsága ugyanolyan korlátozott, függetlenül attól, hogy arra van-e kényszerítve hogy programozásának megfelelően cselekedjék, vagy hogy programozásával szemben. A viselkedést mindkét esetben ugyanazok a befolyások határozzák meg; vagyis, míg a viselkedés különböző lehet, a gépiesség ténye nem, és így pszichológiailag egyre megy.

De ha nem szabadulhatunk meg a feminin dominanciától a viselkedés megváltoztatásával, akkor ugyan mi módon szabadulhatunk meg tőle? A válasz a "cselekvés" kérdésében rejlik, abban, hogy valaki hogyan lehet saját harmadik erejévé. Ahelyett, hogy gépezet lennénk, ami arra von programozva, hogy egyik vagy másik módon reagáljon, a "kell" és a "nem szabad" megfelelő érzéseivel együtt, ki kell fejlesztenünk önmagunknak - személyes létezésünknek - egy olyan érzését, amely a cselekvést választja. Azonban ezt nem szükséges külsőleg "bebizonyítani" - az megint csak feminin dominancia lenne. Következésképp, mivel alig van rá indokunk, hogy másképp cselekedjünk, ez azt jelenti, hogy az idő nagy részében szándékosan viselkedünk úgy, ahogyan elvárják, hogy viselkedjünk. Másképpen, a szabadság nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valamit másképpen csinálunk; hanem azt, hogy másképpen létezünk. Az ember szándékos, tudatos színésszé válik a saját előadásában, ahelyett, hogy gépiesen játszaná szerepét. Ám attól még az ember színész marad.

Ezzel pedig eljutottunk az utolsó összetevőhöz, ami szükséges a feminin dominanciától való szabaduláshoz - ez pedig a magasabb erők, és a mi hozzájuk való viszonyunknak a megértése. Enélkül a feminin dominanciától való szabadság egy olyan felelősséget vonna maga után minden cselekedetünkért, és azoknak minden következményéért, ami túlságosan sok lenne, hogy elviseljük. Azonban, ha helyesen értjük meg a magasabb erőket, az egyetlen intelligens döntés, amit tehetünk, az, hogy szolgáljuk őket. Ahogyan Epiktétosz mondta, akaratunk az legyen, hogy a magasabb erők akarata legyen meg. Ez az a megértés, ami helyettesíteni tudja a feminin dominanciát, mint harmadik erőt az életünkben. Ám, a feminin dominanciától eltérően, ez nem gépies; erőfeszítés kell hozzá.

Ezen a ponton hasznos megjegyezni, hogy egy dó mind egy emelkedő-, mind pedig egy alászálló oktávnak kezdete lehet. Az alászálló oktáv magától történik meg; az emelkedő oktáv erőfeszítést igényel. Pszichológiailag, ennek az erőfeszítésnek a lényege, hogy az alászálló oktávot meg kell állítani, mielőtt még elkezdődne; vagyis el kell téríteni a dó-ti intervallumnál. Például a benyomás-oktávban, erőfeszítést (önemlékezést) kell végezni a dó-nál, különben a benyomás alászálló oktávba kerül, és gyorsan kicsúszik a gépezetből. Jelen esetben, az erőfeszítés az, hogy valaki szándékosan azt választja, ami történni fog, ahelyett hogy hagyná azt gépiesen megtörténni a feminin dominancia harmadik ereje alatt. Ez azonban csak akkor értelmes, ha azt, ami történik, a magasabb erők műveként fogjuk fel, nem pedig véletlen vagy emberi erőfeszítés eredményeként.

Habár mindez meglehetősen bonyolultan és filozofikusan hangozhat, elég egyszerűen összefoglalhatjuk. Hogy elkezdhessünk megszabadulni a feminin dominanciától, először meg kell törnünk a gépiesség lendületét (ahol az olyan dolgok jöttek szóba, mint a kísérletek a másképpen viselkedéssel), és aztán önemlékezéssel töltjük meg az így keletkezett intervallumokat, az egyetlen dologgal, amiről biztosak lehetünk, hogy mentes a feminin dominancia befolyásától.

1987. augusztus

Miért végezzünk gyakorlatokat?; Girard Haven írásai 2.

Dolgok és indítékok


(Things and Reasons, Creating a Soul, p. 256.)
Időről-időre megtapasztalunk olyan "én"-eket, amelyek megkérdőjelezik azt, amit az iskolában csinálunk. Például, nemrég egy cikkben, olyan tanítványok, akik fizikai munkát végeznek Apollóban, kifejezték azt, hogy mint szőlőmunkások, az az érzésük van, hogy "fölhasználják" őket az iskola ösztönös-mozgási szükségletei ellátása végett, miközben ők maguk ebből nem sokat kapnak vissza. Ebből a szempontból nézve, a fejlődésükben a következő lépés az lenne, hogy kézbe vegyék az életüket, és azt tegyék, amit saját maguk számára helyesnek éreznek, ahelyett, hogy egyszerűen azt tegyék, amit mondanak nekik.

Ezek a hozzáállások természetesen bizonyos mértékig helyesek. Azonban súlyos veszélyt is jelentenek, mivel gyakran az a helyzet, hogy az embernek az a része, aki úgy érzi, hogy kihasználják és szükségét érzi, hogy maga vegye kézbe a dolgokat, az éppen annyira része a gépezetnek, mint az, amelyik gondolkozás nélkül dolgozik a szőlőben. Amire szükség van tehát, az a különbségek helyes megértése a felébredés követelményei és a gépezet működései között, amelyből az ember ki szeretne szabadulni.

Ennek az egyik megközelítése, amit hasznosnak találtam, az, hogyy különbséget tegyünk a "dolgok" és az "indítékok" között. Vagyis, a szőlőben (vagy akárhol máshol) dolgozni egy dolog; az ahogyan erről gondolkozunk, viszont teljesen más. És éppen a gondolkozásmódunk a dolgokról - az indítékaink, amiért tesszük azokat - az, ami harmadik erőkeént cselekszik, és meghatározza az alkalmazott triászát az erőknek, következésképp pedig a lehetséges eredményeket. Ennek az ideának a megértése során az ember határozott állomásokon megy át, amelyeket egyszerűen lehet kategorizálni a "dolgok" és "indítékok" fogalmaival.

Kezdjük azzal, hogy az egyes, kettes és hármas számú emberek a rossz dolgokat teszik rossz indítékokból. Az A befolyást szolgálják és a hamis személyiséget éltetik a feminin dominancia, a belső figyelembevétel, a negatív érzelmek, stb. hatására. Amikor az ember az iskolához csatlakozik, akkor elkezdi a helyes dolgokat tenni, de továbbra is helytelen indítékból. Például egy bizonyos módon viselkedik, hogy jó tanítványnak tűnjön; és megteszi, amit kérnek tőle, mert a feminin dominancia nem engedi, hogy másképp tegyen. Ám mivel most már a helyes dolgokat teszi, ezért elkezdi látni magát. Pontosabban, elkezdi látni, hogy indítékai rosszak, viselkedését pedig az iskolában ugyanazok a mechankus erők határozzák meg, amelyektől azt hitte, hogy megszabadul.

Ezen a ponton, hacsak nem fejlesztett ki szokatlanul fejlett megértést egyrészt a külső tárgyak, események és cselekvések tekintetében, másrészt pedig a saját hozzáállásairól ezekhez, akkor azt fogja hinni, hogy meg kell változtatnia a dolgokat, amiket tesz, annak érdekében, hogy megszabaduljon a gépies erőktől, amiket most már lát mögöttük. Ez pedig elvezet ahhoz az állomáshoz, ami a rossz dolgok tevése jó indítékból. Ezen az állomáson az a tény, hogy az ember kapott egy bizonyos fajta gyakorlatot, nem elegendő; most már úgy érzi, hogy "igazolnia" kell neki annak értékét, és "kísérletezni" kezd vele. Hasonlóképp, annak érdekében, hogy megmutassa függetlenségét - hogy maga hoz döntéseket, kézben tartja a saját fejlődését, sajátjává tesiz a munkát, önállóan gondolkozik stb. - kétségbe vonja azokat a dolgokat, amelyeket korábban gépies okokból tett, például, a munkát a szőlőben.

Ez sokak számára szükséges lépés, mert ezáltal az ember elkezdheti megérteni a dolgok és az indítékok közötti különbséget. Ha komolyan veszi fejlődését, akkor elkezdi majd látni, hogy ha nem úgy teszi a dolgokat, amiket az iskola kér tőle, ahogyan kérik tőle, akkor elszigeteli magát a tanítótól, és a segítségtől, amire szüksége van. Ahogyan korábban fölismerte azt, hogy a tanító nem lehet az ő fejlődésében a végtelenségig első erő (ami akkor van, amikor a feminin dominancia a harmadik erő), most elkezdi megérteni, hogy nem előnyös a tanítót második, tagadó erőként sem használni.

Ezáltal, végre készen van arra, hogy a helyes dolgokat tegye a helyes indítékokból. Fejlődésének első és második erői többé nem külsők; igazán elkezd dolgozni magán. És ezt azáltal, hogy szolgál és engedelmeskedik az iskolának, a tanítónak és a magasabb erőknek, nem azért, mert ezt kérik tőle, hanem mert ezt szeretné, mert megérti ennek a szükségességét a maga számára. Ezt jelenti az önálló gondolkozás. Nem pedig azt, hogy másképpen teszi a dolgokat. Hanem azt jelenti, hogy az ember megtalálja a saját indítékait, hogy azt tegye, amit tennie szükséges; ahelyett, hogy kötelességből engedelmeskedne, az engedelmességet választja.

Ennek az állomásnak az eléréséhez számos ideát kell igazolni. Pontosabban, nemcsak hogy igazolni kell a magunk számára a magasabb erők létezését, hanem el kell kezdeni megérteni a hozzájuk viszonyított helyzetünket is. Annak igazi megértése, hogy mik is az angyalok az emberekhez viszonyítva, nem hagy más választást, mint hogy az ember megbízzon bennük, engedelmeskedjen nekik és szolgálja őket. Epiktétosz ezt úgy fejezte ki, hogy azt mondta, az ő akaratát soha nem lehet legyőzni, mert az ő akarata az, hogy legyen meg az istenek akarata. Ezen az úton biztos lehetett abban, hogy pontosan azt kapja, amit szeretne, és szabad volt, hogy éppen azt tegye, amit akart, nem azért, mert annyira hatalmas volt, hanem mert képes volt a helyes dolgokat kívánni helyes indítékokból.

Amikor valaki eléri fejlődésében ezt a pontot, az önösség érzése és az, hogy magának kívánjon valamit, nagyrészt eltűnik, és, ahogyan Rodney Collin mondja: "a személyes munka füstként oszlik széjjel." Az arra vonatkozó kérdések, hogy kicsoda is ő, mit is akar, mi a jó a fejlődéséhez, mindez irrelevánssá válik a magasabb erőktől áradó fényben, amely most elkezd átragyogni rajta. Még az is irrelevánssá válik, hogy vajon be tud-e fogadni valamit abból a fényből és elkezdheti-e maga is sugározni azt, akkora megelégedettség származik abból, hogy valóban szolgálja az isteneket. Természetesen, onnantól, hogy egy ember többé nem önző (vagyis rossz) indítékokból használja ezt az energiát, a C befolyás fenntartások és a helytelen felhasználás veszélye nélkül oszthatja meg azt vele. Azt hiszem, minden jogunk megvan arra gondolni, hogy ezt meg is teszik, amikor előkészítettük rá magunkat. Legalábbis, ez kell hogy reményünk legyen.

1988. Január

A bárka állapotáról; Girard Haven írásai 1.

Észrevételek a bárka állapotáról

(Observations onthe State of the Ark, Creating a Soul, p. 501.)

Tanítónk kezdettől fogva beszél arról, hogy iskolánknak két nagy feladata van. Az egyik az, hogy a tanítványokban tudatosságot hozzon létre; a másik az, hogy bárkát építsen, a civilizáció megőrzése érdekében egy nagy intervallumon át az emberiség oktávjában. Hosszú ideig a munkám és az iskolához való viszonyom ezen célok közül az elsőre összpontosított, ám az utóbbi években a második elkezdett jelentősebbé válni, egész addig, hogy mostanra a tudatosság kérdése, legalábbis ami személyesen engem illet, ehhez képest majdnem jelentéktelennek tűnik.

Habár ez a változás fokozatosan ment végbe,  három nagy felismerés segített megszilárdítani megértésemet. Az első az, hogy az iskola fér el a bárkában és nem fordítva. Éveken keresztül, anélkül hogy észrevettem volna, úgy tekintettem a Fellowship-re mint egy iskolára, ami, hogy eleget tegyen a követelménynek, miszerint csinálnia kell valamit, éppen úgy esett, hogy a bárka építésének feladatát kapta. Ám most már értem, hogy ez a gondolat tótágas volt és hátrabukfenc, ugyanis az igazi feladatunk az, hogy bárkát építsünk, és hogy ez meglegyen, azért van szükség éppen egy iskolára.

Ezt többféleképpen lehet belátni. Egyrészt az iskolák, bár meglehetősen ritka jelenségek, mégis viszonylag sok van belőlük összehasonlítva a bárkákkal, és számos olyan formát öltöttek fel, amiknek semmi közük nem volt a bárkákhoz. Azonban egy bárka nem létezhet iskola nélkül. Bizonyos értelemben az iskola a bárka gerince. Minden erre épül, ettől függ, és ebből nő ki. Ez szilárdítja meg az egészet és teszi képessé, hogy állandó irányát tartani tudja. Mégis, a végén víz alá kerül és láthatatlanná válik - még az utasok is ritkán vannak tudatában jelenlétének.

Azt a felismerést, hogy az Iskolát a Bárka végett hozták létre, megerősíti az Iskola története. Az első évtizedben a Tanító az Iskola építésére koncentrált, vagyis, a gerinc lefektetésére. Találkozókat vezetett, fejlesztette és megosztotta a tudást, központokat nyitott, számos tanítvánnyal egyénileg foglalkozott. Aztán, annak az évtizednek a végére, kijelentette, hogy elvégezte a felébredés princípiumainak beoltását a belső körbe, és a tanítás felelősségének nagy részét átruházta a tanítványaira. Innentől fogva a saját energiáit elsődlegesen a művészetekre és Apollo építésére fordította; vagyis sokkal inkább a bárkára kezdett összpontosítani. Tehát látszik abból, amit végzett, hogy az Iskola létrehozása csak egy lépés volt a bárka építésében, nem pedig fordítva.

Sok tanítvány hagyta el az iskolát, mert nem tudták ezt az egyszerű tényt megérteni. Ha valaki nem érti meg, hogy Robert fő feladata egy bárka építése - vagyis hogy ő igazából bárkaépítő, és csak másodsorban tanító - akkor az ember olyan dolgokat fog tőle várni, mint például személyre szóló gondoskodás, találkozók vezetése és így tovább, amelyek egyszerűen nem férnek bele az ő igazi szerepébe.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ő nem tanítana. Ellenkezőleg: mivel tudatosan szeret bennünket, mindent megtesz, ami csak lehetséges, hogy segítsen nekünk fölébredni. Csak éppen az a helyzet, hogy az, ami lehetséges, mindig a bárka összefüggésében kerül meghatározásra. Ez azt jelenti, hogy az ő tanítását és a mi Iskolánkat a bárka szükségletei alakítják. Például, minden iskolának kellenek hogy legyenek gyakorlatai, és voltaképpen alig számít, hogy azok micsodák, amíg azokat tudatosan adják és felügyelik. Így a mi Iskolánkban olyan gyakorlatok lettek meghatározva, amelyek a civilizált viselkedést segítik elő, mert ez az, aminek megőrzése végett a bárkát építik. Például azok a kis gyakorlatok, amelyeket emlékeztetőként kapunk, hogy apró sokkokat képezzenek a pillanatban, olyan dolgok finomodását is elősegítik, mint az étkezés és a beszéd, míg a nagyobb gyakorlatok, amelyek alapvető gépiességünkkel szállnak szembe, mint például a szex és a házasság területére vonatkozó gyakorlatok, a Tanító szerint úgy lettek kiválasztva, hogy tükrözzék, mit kíván a C befolyás az eljövendő civilizáció normáiként. Az Iskola számára más gyakorlatok is működnének, talán még jobban is, ám végső soron a bárka szükségletei nagyobb súllyal esnek a latba.

Ez pedig elvezet a második felismerésemhez: miszerint ha a bárkának meg kell őriznie a civilizációt, akkor mi, az Iskola tanítványai, vagyunk a bárka. Hogy megértsük, ez mit is jelent, először is meg kell érteni, hogy a bárka nem egyszerűen gyönyörű tárgyak vagy nagyszerű művészeti alkotások gyűjteménye, és nem képezik épületek sem, még Apolloban sem. Hanem ennek emberek egy csoportjából kell állnia, akik esszenciájukban eléggé civilizáltak ahhoz, hogy akármi is történjék körülöttük, akkor is civilizáltan viselkedjenek, mert a történelem számtalan esetben bizonyította, hogy a civilizálatlan emberek számára még az emberi kultúra leggyönyörűbb és legkifinomultabb kifejezései sem jelentenek semmit.

A kultúra megbecsülésének és a civilizált módon való viselkedésnek a képessége elsődlegesen az érzelmi központhoz tartozik, különösen pedig a Kőr Királyhoz. Ez az érzelmi minőség olyan valami, ami bennünk létezik, és a bárkát arra tervezték, hogy ezt őrizze meg, nem pedig a gépezetünket. Ez azt jelenti, hogy mi, a Fellowship tagjai, sokkal inkább a hajótest vagyunk, mintsem a rakomány. Talán ezért van az, hogy ahelyett, hogy azt mondaná: mi lettünk arra választva, hogy fölkerüljünk a bárkára, a Tanító általában inkább azt mondja, hogy arra lettünk kiválasztva, hogy a bárka része legyünk.

Gyakorlatilag tehát mi vagyunk a nyersanyag - a fa, a szögek, a szurok és a festék - amelyből a bárka épül. A magasabb erőknek valahogyan ki kell válogatniuk ezt a nyersanyagot, és úgy kell összeépíteniük, hogy az így létrejövő szerkezetben képes legyen fönnmaradni a civilizáció magva. 

Ebből a szempontból már látni lehet, hogy a bárka építése nagyon hasonló szabályokat követ, mint bármely más építkezési vállalkozás. Amikor a munka elkezdődött, a magasabb erők elkezdtek üzletet kötni számos beszállítóval, és elkezdtek rendeléseket leadni - vagyis, ahogyan azt mi észleltük, központok nyíltak, és tanítványok kezdtek csatlakozni. Természetesen különböző időkben különböző dolgokra volt szükség: valamire korábban, valamire később; valamire állandóan szükség volt az egész vállalkozás során, másokra váltakozó mértékben a különböző fázisok mentén. Ezt úgy tapasztaljuk meg, mint váltakozásokat a központok növekedésében és sikerében.

Miután a nyersanyag összegyűlt, jelentős munkába kerül annak előkészítése és alkalmassá tétele. Ezt "önmagunkon való munkának" nevezzük, és akárcsak a deszkák, amiket le kell gyalulni és meg kell görbíteni, hogy beilleszkedjenek a hajótestbe, ezt súrlódásként tapasztaljuk. És mindig van valamennyi hulladék - emberek, akik például egy-két hónap múltán elmennek - és olyan dolgok, amikre szükség van az építkezéshez, mint például az állványozás, de nem részei a végső tervnek - ezek az idősebb tanítványok, akik kisodródtak a belső körből és esetleg végül elhagyták az Iskolát. Az építkezés szempontjából, mindez nemcsak hogy tökéletesen normális, hanem bármilyen rendesen elvégzett művelet elkerülhetetlen részét jelentik.

Az elsődleges tagadó erő abban, hogy így lássuk a dolgokat, az a saját magunkkal való azonosulás és az ezt kísérő önfontosság. A személyiség nem akarja elismerni, hogy az angyalokhoz viszonyítva, akik ezt a vállalkozást vezetik, egyáltalán nem vagyunk mi többek nyersanyagnál; hogy az ő nagyságrendjükön emberi gépezeteket használnak, ugyanúgy, ahogyan mi szerszámokat és anyagokat használunk a mi szintünkön. Ez megalázó felismerés, ám személyesen, minél mélyebben gondolok a bárkára, és minél inkább megértem, hogy mit is jelent valójában az angyalok ideája, annál inkább kénytelen vagyok elfogadni ezt.

Egy kérdés, amit itt föl lehetne tenni, az, hogy mi is tarja ezt a bárkát egyben? Ha a bárka túl fogja élni azokat a nagyon nehéz időket, amiket a tanító előre megmondott, hogy rá várnak, akkor valami össze kell, hogy kösse az embereket, akik olyan szorosan illeszkednek, hogy nem húzzák őket szét még a családjukhoz vagy a barátaikhoz fűződő kapcsolataik sem, akiket el fognak veszíteni; sem az élvezetekkel és jóléttel való azonosulásuk, amit föl kell adniuk, vagy pedig szánalmuk és rémületük látván az emberiség sorsát. Nem tudom, hogy pontosan mi is ez a ragasztó. A megértés és a személyes igazolás biztosan részét képezik, ahogyan a barátság is és a közös erőfeszítések, a közös szenvedés és a közös cél.

Nem meglepő, hogy mindezeket a dolgokat meg lehet találni Apolloban, a helyen, ahol a bárkát építik, ám természetesen máshol is meg lehet találni a Fellowshipben. Ebből a szempontból talán, ami a tanítványokkal a központokban történik, az hasonló lehet alvállalkozók munkájához, akik a helyszíntől távol készítik elő a bárka részeit, hogy azokat majd bevegyék az egészbe.

Ez pedig elvezet a harmadik felismerésemhez, ahhoz, ami jobban meglepett, mint bármi egyéb, ez pedig az, hogy a bárka már majdnem kész. Éveken át szemléltem Apollot, és láttam, hogy mit kell még elvégezni - házakat kell építeni, földeket művelni, infrastruktúrát kiépíteni stb. Habár valamennyire megértem, hogy a civilizáció érzelmi természetű dolog, nem pedig ösztönös, és hogy emberekben marad fenn, nem pedig tárgyakban, mégsem tudom megállni, hogy ne ösztönös fogalmakban gondolkozzam a bárkáról.

Aztán egy nap hirtelen felismertem, hogy habár Apollo távol áll attól, hogy ösztönös szempontból önfenntartó legyen, érzelmi szempontból figyelemre méltó mértékben önfenntartóvá vált. Valójában, ha az élet érzelmi fönntartórendszere hirtelen megszűnne - ha nem lennének többé filmek és televízió, könyvek és magazinok, hangfelvételek, múzeumok, szimfóniák és a többi - ez bennünket alig érintene. Nem csak hogy van zenénk, drámánk, operánk és táncunk; nemcsak hogy vannak festőink, íróink, szobrászaink és más művészeink; nemcsak hogy van sportunk, finom ételünk és finom italunk; hanem mindezekre a dolgokra a saját erőfeszítéseink révén tettünk szert. Igaz, talán úgy kezdődtek, mint a tanító akaratának kifejeződései, ám mostanra már a saját szükségleteinket és vágyainkat tükrözik. Nem azért rendelkezünk mindezekkel, mert nekünk adták, hanem azért, mert akartuk. Az esszencia kifejeződéseivé váltak.

Továbbá, mindezeken túl és fölött, itt vagyunk mi egymás számára. A barátságainkat - sőt, majdnem minden ügyünket egymással - a jelenlét és a negativitás ki nem fejezése határozza meg. Biztos, hogy nem vagyunk ebben tökéletesek, de végül is, meglehetősen civilizált módon érintkezünk egymással, és azt hiszem, ha  kell, saját magunktól is így fogjuk folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne még rengeteg munka, amit el kell végezni - talán a bárkát meg kell még erősíteni, valamilyen végső simításokat el kell még végezni, és biztos, hogy még be kell rendezni és előkészíteni - ám az alapvető szerkezet megvan, és számomra tényleg úgy tűnik, hogy képes a felszínen maradni.

Nem csoda hát, hogy a tanítónk más dolgokra kezdte fordítani a figyelmét. Nemcsak hogy sikeresen megépítette a bárkát, hanem úgy tűnik, hogy - ha nem is alacsony költségvetéssel - de mindenképpen határidő előtt elvégezte a munkát. Az egész idő alatt, miközben azt hittük, hogy valami mást csinálunk - szőlőt ültetünk, bort termelünk, központokat nyitunk, magunkon dolgozunk - közben egyúttal bárkává épültünk. Most a munka majdnem kész, és ismerve a C befolyást, csak arra tudok következtetni, hogy egy napon szükség is lesz rá.

1993. január