Megjegyzések a döntésről a munkában; Ouspensky előadása

Nagyon komolyan gondolják meg, mielőtt elkezdenek magukon dolgozni az önmaguk megváltoztatásának ideájával, vagyis mielőtt elkezdenének azzal a határozott céllal dolgozni, hogy tudatossá váljanak, és kapcsolatot fejlesszenek ki a magasabb központokkal. Ez a munka nem enged meg kompromisszumot, és nagy mennyiségű önfegyelmet követel, valamint készséget az összes szabály megtartására, különösen ami a közvetlen utasításokat illeti.

Gondolkozzanak erről nagyon komolyan: valóban készen állnak és hajlandóak engedelmeskedni, és teljesen értik ennek a szükségességét? Nincs visszaút. Ha beleegyeznek és aztán visszafordulnak, mindent elveszítenek, amit egészen addig az ideig megszereztek, és valójában még többet is veszítenek, mert mindaz, amit megszereztek, valami rosszá változott magukban. És erre nincs orvosság.

A szabályoknak és a közvetlen utasításoknak való engedelmesség megértése a gépiességük és a reménytelen helyzetük megértésén kell hogy alapuljon. Ha ez a felismerés nem elég erős, akkor inkább várjanak, és az általános munkával foglalják el magukat: a szisztéma tanulmányozásával, munkával a csoportokban, stb. Ha őszintén végzik ezt a munkát, és emlékeznek az összes szabályra, akkor ez el fogja magukat juttatni az állapotuk és a szükségleteik felismeréséhez. De nem szabad túl sokáig késlekedniük. Ha az igazi munkát akarják végezni, akkor sietniük kell. Meg kell érteniük, hogy a lehetőség, ami ma létezik, lehet, hogy nem kerül ismét az útjukba. A tétlenséggel és a túl hosszú várakozással elveszíthetik az összes esélyüket.

Ha eldöntötték, hogy dolgoznak, és elfogadnak mindent, ami a munkával jár, akkor meg kell tanulniuk gyorsan gondolkozni. Ha fölajánlanak egy feladatot, akkor azonnal válaszolniuk kell, hogy elfogadják-e. Ha nem tudják, és időt kérnek a válaszhoz, akkor a feladat ajánlatát visszavonják, és nem fogják megismételni. Lehet, hogy kapnak időt, mielőtt tényleg megteszik, amiről azt mondták, hogy tegyék meg, de a feladatot azonnal el kell fogadniuk. Megkísérelni átbeszélni a dolgokat, egy ironikus, gyanakvó vagy negatív hozzáállás, félelem vagy a bizalom hiánya - ezek mind azonnal lehetetlenné teszik a feladatot. Ha tanácstalanságot éreznek a felkínált feladattal kapcsolatban, akkor gondoljanak a gépiességükre, önös akaratukra - de gondolkozzanak gyorsan. Önmaguktól semmit sem tudnak tenni a gyengeségeik ellen.  A felkínált feladatok megadják a célt, ami segít önöknek. Ha tanácstalanok vagy elutasítják őket, akkor a segítséget utasítják el. Ennek nagyon világosnak kell lenniük az elméjükben.

A tehetetlenségük és a mély alvásuk tudata állandó kell hogy legyen önökben. Megerősíthetik ezt azzal, hogy folyamatosan emlékeztetik magukat a semmiségükre, a hitványságukra, a mindenféle gyengeségükre. Egyáltalán semmijük sincs, amire büszkék lehetnének. Semmijük sincs, amire az ítéletüket alapozhatnák. Ha őszinték magukkal szemben, akkor látják mindazokat a hibákat és melléfogásokat, amiket akkor követtek el, amikor saját maguktól próbáltak tenni. Nem képesek helyesen gondolkozni. Nem képesek helyesen érezni. Állandó segítségre van szükségük. És ezt meg tudják szerezni. De ezért fizetniük kell - legalább azzal, hogy nem vitatkoznak.

Ha mássá akarnak válni, gigantikus munkát kell elvégezniük. Hogyan is remélik, hogy bármit is kaphatnak, ha tétlenkednek és vitatkoznak már az elején, és még csak föl se fogják a segítség szükségességét, vagy gyanakvóvá és negatívvá válnak?

Ha komolyan akarnak dolgozni, akkor sok mindent le kell győzniük magukban.Nem vihetik magukkal az előítéleteiket, a megrögzült véleményeiket, a személyes azonosulásaikat és ellenszenveiket.

De ugyanakkor próbálják azt is megérteni, hogy a személyiség nem mindig rossz. A személyiség segíthet is a munkában, csak a személyiség nagyon veszélyes is lehet, ha nem tisztult meg az azonosulással való küzdelemben és a gépiességük és gyengeségük felismerése által.

Próbálják megérteni az "önkéntes szenvedés" és a "tudatos erőfeszítés" értelmét. Kizárólag ezek tudják megváltoztatni önöket és eljuttatni a céljukhoz.

Az "önkéntes szenvedés" nem jelent szükségszerűen olyan szenvedést, amit saját magukra szabtak ki. Ez a szenvedéshez való hozzáállást jelenti. A szenvedés lehet a feladatukkal kapcsolatos érzéseik, gondolataik, cselekedeteik vagy érzéseik eredménye; jöhet magától, mint saját hibáik és mások cselekedeteinek, hozzáállásainak vagy érzéseinek eredménye. De ami fontos, az a hozzáállásuk. Akkor válik önkéntessé, ha nem lázadoznak ellene, ha nem próbálják elkerülni, ha nem vádolnak senkit sem, ha elfogadják, mint pillanatnyi munkájuk szükséges részét, és céljuk elérésének eszközét.

A "tudatos erőfeszítés" a megértésen alapuló erőfeszítés; mindenek előtt annak megértése, hogy ez szükséges, és az okok megértése, amelyek szükségessé teszik. A tudatos erőfeszítés fő oka annak a szükségessége, hogy megtörjék a gépiesség, az önakarat és az önemlékezés hiányának falait, amelyek jelenleg a létezésüket alkotják.

Hogy jobban megértsék az önöknek adott feladatok késlekedés nélküli elfogadásának szükségességét, az "önkéntes szenvedés" és a "tudatos erőfeszítés" szükségességét, gondoljanak azokra az ideákra, amelyek a munkába hozták önöket, gondoljanak a gépiességük első felismerésére, és annak első felismerésére, hogy semmit sem tudnak. Kezdetben felismerték ezt és segítségért jöttek, de most kételkednek, hogy tényleg azt kell-e tenniük, amit mondanak hogy tegyenek. Világosan és azonnal megértették, hogy az ítéletük és a megértésük hamis és gyenge, de most megpróbálják megtartani azokat. Nem akarják feladni őket. Nos, megtarthatják őket, de meg kell érteniük, hogy velük együtt megtartják mindazt, ami hamis és gyenge magukban. Nincsenek fél lépések. Dönteniük kell: akarnak dolgozni vagy nem?

Az örök visszatérés; Ouspensky "A New Model of the Universe" c. könyvéből

Nagyon nehéz elfogadni azt az ideát, hogy minden dolog teljes mértékben és elkerülhetetlenül megismétlődik. Úgy tűnik számunkra, hogy ha legalább valami kevésre emlékeznénk, akkor legalább a legkellemetlenebb dolgokat képesek lennénk elkerülni. Azontúl pedig az abszolút ismétlődés ideája nincs összhangban a fokozódó tendenciák ideájával, ami szintén szükségszerű. Ebben az összefüggésben föl kell ismerni, hogy az életük megismétlődésének jellege szempontjából az emberek számos típusba és kategóriába sorolhatóak.
 
Vannak az abszolút ismétlődés emberei, akiknek az esetében minden, éppúgy a nagy, mint a kicsiny dolgok, átkerülnek az egyik életből a másikba.
Vannak emberek, akiknek az élete mindig ugyanúgy kezdődik, de később kis módosulásokkal folytatódik, emelkedő vagy süllyedő irányban, hogy aztán nagyjából ugyanúgy végződjön mindig. Vannak, akiknek az esetében az életek határozott emelkedő tendenciát mutatnak, külsőleg egyre gazdagabbá és erőteljesebbé válva.
Vannak, akinek az életei, éppen ellenkezőleg, világosan hanyatló vonalat mutat, ami fokozatosan elpusztít mindent, ami bennük élő volt, és megsemmisíti azt.
És vannak, akiknek az élete egy belső emelkedő vonalat rejt magában, ami fokozatosan kivezeti őket az örök visszatérés köréből és lehetővé teszi számukra a létezés egy másik síkjára való átlépést.

Vizsgáljuk először azokat az életeket, amelyekben elkerülhetetlen az abszolút visszatérés.
Mindenekelőtt ide tartoznak az élet "statisztái", mélyen meggyökeresedett, megkövült, rutinszerű életükkel. Életeik a másodpercmutató járásának monotonitásával követik egymást. Nem lehetséges az életeikben semmi váratlan, semmi véletlenszerű, semmi kaland. Ugyanabban a házban születnek és halnak, ahol apáik és nagyapáik születtek és haltak, és ahol gyermekeik és unokáik születnek és halnak. A nemzeti felfordulások, háborúk, földrengések, járványok néha ezrével és százezrével törlik el őket egy csapásra a föld színéről. De az ilyen eseményektől eltekintve az egész életük szigorúan elrendezett és tervszerűen megszervezett.

Képzeljünk el egy kereskedőt egy ősi keleti városban, aki a szokásos, rutinszerű élet megrögzült keretei között él, amelyek századokon át változatlanok maradnak. Szőnyegeket árul ugyanabban a boltban, ahol az apja és a nagyapja és minden bizonnyal az ükapja is a szőnyegeket árulta. Az egész élete, születésétől a haláláig olyan, mintha térképen lenne kiterítve. Egy meghatározott évben elveszi a feleségét, egy meghatározott évben legidősebb fiát szolgálatba állítja a boltban, egy meghatározott évben pert nyer a szomszédjával szemben, mindig ugyanazt az egyértelmű módszert véve igénybe és mindig ugyanabban az évben, ugyanazon a napon és abban az órában meghal, mindig ugyanazon ok következtében - mert túl sok piláfot evett.

Az ilyen emberek életében nem lehetségesek új események. De éppen az ismétlődésnek ez az abszolút volta hozza létre bennük az elkerülhetetlenség érzését minden történéssel kapcsolatban, a sorsban való hitet, a fatalizmust és néha egyfajta különös bölcsességet és nyugalmat, amely némely esetben egy bizonyos ironikus megvetést szül mindazok iránt, akik nyugtalanok, keresnek valamit, törekednek valami után.

Ugyanennek a kategóriának egy másik típusába tartoznak a történelmi személyiségek: azok, akinek a neve az élet nagy ciklusaihoz kötődik, vagyis a népek, az államok, az országok sorsához - a nagy hódítók, reformátorok, a tömegek vezérei, forradalmárok, királyok, akik birodalmakat építenek föl, királyok, akik birodalmakat rombolnak le - az ellenségükét vagy épp a sajátjukat -, mindezek ebbe a kategóriába tartoznak. Ezeknek az embereknek az életében sem lehet változás. Minden szó, amit kiejtenek, nemzetek sorsát befolyásolja. És tökéletesen ismerniük kell a szerepüket. Semmit sem találnak ki maguktól, semmit sem hagynak ki, és nem változtatják meg a jelentését annak, amit mondanak.

Ez a típus különösen világos a gyenge történelmi személyiségek esetében, azoknál az embereknél, akiket a történelem szándékosan az előtérbe helyez a felelős szerepek eljátszására, amikor birodalmakat vagy egész kultúrákat kell lerombolni; olyan emberek, mint például XVI. Lajos, vagy II. Miklós.

Nem tesznek semmit, és nem is akarnak tenni semmit sem, az egyetlen kívánságuk csupán az, hogy hagyják őket békén - és mégis, minden mozdulatuk, minden gesztusuk, minden szavuk, még azok is, amelyeket látszólag véletlenül ejtenek ki, jelentőséggel bírnak, és vagy elkezdenek, vagy véget vetnek egy történelmi periódusnak; mindezek, kivétel nélkül, a végső katasztrófához vezetnek. Egyetlen szót sem lehet kihagyni, és még a hibákat is meg kell ismételni.

Az "erős személyiségek" - Napóleonok, Cézárok, Dzsingisz Kánok - semmiben sem különböznek a gyenge személyiségektől. Figurák ugyanazon a táblán, és ugyanúgy nem képesek semmit sem tenni maguktól, nem ejthetnek ki egy szót sem maguktól, és nem adhatnak hozzá, se nem vehetnek el semmit sem abból, amit mondaniuk vagy tenniük kell.

Azoknak az embereknek az esetében is, akik a tömeget képezik a világ színpadán, az ismétlődés elkerülhetetlen.  A tömegnek nagyon jól kell tudnia a szerepét minden adott pillanatban. A hazafias megnyilvánulások során vagy a fegyveres lázadások és felkelések folyamán, a koronázások és forradalmak idején a tömeges érzelmek semmilyen kifejezése nem lenne lehetséges, ha a tömeg nem tudná szerepét, vagy elfelejtené azt. És ez a tudás csak ugyanannak a dolognak az állandó megismétlődése által lehetséges.

De ha azoknak az egyéni életét tekintjük, akik a tömeget alkotják, láthatjuk, hogy a különböző emberek esetében a "fokozódó tendenciák" nagyon eltérő eredményeket produkálnak. A "fokozódó tendenciáknak" két fajtája lehetséges; azok, amelyek növelik az életrevalóságot - bár csak külsőlegesen - és azok, amelyek az életképességet csökkentik.
Vegyük azt a típust, amelyben az életképesség csökken, a típust, melyben a degenerálódás hajlama növekszik. A szerencsétlenek, iszákosok, prostituáltak, öngyilkosok ebbe a kategóriába tartoznak. Minden újabb élettel egyre mélyebbre és egyre könnyebben buknak le, egyre kevesebb és kevesebb ellenállást tanúsítva. Életerejük fokozatosan csökken, élő automatákká válnak, önmaguk árnyékaivá, egyetlen tendenciával, egyetlen hajlammal, ami fő szenvedélyükké válik, fő bűnükké vagy fő gyengeségükké. Ha az életük összekapcsolódik másokéval, ez a kapcsolat fokozatosan legyengül és végül teljesen eltűnik. Ezek az emberek lassan kilépnek az életből. Pontosan ez történik az öngyilkosokkal. A végzet különös légköre veszi körbe őket, és néha még az öngyilkosságuk pillanatáig sem húzzák ki, hanem már előtte elkezdenek meghalni, hogy végül megszületni is megszűnjenek.
Ez az igazi halál - mert a halál létezik, ahogyan a születés is létezik.

A lelkek születnek és meghalnak, éppen úgy, ahogyan a testek. A lelkek ugyanúgy születnek. Hogy ez hogyan történik, az talán az élet legnagyobb misztériuma. Ám a lelkek halála különböző lehet. A lélek meghalhat a létezés egyik szintjén, hogy átmenjen egy magasabb síkjára. És teljes mértékben is meghalhat, fokozatosan semmivé redukálódhat, eltűnhet, megszűnhet létezni.

A haldokló lelkek kategóriájába tartoznak azok az emberek, akik tragikus sorsuk és különösen tragikus végük miatt ismertek. Rájuk vonatkozott az eleuziszi misztériumok figyelemreméltó törvénye, egy törvény, amit soha nem értettek meg és nem magyaráztak helyesen.
A misztériumokban való részvétel meg volt tiltva, először is a bűnözőknek, másodszor az idegeneknek (vagyis a barbároknak) és végül azok számára, akinek az életében nagy sorscsapások történtek.
Ezt a szabályt általában úgy értelmezték, hogy a sorscsapások valakinek az életében az istenek ellenszenvét vagy az istenek haragját jelentette, amit valami olyasmi okozott, amit ezek az emberek tettek, vagy elmulasztottak megtenni. Ám az ezoterikus megértés szerint egészen bizonyos volt, hogy azok, akiknek az élete katasztrófák sorozatából áll, nem lehet befogadni a misztériumokban vagy a beavatásban való részvételre, mert ezeknek a folyamatos katasztrófáknak a ténye azt mutatta, hogy lefelé tartanak, és nem lehet őket megállítani.

Az alászálló vagy sikertelen típussal látszólagos ellentétben, ám valójában pontosan ugyanabban a pozícióban helyezkednek el azok, akik az általános megítélés szerint sikeresek, de azáltal válnak sikeressé, hogy az élet legsötétebb vagy legértelmetlenebb oldalaihoz alkalmazkodnak: akik gyorsan halmoznak fel óriási vagyonokat - milliomosok és szuper-milliomosok; sikeres politikusok, akik oppurtunista és határozottan bűnöző tevékenységet folytatnak; "tudósok", akik elrugaszkodott elméleteket alkotnak, melyek divatossá válnak, és feltartóztatják az igazi tudás fejlődését; "emberbarátok", akik mindenféle büntető törvényeket hoznak; újfajta robbanóanyagok és mérges gázok feltalálói; a sportfüggők minden neme és fajtája; érmehajhászok, világbajnokok, rekord-döntögetők, mozi-bohócok és "sztárok"; olyan regényírók, költők, zeneszerzők, festők, színészek, akik kereskedelmileg sikeresek, de nincs más értékük; őrült szekták és kultuszok alapítói és hasonlók.

Ezek az emberek minden újabb életben ugyanazt folytatják, amit azelőtt, egyre kevesebb és kevesebb időt töltve az előkészületekkel, egyre hamarabb és gyorsabban ragadva meg a mesterségük technikáit és a siker technikáit, egyre nagyobb és nagyobb felhajtást és hírnevet szerezve. Némelyikük "csodagyerekké" válik, és különleges képességeiket a legkorábbi éveikben már megnyilvánítják.

A sikeres emberek csapdája a sikerük. A siker hipnotizálja őket, elhiteti velük, hogy ők maguk sikerük okozói. A siker a legkisebb ellenállás felé tereli őket, vagyis afelé, hogy mindent feláldozzanak a siker érdekében. Ezért semmi sem változik az életükben, kivéve azt, hogy a sikert mindig egyre könnyebben és egyre gépiesebben érik el. Anélkül, hogy megfogalmaznák, érzik, hogy erejük pontosan ebben a gépiességben rejlik, és elnyomnak magukban minden egyéb kívánságot, érdeklődést és hajlandóságot.

Az igazi tudomány, az igazi művészet, az igazi gondolkozás és az igazi tettek emberei főleg abban különböznek ezektől, hogy ritkán érnek el sikert. Rendszerint jóval földi életük vége után kezdik el őket elismerni. És ez egy rendkívül kedvező tényező az életei megismétlődése szempontjából. A belső felbomlás, ami a siker majdnem elkerülhetetlen velejárója, soha nem lesz úrrá rajtuk. És minden újabb életet elérhetetlen céljuk felé törekedve kezdenek, minden alkalommal új erővel, és néha megdöbbentően korán elkezdenek "emlékezni", mint némely híres zenész vagy gondolkozó.

Az evolúció, vagyis a belső növekedés nem lehet sem véletlenszerű, sem mechanikus. Az evolúció útjai a dzsnyána-jóga, a rádzsa-jóga, a karma-jóga, a hatha-jóga és a bhakti-jóga, vagy a csak kevesek számára elérhető különleges doktrína útja. Az öt jóga és a különleges doktrína útja képezik a különböző típusú emberek számára az önmagukon való munka módjait. De mindegyik út ugyanolyan nehéz, és mindegyik út ugyanúgy a teljes embert követeli. A hanyatló emberek eleve ki vannak zárva. Számukra nem lehetséges fejlődés, mert képtelenek bármiféle hosszú és tartós erőfeszítésre, az evolúció pedig hosszú és kitartó munka eredménye egy meghatározott irányban. Pontosan ugyanebben a helyzetben vannak a sikeres típusúak. A hanyatló típusúakat meggátolja kudarcuk, a sikeres típusúakat meggátolja sikerük.
A "statiszták" és a történelmi személyiségek számára az evolúció csak nagyon nehéz, rejtett karma-jóga révén lehetséges. Külső változások nem lehetségesek számukra. És ha valamely csoda folytán fölismerik helyzetüket, és megoldják életük fő rejtélyét, akkor is szerepet kell játszaniuk, úgy kell tenniük, mintha nem vennének észre és nem értenének meg semmit sem.

A karma-jóga mellett némely esetben a bhakti-jóga is lehetséges számukra. A karma-jóga megtanítja nekik, hogy lehetséges belülről megváltozni, anélkül, hogy kívülről is változtatni kéne, és hogy csak a belső változás bír jelentőséggel. Ez egy szélsőségesen nehéz út, egy majdnem lehetetlen út, ami nagyon sok segítséget igényel valakitől, aki segíteni tud.

Karma-Yoga; Ouspensky "A New Model of the Universe" c. könyvéből

 A KARMA-YOGA a helyes életet tanítja. A yarma-yoga a cselekvés yogája.
A karma-yoga az emberekkel való helyes viszonyt tanítja és a helyes cselekvést az élet általános körülményei között. A karma-yoga azt tanítja, hogyan válhatunk yogivá az életben, anélkül, hogy a sivatagba mennénk vagy yogik iskolájába lépnénk be. A karma-yoga az összes többi yoga szükséges kiegészítője; csak a karma-yoga segítségével képes az ember mindig emlékezni a céljára, és sohasem veszíteni azt szem elől.

A karma-yoga mindig a belső alakulás, a belső fejlődés ideájához kötődik. Abban segíti az embert, hogy ne aludjon el bensőleg az élet összezavaró befolyásai között, különösen az aktivitás hipnotizáló befolyásai közepette. Emlékezteti az embert, hogy semmi külsődlegesnek sincs semmi jelentősége, hogy mindent anélkül kell végezni, hogy törődnénk az eredményekkel. Karma-yoga nélkül az embert elnyelik a legközelebbi, látható céljai, és elfelejti fő célját.

A karma-yoga megtanítja az embernek, hogy megváltoztassa a sorsát, hogy akaratával irányítsa azt. A karma-yoga alapvető ideája szerint ezt csak azáltal lehet elérni, hogy megváltoztatjuk belső hozzáállásunkat a dolgokhoz és saját cselekvésünkhöz.
Ugyanazt a cselekvést különbözőképpen lehet végbevinni, ugyanazt az eseményt különbözőképpen lehet átélni. És ha az ember megváltoztatja a hozzáállását ahhoz, ami történik vele, akkor ez az idő folyamán elkerülhetetlenül megváltoztatja az események jellegét, amelyekkel útja során találkozik.

A karma-yoga megtanítja az embernek annak megértését, hogy amikor úgy tűnik, hogy ő cselekszik, valójában nem ő az, aki cselekszik, hanem egy rajta keresztül haladó erő. A karma-yoga állítja, hogy az ember egyáltalán nem az, aminek ő magát gondolja, és megérteti az emberrel, hogy csak nagyon ritka esetekben cselekszik magától és függetlenül, és a legtöbb esetben csak egyik vagy másik nagyobb egész részeként cselekszik. Ez a karma-yoga "okkult oldala", vagyis az embert irányító erőkről és törvényekről szóló tanítás.
Aki megérti a karma-yoga ideáit, az mindvégig úgy érzi, hogy ő csak egy kicsiny csavar vagy egy kicsiny kerék a nagy gépezetben, és hogy annak sikere vagy kudarca, amiről azt hiszi, hogy ő teszi, nagyon kevéssé függ a saját cselekvésétől.
Amikor az ember így cselekszik és érez, akkor soha semmiben sem érheti kudarc, mert a legnagyobb kudarc, a legnagyobb sikertelenség is hozzájárulhat belső munkájának sikeréhez, melynek során önmagával küzd, hogy ha megtalálja a helyes hozzáállást ehhez a sikertelenséghez.

Egy olyan élet, amit a karma-yoga elvei kormányoznak, nagyban különbözik egy általános élettől. Az általános életben az ember fő célja a körülményektől függetlenül abban áll, hogy elkerülje az összes kellemetlenséget, nehézséget és kényelmetlenséget, amennyire csak lehetséges.
Egy olyan életben, amit a karma-yoga elvei kormányoznak, az ember nem törekszik elkerülni a kellemetlenségeket vagy kényelmetlenségeket. Ellenkezőleg, szívesen fogadja őket, mert ezek esélyt adnak neki, hogy felülkerekedjék rajtuk. A karma-yoga nézőpontjából, ha az élet nem nyújtana nehézségeket, akkor mesterségesen kéne azokat létrehozni. És ezért van az, hogy a nehézségeket, amelyekkel az életben találkozunk, nem valami kellemetlennek tartják, amit meg kell próbálni elkerülni, hanem nagyon is hasznos körülményeknek a belső munka és belső fejlődés céljaihoz.
Amikor az ember ezt folyamatosan igazolva látja és érzi, akkor maga az élet válik tanítójává.

A karma-yoga fő elve a nem-ragaszkodás. A karma-yoga módszereit követő embernek a nem-ragaszkodást kell gyakorolnia mindig és mindenben, legyen az akár jó vagy rossz, öröm vagy fájdalom. A nem-ragaszkodás nem jelent közömbösséget. Ez az önátélés (self) bizonyos fajta elkülönítése attól, ami történik, vagy amit az ember éppen csinál. Ez nem hűvösség, sem pedig annak a vágya, hogy elzárjuk magunkat az élettől. Ez annak felismerése és állandó igazolása, hogy minden a megfelelő törvények szerint történik, és hogy a világban mindennek megvan a saját sorsa. Általános nézőpontból az, ami a karma-yoga elveiből következik, fatalizmusnak tűnik. Ám ez nem fatalizmus, abban az értelemben, mintha a pontos és megváltoztathatatlan eleve elrendelés elfogadása lenne mindennek, a legkisebb változtatás lehetősége nélkül. Ellenkezőleg, a karma-yoga azt tanítja, hogyan lehet megváltoztatni a karmát - hogyan lehet befolyásolni a karmát. Ám a karma-yoga nézőpontjából ez a befolyásolás egy teljesen belső folyamat. A karma-yoga azt tanítja, hogy az ember megváltoztathatja az embereket és eseményeket maga körül, ha megváltoztatja a hozzájuk való viszonyulását.

Ennek a lényege nagyon világos. Minden embert születésétől fogva körülvesz egy bizonyos karma, bizonyos emberek, és bizonyos események. És természetével, neveltetésével, ízlésével és szokásaival összhangban magáévá tesz egy bizonyos hozzáállást a dolgokhoz, emberekhez és eseményekhez. Amíg a hozzáállása változatlan marad, addig az emberek, a dolgok és az események is változatlanok maradnak, vagyis megfelelnek a karmájának. Ha nem elégszik meg a karmájával, ha szeretne valami újat és ismeretlent, akkor meg kell változtatnia hozzáállását ahhoz, amije van, és az új események is bekövetkeznek.

A karma-yoga az egyetlen lehetséges út azok számára, akik hozzá vannak kötve az élethez, akik képtelenek megszabadítani magukat az élet külső formáitól, azok számára, akik akár születésük, akár saját erőik és képességeik folytán emberi közösségek vagy csoportok fejei lettek, azok számára, akik kapcsolatban vannak az emberiség életének fejlődésével, a történelmi személyiségek számára, azok számára, akiknek a személyes élete egy korszak vagy egy nemzet sorsa kifejeződésének tűnik. Ezek az emberek nem tudják látható módon megváltoztatni magukat, csakis benső módon; miközben külsőleg olyanok maradnak mint korábban, ugyanazokat a dolgokat mondják, ugyanazokat a dolgokat teszik, csak ragaszkodás nélkül, mint színészek a színpadon. Mivel az életükkel összefüggésben ilyen színészekké lettek, yogikká válnak a legváltozatosabb és és legintenzívebb aktivitások közepette. Bármilyenek is legyenek bajaik, lehet béke a lelkükben. Gondolkozásuk akadály nélkül működhet, függetlenül bármitől, ami körülveszi.
A karma-yoga szabadságot ad a fogolynak a börtönben és a királynak a trónon - de csak akkor, ha érzik, hogy színészek, akik szerepüket játsszák.

A feltámadás és a mennybemenetel között - egy találkozó részlete, amit Girard tartott Apollo-ban, 2010. május 5-én

A munka két világ között megy végbe: egy alsóbb világ-, amiből menekülni törekszünk és egy felsőbb világ között, ahová bejutni törekszünk. Annak az érzése, hogy kik vagyunk mi, fokozatosan kivonul az alsóbb világból, ám mielőtt teljes mértékben beléphetne a felsőbb világba, hosszú időszak telhet el, amely alatt egy köztes világ nézőpontjából tapasztaljuk magunkat. Amikor valaki elkezdi a munkát, az alsóbb világ a hamis személyiség világa, a magasabb pedig az esszenciáé; a kezdeti elkülönülés és azután az egyikből a másikba való átmenet akkor fejeződik be, amikor létrejön valami, ami a hamis személyiség és az esszencia között található, ez pedig a valódi személyiség. Később a valódi személyiség intézőként kristályosodik, az intéző pedig belép az esszenciába, különösen is a kőr kilences. Ezután az alsóbb világot az alsóbb Én (lower self) jelenti, a felsőbb világot pedig a jelenlét. Az intéző és a kőr kilences kombinációja képezi a köztes világot. Ennek meg kell osztania figyelmét mindhárom világ között, így tanulva meg, hogy egyszerre vegyen részt mind a háromban.

Megértésem szerint ez írja le az érett négyes számú embert. Azonban az önazonosság érzése folytatja felfelé tartó útját, és egyre inkább már nem intézőként tapasztaljuk magunkat, aki a felébredésért küzd, hanem harmadik szemként, aki arra törekszik, hogy a jelenlétet fönntartsa, és ne húzzák őt vissza az én-ek világába, legyenek azok bár magának az intézőnek az én-jei. Mostani megértésem szerint ez az ötös számú ember világa. Ő jelenlétként tapasztalja magát, ám jelenléte nem erős vagy szolid. Tovább tart, mint a jelenlét felvillanásai, amelyet a négyes számú ember tapasztal, ám még nincs annyira meghosszabbítva, mint a hatos számú ember majdnem állandó jelenléte. Így az ötös számú ember egy köztes világban éli meg magát a meghosszabbított jelenlét és az alsóbb Én között, ám erre felülről tekint, vagyis inkább a jelenlét nézőpontjából, mintsem a négy alsóbb központ nézőpontjából. A jelenlét ugyanaz, és, azt kivéve, hogy most már az intéző és a kőr kilences is az alsóbb világ részeként tűnik föl, az alsóbb Én is ugyanaz. Ami változott, az az ember hozzáállása.

[...]

Jól szemlélteti az utóbbit az evangéliumi beszámoló Jézus tevékenységéről feltámadása és mennybemenetele között.

János 20, 17: Jézus így szólt hozzá [Mária Magdolnához]: "Ne érints; mert még nem mentem föl Atyámhoz: hanem menj el testvéreimhez és mondd nekik, fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.

Amikor a jelenlét először megjelenik, akkor még törékeny. Az intéző szempontjából olyan, mint egy gyertya lángja, amit meg kell védeni az alsóbb Én szelétől, ám a jelenlét szempontjából ez sokkal inkább a négy alsóbb központtól való elkülönülés fenntartásának kérdése, mivel bármilyen azonosulás, még ha a kőr kilencessel is történik az, elegendő ahhoz, hogy kioltsa. Ezért Krisztus, mint az újonnan transzcendálódott intéző, közvetlenül feltámadása után így szól Máriához (a kőr kilenceshez): "Ne érints." Ezt úgy is lehet fordítani, hogy "Ne tarts vissza," vagy "Ne ragadj meg engem." A jelenlétnek növekednie és fejlődnie kell - föl kell mennie az Atyához - ám a négy alsóbb központ gépies reakciója az, hogy maguknak követelik azt - "Jelen vagyok!" - és így lehúzzák a saját szintjükre.

János 20, 26-29: Nyolc nap elteltével pedig ismét együtt voltak tanítványai és Tamás is velük volt: akkor bejött Jézus, miközben az ajtók zárva voltak, megállt középen és így szólt, "Békesség veletek". Azután ezt mondta Tamásnak, "Nyújtsd ide ujjadat és érintsd kezeimet; és nyújtsd ide kezedet és tedd az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.

A nyolc nap a négy szótlan lélegzet belégzését és kilégzését jelenti, tehát most már a jelenlét egy bizonyos stabilitást nyert. Még mindig szükséges, hogy az ajtók zárva legyenek - a kőr kilences befejezte a sorozatot, és sikeresen elkülönült a sok én-től - ám most már a jelenlétet nem fenyegeti a központok érzelmi részeinek kezdeti izgatottsága - és végül is a kőr kilences a király érzelmi része! Ehelyett a jelenlét most már megengedheti a munkaéneknek, hogy közel jöjjenek és megérintsék. Végül eljön az idő, amikor a jelenlét elég erőteljes ahhoz, hogy az én-ek nem tudják zavarni, mégha a a kezeiket ráteszik, akkor sem.

Az intéző alsóbb nézőpontjából az a kérdés, hogy mit jelképez Tamás. Az én esetemben néha vannak olyan én-jeim, amelyek kételkednek abban, hogy amit tapasztalok, az "valódi jelenlét"-e. A jelenlét közvetlenül ismeri önmagát; az intéző azonban csak a négy alsóbb központra, különösen a kőr királyra kifejtett hatásából tapasztalja a jelenlétet. Továbbá, míg a jelenlét az okot és az okozatot úgy tapasztalja, mint egyetlen dolog két aspektusát, addig az intéző, mint a négy alsóbb központ funkciója, ennek a törvénynek alávetve marad, ezért számára igazolni kell, hogy a szenvedés, amit a saját szintjén tapasztalt, az közvetlenül kapcsolódik a jelenlét jutalmához.

Végül, bár Tamásnak most már közvetlen és igazolható tapasztalata van az isteni jelenlétről, a többi én-nek, még a munkének legtöbbjének is, nincs ilyen tapasztalata. Ezért az intéző kell hogy rendelkezzék hittel. Rodney Collin úgy határozta meg a hitet, mint soha nem kételkedni egy igazságban, amit egyszer már igazoltunk. Kétség és hit az intéző szintjén vannak, ám a jelenlétnek nincs szüksége hitre, mert nem kételkedik; egyszerűen tapasztal. Ahogyan Ouspensky mondta, az ember egyszerűen olyannak látja a világot, amilyen. Mit kéne még itt igazolni? Minden egyértelmű. Ám az intéző számára szükséges a hit.

[...]

The Art of Presence, 130-134.