A szenvedés átalakításáról; Girard Haven írásai 4.

A negatív érzelmek átalakítása

(The Transformation of Negative Emotions, Creating a Soul, 337-341. o.)

A szisztémát hasonlították már egy ujjhoz, ami az utat mutatja; csak jelzést ad, hogy merre kell menni, aminek a jelentését minden tanítványnak magának kell fölfedeznie. Egyike a legfontosabb, és ugyanakkor a legmegfoghatatlanabb segítségeknek, amiket a szisztéma ad, a negatív érzelmek átalakításának ideája. Világos, hogy ennek, mint a második tudatos sokknak, többre kell utalnia, mint a negatív érzelmek puszta hiánya, vagy ki nem fejezésük. De mi lehet az?

Ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tették fel egy találkozón, amelyen részt vettem. Habár abban az időben sem én, sem mások a hallgatóságban nem tűntünk úgy, hogy magunktól sokat tudnánk mondani a tárgyról, ez a tapasztalat mégis dó-jává vált egy oktávnak, ami, számos jól időzített sokk segítségével a C befolyás részéről, végül egy olyan teória megalkotásához vezetett a negatív érzelmek átalakításáról, ami sokkal gyakorlatibbnak tűnik, mint bármi, amivel korábban találkoztam. Ennek a teóriának három kulcseszméje van.

Először is, mint alászálló oktávok, a negatív érzelmek egy intervallummal kezdődnek, a dó-ti intervallummal. Mivel az átalakítás ideája az, hogy ne legyünk szándékosan negatívak, hogy így legyen valami, amit átalakíthatunk, az átalakításnak az intervallumban kell történnie. Vagyis az átalakításnak egy bizonyos fajta erőfeszítésnek kell lennie, ami megszakítja a negatív érzelmet, mielőtt esélye lenne elkezdődni, és átváltoztatja azt valami mássá.

A második idea Mr. Ouspensky állításához kapcsolódik, miszerint ha nem lennének negatív érzelmek, akkor szükséges lenne föltalálni azokat. Ez részben arra módra utal, ahogyan a negatív érzelmek hozzáférnek ahhoz a nagyon finom, illékony energiához, amit ő mi 12-nek nevez. Valamiképpen, egy negatív érzelem dó-ja (ami a kiváltó inger) és ti-je (a tényleges érzelem kezdete) között, ez az energia, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív, hozzáférhetővé válik az érzelmi központ számára, ahol összekapcsolódik negatív attitűdökkel, hogy aztán teljesen kifejlett negatív érzelemmé váljon. Az átalakításnak tehát egy olyan módszernek kell lennie, ami átirányítja ezt az energiát; egy módszernek a másképpen történő felhasználásra.

A harmadik idea a kőr király természetéhez kapcsolódik. A szisztéma szerint a központok intellektuális részei akkor működnek, amikor erőfeszítés történik a figyelem irányítására. De mit jelent ez az érzelmi központ számára? Ez részben abban az erőfeszítésben látható, ami az érzelmi központ fókuszálásához szükséges, hogy átéljen egy művészeti alkotást, mint például egy festményt vagy egy koncertet. Azonban, azt hiszem, ez arra is vonatkozik, hogy szándékosan választunk ki és tartunk fönn érzelmi attitűdöket.

Amit érzelmi attitűdök alatt értek, azt azzal lehet illusztrálni, ha belegondolunk, mi is a különbség egy olyan nap között, amelyen az ember „bal lábbal kel fel”, és majd' minden benyomás ingert jelent a negativitáshoz, és egy olyan nap között, amikor az ember a megelégedettség érzésével kel fel, és szinte semmi sem tudja megzavarni boldogságának vagy jó közérzetének érzését. Az egyik nap az eső szomorú és kellemetlen; a másikon meg frissítő és serkentő. Az egyik nap egy barát „helló”-ja viszonzásra talál; a másikon viszont kellemetlenség, ami afféle „Mit akarsz te tőlem?” -éneket termel.

A lényeg az, hogy ugyanaz az az inger a különböző napokon teljesen ellentétes érzelmeket hív elő. Vagyis az első erő ugyanaz, ám a harmadik erő, az érzelmi attitűd vagy álapot különböző, és így a gépezet másként válaszol. (Egyébként pontosan ez az, ahol a magasabb központok az attitűdök uralásával képesek a gépezet megnyilvánulásait irányítani.)

A megfigyelés útján az ember számos ilyen attitűdöt megérezhet, gyakorlással pedig megtanulhatja, hogy szándékosan alkalmazni is tudja azokat. Kezdetben ezt legjobban olyan időszakokban lehet megkísérelni, amelyek viszonylag semlegesek és érzelmileg üresek – vezetés, gyaloglás, vagy mosogatás például. Ezekben az időszakokban, lehetséges a megelégedettség attitűdjét gyakorolni, vagy a jó közérzetét, vagy a hála érzését. Amint azt föntebb magyaráztuk, ez nem ugyanaz, mint szándékosan kelteni érzelmeket, habár, természetesen, ha egyszer valaki magáévá teszi az attitűdöt, akkor számos benyomást fog fölfedezni a közvetlen környezetében is, amivel ki tudja váltani a megfelelő érzelmeket. Ez sokkal inkább annak a megtanulása, hogyan irányítsuk az érzelmi figyelmet, hogy az érzelmi központot egy kiválasztott irány felé fordítva tartsuk.

Ezeket az ideákat megfontolva, most már elővehetjük a kérdést, hogy hogyan kell a negatív érzelmeket átalakítani. Először is föl kell ismerni a dó-t, vagyis fölismerni, hogy egy negatív érzelem készül elkezdődni, még mielőtt tényleg elkezdődne. Mindaz a figyelem, amit valaki a saját működésének a tanulmányozására fordított – a testtípus, a jellemvonások, a súlypont, az alkímia stb. hozzájárul ehhez a képességhez, mint ahogyan a negatív érzelmek ki nem fejezésének gyakorlata is.

A következő lépésben „meg kell nyitni” a dó-ti intervallumot. A legtöbb ember számára a dó és a ti olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy az egyikből a másikba való áthaladás majdnem azonnali. Olyan, mintha erős gumiszíjak kötegeivel lennének rögzítve. Ezek alkotják a rossz attitűdöket – olyanokat, mint az érzés, hogy a negativitás igazolt, hogy annak külső oka van, hogy az természetes és elkerülhetetlen, hogy egészséges dolog kifejezni azt stb. - és a rossz szokásokat – olyanokat, mint az azonosulás, személyesen venni a dolgokat, stb. Bárki, aki őszintén megfigyeli magát, számos példával szolgálhat. Mindezek a rossz szokások és rossz attitűdök harmadik erőként működnek, és a gépezetet (a második vagy passzív erőt) arra késztetik, hogy az ingerre (első erő) negativitással válaszoljon.

Ez hosszú munka, de idővel számos ilyen attitűdöt meg lehet változtatni, és ezeket a rossz szokásokat meggyengíteni, úgy, hogy közben a negatív érzelmek ki nem fejezése az elsődleges eszköz, ami által ez történik. Olyan, mintha a gumiszíjak közül néhányat elvágnának, másokat pedig kitágítanának. Az eredmény az, hogy az inger nem eredményez olyan hirtelen és olyan erőszakosan negatív érzelmet, így egy kis teret hagyva, amelyben meg lehet kísérelni a tényleges átalakítást.

Végül, miután fölismertük, hogy egy negatív érzelem akar elkezdődni, és már, talán több évi munkával sikerült kitágítani a dó-ti intervallumot, az embernek szándékosan ki kell cserélnie a negatív érzelmi attitűdöket, amelyeket gépiesen hívott elő, pozitívakkal. Ez az, ahol az egész gyakorlat, hogy szándékosak legyünk az érzelmi központ használatával, kifizetődik, mert ha valaki magáévá tud tenni pozitív érzelmi attitűdöket, mielőtt a dó-ti intervallumon gépiesen áthaladna, egy új harmadik erő jön létre, és mindaz az erőteljes energia, ami negatív érzelemmé vált volna, most ehelyett a pozitív attitűdhöz társul, egy észrevehetően másfajta érzelmet hozva létre, olyat, ami Mr. Ouspensky szerint rengeteg megértéssel is jár.

Mostanra világosnak kell lennie, hogy az önemlékezés a folyamat minden lépésénél szükséges. Hacsak nem emlékezik valaki önmagára, nem fogja fölismerni a dó-t; hacsak nem emlékezik magára, nem lesz képes pozitív attitűdöt magáévá tenni a negatívak helyett; hacsak nem emlékezik magára, az ember azonosulni fog a létrejövő állapottal, és így elveszíti. Fordítva, hacsak nem képes az ember átalakítani a negatív érzelmeket, nem lesz képes fönntartani az önemlékezés állapotát. Így világossá válik az, amit Mr. Ouspensky mondott, hogy a két tudatos sokkon való munkának egyszerre kell történnie. Ha valaha is megtanuljuk, hogyan emlékezzünk önmagunkra „mindig és mindenütt”, akkor többet kell tennünk, mint újraprogramozni gépezetünket, hogy ne legyenek bizonyos negatív érzelmei, miközben küzdünk, hogy ne fejezzük ki a többit. Ehelyett meg kell tanulnunk ténylegesen átalakítani a negatív érzelmeket. Ezt nem lehet másképp megtanulni, mint próbálkozással; és nincs erre jobb alkalom, mint éppen most.

1989. szeptember

A feminin dominancia jellege; Girard Haven írásai 3.

A feminin dominancia mint harmadik erő

(Feminine Dominance as a Third Force, Creating a Soul, p. 136.)

A feminin dominanciával kapcsolatban talán a leginkább figyelmen kívül hagyott aspektus, és talán egyike azoknak, amelyeket a legnehezebb leírni, az a tény, hogy a feminin dominancia inkább funkcionál harmadik erőként, mint első vagy második erőként. Hogy ezt megérthessük, idézzük emlékezetünkbe, hogy az alászálló oktávok - mint például a Teremtés Sugara, a negatív érzelmek, a hamis személyiség, és a gépezet legtöbb megnyilvánulása - intervallummal kezdődik, a dó és a ti közötti intervallummal. Az emberi cselekvés szintjén ezt az intervallumot helyes úgy vennünk, mint az inger és egy gépies válasz közötti intervallumot. A feminin dominancia gyakran képezi a harmadik erőt, ami az intervallumot áthidalja. Ez az a mindannyiunkban ott rejlő erő, ami ellenállhatatlanul vezet afelé, hogy úgy válaszoljunk, ahogyan programozva vagyunk, hogy válaszoljunk. Általában ez olyan simán működik, hogy még csak nem is vagyunk tudatában az intervallum létezésének. Egyszerűen úgy viselkedünk, ahogyan elvárják tőlünk, és ahogyan mi elvárjuk azt magunktól.

Az egyetlen eset, amikor észrevesszük a feminin dominanciát, az, amikor nem sikerül az intervallumon a szokásos, gépies módon áthaladni. Ez egy oldaloktávot indít el, amelyben az új ingert arra való képtelenségünk képezi, hogy simán átcsússzunk az eredeti dó-ti intervallumon; így olyan megnyilvánulások dó-ja kezd el szólni, mint például félelem, bűntudat, önigazolás, belső figyelembevétel és így tovább. Ismét, a feminin dominancia a harmadik erő: ezek a reakciók az elvárt viselkedések ilyen körülmények között; ezek azok, amiknek meg "kell" történniük az emberrel.

Ezeknek az oldaloktávoknak az erőssége (amelyek, sajnos mindannyiunk számára ismerősek) világosan demonstrálja a feminin dominancia erejét. Amint egy ilyen oktáv elkezdődik, azonnal elviselhetetlenné teszi a helyzetet, és azon kapjuk magunkat, hogy mindent hátrahagyva a megkönnyebbülést keressük ez alól. Így az intervallum áthidalódik, és mi hozzáfoghatunk azt csinálni, amit mindig is csinálunk, amit úgy érzünk, hogy csinálnunk kell, vagy kötelező csinálnunk, vagy természetes, hogy csinálunk, stb.

Ennek a folyamatnak a megtapasztalásához elegendő, hogy valami kicsiny célt tűzzünk ki a feminin dominancia ellenében, például szándékosan leütni egy pohár vizet az asztalról egy étteremben. Itt a feminin dominancia annyira erős, hogy ez a gondolat általános körülmények között egyszerűen elképzelhetetlen, és bármilyen kezdeményezés a véghez vitelére egy akkora belső vihart kavar, ami messze túl van az esemény nagyságrendjén. Egy másik hasznos kísérlet lehet, hogy valamilyen ártatlan udvariatlanságot követünk el (vagy éppen udvariasságot, az egyéni programozástól függően), mint például nem küldeni el elvárt üdvözlőlapot vagy ajándékot egy születésnapra. Bármelyik helyzetben gyorsan igazolhatjuk az áramlat erejét,mint ami a gépiesen előírt pályánkon tart minket, és azt az erőt is, amely visszatérít minket a pályára, amitől elkezdtünk eltérni.

Ha egyszer elkezdtük felismerni a feminin dominanciát ezekben a kicsiny pillanatokban, akkor el fogjuk kezdeni fölismerni befolyását a nagyobb mintázatokban, amelyek az életünket kialakítják (és amelyek, végül is, pusztán fölhalmozódásai számos kicsiny pillanatnak). Például egy ember, aki az uralom és hatalom jellemvonásokban nyilvánul meg, hogy megszerezze, amit akar, úgy érezheti, hogy ez az egyetlen módja a dolgok elintézésének, és másképpen tenni gyengének és nőiesnek tűnne, meg akkor őt kihasználnák, stb. A nő, aki erre reagál, úgy érezheti, hogy hogy ez az egyetlen módja, hogy megvédje magát, és másképpen tenni férfiasnak és agresszívnek tűnne. Hasonló hozzáállások figyelhetők meg a nőben, aki ügyetlenkedik, hogy kiváltsa egy férfi segítségét, és a férfiben is, aki kötelezve érzi magát, hogy segítsen rajta.

Mégis, nem is annyira az érzések és önigazolások azok, amik ezeket az embereket arra kényszerítik, hogy úgy tegyenek, ahogyan: legnagyobbrészt úgy teszik mindezt, hogy közben egyáltalán nem is éreznek ilyen érzéseket. Hanem, ahelyett, hogy magáról a feminin dominanciáról lennének megfigyeléseink, inkább a szokásos mintáinkkal szembeni viselkedésünkre érkező reakcióink, mintsem maguk a minták azok, amelyek a feminin dominancia nyomai, hasonlóan ahhoz, ahogyan a gondolatok az intellektuális központ működésének nyomai, a mozdulatok pedig a mozgási központ intelligenciájának nyomai. Ezek a nyomok személyenként változnak, függően a kulturális háttértől, programozástól és működéstől, ám a feminin dominancia ténye mindenki számára ugyanaz. Inkább a hozzáállások és elvárások egész mintázatának felel meg, amelyek a viselkedést kényszerítik, mintsem bármely konkrét viselkedésnek. Következésképp, amíg úgy viselkedünk, ahogyan "kellene"- vagyis, ameddig ez a harmadik erő hatékony - addig nem is vagyunk különösképpen tudatában, és még ha tudatában vagyunk is, nem vagyunk képesek különbséget tenni maga a feminin dominancia és a megnyilvánulások között, amelyeket eredményez.

Mindennek további következménye az, hogy bár az ember tanulmányozhatja a feminin dominanciát a viselkedésminták megváltoztatása útján, azonban egyáltalán nem szabadulhat meg tőle ilyen módon. Ezt elméletileg úgy magyarázhatjuk, hogy azt mondjuk, míg valaki a viselkedésmintákkal dolgozik, addig csupán a triász első és második erőivel dolgozik. Azonban hogy ezt gyakorlatilag is megértsük, példákat kell találnunk.

Kedvenc példáim egyike abból az időből való, amikor még a londoni központot vezettem. Az ottani tanítványok néha csodálták a New York-i tanítványok képességét arra, hogy "átugorják" a sorbanállást, és a feminin dominancia látszólagos hiányát, amit ez demonstrált. Amerikaiként azonban fölismertem, hogy egy New York-i úgy érzi, neki küzdenie kell a pozícióért, csakúgy, ahogyan egy angol úgy érzi, hogy neki türelmesen sorba kell állni. Továbbá, ha egy angol netán legyőzné belső ellenállását, és rávenné magát, hogy "tolakodóbb" legyen, attól még mindig a feminin dominancia befolyása alatt állna. Mindenekelőtt feminin dominancia az, ha valaki úgy érzi, hogy el kell vetnie azt a viselkedést, amit a feminin dominancia általában követel. Sőt, az ember cselekvési szabadsága ugyanolyan korlátozott, függetlenül attól, hogy arra van-e kényszerítve hogy programozásának megfelelően cselekedjék, vagy hogy programozásával szemben. A viselkedést mindkét esetben ugyanazok a befolyások határozzák meg; vagyis, míg a viselkedés különböző lehet, a gépiesség ténye nem, és így pszichológiailag egyre megy.

De ha nem szabadulhatunk meg a feminin dominanciától a viselkedés megváltoztatásával, akkor ugyan mi módon szabadulhatunk meg tőle? A válasz a "cselekvés" kérdésében rejlik, abban, hogy valaki hogyan lehet saját harmadik erejévé. Ahelyett, hogy gépezet lennénk, ami arra von programozva, hogy egyik vagy másik módon reagáljon, a "kell" és a "nem szabad" megfelelő érzéseivel együtt, ki kell fejlesztenünk önmagunknak - személyes létezésünknek - egy olyan érzését, amely a cselekvést választja. Azonban ezt nem szükséges külsőleg "bebizonyítani" - az megint csak feminin dominancia lenne. Következésképp, mivel alig van rá indokunk, hogy másképp cselekedjünk, ez azt jelenti, hogy az idő nagy részében szándékosan viselkedünk úgy, ahogyan elvárják, hogy viselkedjünk. Másképpen, a szabadság nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valamit másképpen csinálunk; hanem azt, hogy másképpen létezünk. Az ember szándékos, tudatos színésszé válik a saját előadásában, ahelyett, hogy gépiesen játszaná szerepét. Ám attól még az ember színész marad.

Ezzel pedig eljutottunk az utolsó összetevőhöz, ami szükséges a feminin dominanciától való szabaduláshoz - ez pedig a magasabb erők, és a mi hozzájuk való viszonyunknak a megértése. Enélkül a feminin dominanciától való szabadság egy olyan felelősséget vonna maga után minden cselekedetünkért, és azoknak minden következményéért, ami túlságosan sok lenne, hogy elviseljük. Azonban, ha helyesen értjük meg a magasabb erőket, az egyetlen intelligens döntés, amit tehetünk, az, hogy szolgáljuk őket. Ahogyan Epiktétosz mondta, akaratunk az legyen, hogy a magasabb erők akarata legyen meg. Ez az a megértés, ami helyettesíteni tudja a feminin dominanciát, mint harmadik erőt az életünkben. Ám, a feminin dominanciától eltérően, ez nem gépies; erőfeszítés kell hozzá.

Ezen a ponton hasznos megjegyezni, hogy egy dó mind egy emelkedő-, mind pedig egy alászálló oktávnak kezdete lehet. Az alászálló oktáv magától történik meg; az emelkedő oktáv erőfeszítést igényel. Pszichológiailag, ennek az erőfeszítésnek a lényege, hogy az alászálló oktávot meg kell állítani, mielőtt még elkezdődne; vagyis el kell téríteni a dó-ti intervallumnál. Például a benyomás-oktávban, erőfeszítést (önemlékezést) kell végezni a dó-nál, különben a benyomás alászálló oktávba kerül, és gyorsan kicsúszik a gépezetből. Jelen esetben, az erőfeszítés az, hogy valaki szándékosan azt választja, ami történni fog, ahelyett hogy hagyná azt gépiesen megtörténni a feminin dominancia harmadik ereje alatt. Ez azonban csak akkor értelmes, ha azt, ami történik, a magasabb erők műveként fogjuk fel, nem pedig véletlen vagy emberi erőfeszítés eredményeként.

Habár mindez meglehetősen bonyolultan és filozofikusan hangozhat, elég egyszerűen összefoglalhatjuk. Hogy elkezdhessünk megszabadulni a feminin dominanciától, először meg kell törnünk a gépiesség lendületét (ahol az olyan dolgok jöttek szóba, mint a kísérletek a másképpen viselkedéssel), és aztán önemlékezéssel töltjük meg az így keletkezett intervallumokat, az egyetlen dologgal, amiről biztosak lehetünk, hogy mentes a feminin dominancia befolyásától.

1987. augusztus