Nagyon nehéz elfogadni azt az ideát, hogy minden dolog teljes mértékben és elkerülhetetlenül megismétlődik. Úgy tűnik számunkra, hogy ha legalább valami kevésre emlékeznénk, akkor legalább a legkellemetlenebb dolgokat képesek lennénk elkerülni. Azontúl pedig az abszolút ismétlődés ideája nincs összhangban a fokozódó tendenciák ideájával, ami szintén szükségszerű. Ebben az összefüggésben föl kell ismerni, hogy az életük megismétlődésének jellege szempontjából az emberek számos típusba és kategóriába sorolhatóak.
Vannak az abszolút ismétlődés emberei, akiknek az esetében minden, éppúgy a nagy, mint a kicsiny dolgok, átkerülnek az egyik életből a másikba.
Vannak emberek, akiknek az élete mindig ugyanúgy kezdődik, de később kis módosulásokkal folytatódik, emelkedő vagy süllyedő irányban, hogy aztán nagyjából ugyanúgy végződjön mindig. Vannak, akiknek az esetében az életek határozott emelkedő tendenciát mutatnak, külsőleg egyre gazdagabbá és erőteljesebbé válva.
Vannak, akinek az életei, éppen ellenkezőleg, világosan hanyatló vonalat mutat, ami fokozatosan elpusztít mindent, ami bennük élő volt, és megsemmisíti azt.
És vannak, akiknek az élete egy belső emelkedő vonalat rejt magában, ami fokozatosan kivezeti őket az örök visszatérés köréből és lehetővé teszi számukra a létezés egy másik síkjára való átlépést.
Vizsgáljuk először azokat az életeket, amelyekben elkerülhetetlen az abszolút visszatérés.
Mindenekelőtt ide tartoznak az élet "statisztái", mélyen meggyökeresedett, megkövült, rutinszerű életükkel. Életeik a másodpercmutató járásának monotonitásával követik egymást. Nem lehetséges az életeikben semmi váratlan, semmi véletlenszerű, semmi kaland. Ugyanabban a házban születnek és halnak, ahol apáik és nagyapáik születtek és haltak, és ahol gyermekeik és unokáik születnek és halnak. A nemzeti felfordulások, háborúk, földrengések, járványok néha ezrével és százezrével törlik el őket egy csapásra a föld színéről. De az ilyen eseményektől eltekintve az egész életük szigorúan elrendezett és tervszerűen megszervezett.
Képzeljünk el egy kereskedőt egy ősi keleti városban, aki a szokásos, rutinszerű élet megrögzült keretei között él, amelyek századokon át változatlanok maradnak. Szőnyegeket árul ugyanabban a boltban, ahol az apja és a nagyapja és minden bizonnyal az ükapja is a szőnyegeket árulta. Az egész élete, születésétől a haláláig olyan, mintha térképen lenne kiterítve. Egy meghatározott évben elveszi a feleségét, egy meghatározott évben legidősebb fiát szolgálatba állítja a boltban, egy meghatározott évben pert nyer a szomszédjával szemben, mindig ugyanazt az egyértelmű módszert véve igénybe és mindig ugyanabban az évben, ugyanazon a napon és abban az órában meghal, mindig ugyanazon ok következtében - mert túl sok piláfot evett.
Az ilyen emberek életében nem lehetségesek új események. De éppen az ismétlődésnek ez az abszolút volta hozza létre bennük az elkerülhetetlenség érzését minden történéssel kapcsolatban, a sorsban való hitet, a fatalizmust és néha egyfajta különös bölcsességet és nyugalmat, amely némely esetben egy bizonyos ironikus megvetést szül mindazok iránt, akik nyugtalanok, keresnek valamit, törekednek valami után.
Ugyanennek a kategóriának egy másik típusába tartoznak a történelmi személyiségek: azok, akinek a neve az élet nagy ciklusaihoz kötődik, vagyis a népek, az államok, az országok sorsához - a nagy hódítók, reformátorok, a tömegek vezérei, forradalmárok, királyok, akik birodalmakat építenek föl, királyok, akik birodalmakat rombolnak le - az ellenségükét vagy épp a sajátjukat -, mindezek ebbe a kategóriába tartoznak. Ezeknek az embereknek az életében sem lehet változás. Minden szó, amit kiejtenek, nemzetek sorsát befolyásolja. És tökéletesen ismerniük kell a szerepüket. Semmit sem találnak ki maguktól, semmit sem hagynak ki, és nem változtatják meg a jelentését annak, amit mondanak.
Ez a típus különösen világos a gyenge történelmi személyiségek esetében, azoknál az embereknél, akiket a történelem szándékosan az előtérbe helyez a felelős szerepek eljátszására, amikor birodalmakat vagy egész kultúrákat kell lerombolni; olyan emberek, mint például XVI. Lajos, vagy II. Miklós.
Nem tesznek semmit, és nem is akarnak tenni semmit sem, az egyetlen kívánságuk csupán az, hogy hagyják őket békén - és mégis, minden mozdulatuk, minden gesztusuk, minden szavuk, még azok is, amelyeket látszólag véletlenül ejtenek ki, jelentőséggel bírnak, és vagy elkezdenek, vagy véget vetnek egy történelmi periódusnak; mindezek, kivétel nélkül, a végső katasztrófához vezetnek. Egyetlen szót sem lehet kihagyni, és még a hibákat is meg kell ismételni.
Az "erős személyiségek" - Napóleonok, Cézárok, Dzsingisz Kánok - semmiben sem különböznek a gyenge személyiségektől. Figurák ugyanazon a táblán, és ugyanúgy nem képesek semmit sem tenni maguktól, nem ejthetnek ki egy szót sem maguktól, és nem adhatnak hozzá, se nem vehetnek el semmit sem abból, amit mondaniuk vagy tenniük kell.
Azoknak az embereknek az esetében is, akik a tömeget képezik a világ színpadán, az ismétlődés elkerülhetetlen. A tömegnek nagyon jól kell tudnia a szerepét minden adott pillanatban. A hazafias megnyilvánulások során vagy a fegyveres lázadások és felkelések folyamán, a koronázások és forradalmak idején a tömeges érzelmek semmilyen kifejezése nem lenne lehetséges, ha a tömeg nem tudná szerepét, vagy elfelejtené azt. És ez a tudás csak ugyanannak a dolognak az állandó megismétlődése által lehetséges.
De ha azoknak az egyéni életét tekintjük, akik a tömeget alkotják, láthatjuk, hogy a különböző emberek esetében a "fokozódó tendenciák" nagyon eltérő eredményeket produkálnak. A "fokozódó tendenciáknak" két fajtája lehetséges; azok, amelyek növelik az életrevalóságot - bár csak külsőlegesen - és azok, amelyek az életképességet csökkentik.
Vegyük azt a típust, amelyben az életképesség csökken, a típust, melyben a degenerálódás hajlama növekszik. A szerencsétlenek, iszákosok, prostituáltak, öngyilkosok ebbe a kategóriába tartoznak. Minden újabb élettel egyre mélyebbre és egyre könnyebben buknak le, egyre kevesebb és kevesebb ellenállást tanúsítva. Életerejük fokozatosan csökken, élő automatákká válnak, önmaguk árnyékaivá, egyetlen tendenciával, egyetlen hajlammal, ami fő szenvedélyükké válik, fő bűnükké vagy fő gyengeségükké. Ha az életük összekapcsolódik másokéval, ez a kapcsolat fokozatosan legyengül és végül teljesen eltűnik. Ezek az emberek lassan kilépnek az életből. Pontosan ez történik az öngyilkosokkal. A végzet különös légköre veszi körbe őket, és néha még az öngyilkosságuk pillanatáig sem húzzák ki, hanem már előtte elkezdenek meghalni, hogy végül megszületni is megszűnjenek.
Ez az igazi halál - mert a halál létezik, ahogyan a születés is létezik.
A lelkek születnek és meghalnak, éppen úgy, ahogyan a testek. A lelkek ugyanúgy születnek. Hogy ez hogyan történik, az talán az élet legnagyobb misztériuma. Ám a lelkek halála különböző lehet. A lélek meghalhat a létezés egyik szintjén, hogy átmenjen egy magasabb síkjára. És teljes mértékben is meghalhat, fokozatosan semmivé redukálódhat, eltűnhet, megszűnhet létezni.
A haldokló lelkek kategóriájába tartoznak azok az emberek, akik tragikus sorsuk és különösen tragikus végük miatt ismertek. Rájuk vonatkozott az eleuziszi misztériumok figyelemreméltó törvénye, egy törvény, amit soha nem értettek meg és nem magyaráztak helyesen.
A misztériumokban való részvétel meg volt tiltva, először is a bűnözőknek, másodszor az idegeneknek (vagyis a barbároknak) és végül azok számára, akinek az életében nagy sorscsapások történtek.
Ezt a szabályt általában úgy értelmezték, hogy a sorscsapások valakinek az életében az istenek ellenszenvét vagy az istenek haragját jelentette, amit valami olyasmi okozott, amit ezek az emberek tettek, vagy elmulasztottak megtenni. Ám az ezoterikus megértés szerint egészen bizonyos volt, hogy azok, akiknek az élete katasztrófák sorozatából áll, nem lehet befogadni a misztériumokban vagy a beavatásban való részvételre, mert ezeknek a folyamatos katasztrófáknak a ténye azt mutatta, hogy lefelé tartanak, és nem lehet őket megállítani.
Az alászálló vagy sikertelen típussal látszólagos ellentétben, ám valójában pontosan ugyanabban a pozícióban helyezkednek el azok, akik az általános megítélés szerint sikeresek, de azáltal válnak sikeressé, hogy az élet legsötétebb vagy legértelmetlenebb oldalaihoz alkalmazkodnak: akik gyorsan halmoznak fel óriási vagyonokat - milliomosok és szuper-milliomosok; sikeres politikusok, akik oppurtunista és határozottan bűnöző tevékenységet folytatnak; "tudósok", akik elrugaszkodott elméleteket alkotnak, melyek divatossá válnak, és feltartóztatják az igazi tudás fejlődését; "emberbarátok", akik mindenféle büntető törvényeket hoznak; újfajta robbanóanyagok és mérges gázok feltalálói; a sportfüggők minden neme és fajtája; érmehajhászok, világbajnokok, rekord-döntögetők, mozi-bohócok és "sztárok"; olyan regényírók, költők, zeneszerzők, festők, színészek, akik kereskedelmileg sikeresek, de nincs más értékük; őrült szekták és kultuszok alapítói és hasonlók.
Ezek az emberek minden újabb életben ugyanazt folytatják, amit azelőtt, egyre kevesebb és kevesebb időt töltve az előkészületekkel, egyre hamarabb és gyorsabban ragadva meg a mesterségük technikáit és a siker technikáit, egyre nagyobb és nagyobb felhajtást és hírnevet szerezve. Némelyikük "csodagyerekké" válik, és különleges képességeiket a legkorábbi éveikben már megnyilvánítják.
A sikeres emberek csapdája a sikerük. A siker hipnotizálja őket, elhiteti velük, hogy ők maguk sikerük okozói. A siker a legkisebb ellenállás felé tereli őket, vagyis afelé, hogy mindent feláldozzanak a siker érdekében. Ezért semmi sem változik az életükben, kivéve azt, hogy a sikert mindig egyre könnyebben és egyre gépiesebben érik el. Anélkül, hogy megfogalmaznák, érzik, hogy erejük pontosan ebben a gépiességben rejlik, és elnyomnak magukban minden egyéb kívánságot, érdeklődést és hajlandóságot.
Az igazi tudomány, az igazi művészet, az igazi gondolkozás és az igazi tettek emberei főleg abban különböznek ezektől, hogy ritkán érnek el sikert. Rendszerint jóval földi életük vége után kezdik el őket elismerni. És ez egy rendkívül kedvező tényező az életei megismétlődése szempontjából. A belső felbomlás, ami a siker majdnem elkerülhetetlen velejárója, soha nem lesz úrrá rajtuk. És minden újabb életet elérhetetlen céljuk felé törekedve kezdenek, minden alkalommal új erővel, és néha megdöbbentően korán elkezdenek "emlékezni", mint némely híres zenész vagy gondolkozó.
Az evolúció, vagyis a belső növekedés nem lehet sem véletlenszerű, sem mechanikus. Az evolúció útjai a dzsnyána-jóga, a rádzsa-jóga, a karma-jóga, a hatha-jóga és a bhakti-jóga, vagy a csak kevesek számára elérhető különleges doktrína útja. Az öt jóga és a különleges doktrína útja képezik a különböző típusú emberek számára az önmagukon való munka módjait. De mindegyik út ugyanolyan nehéz, és mindegyik út ugyanúgy a teljes embert követeli. A hanyatló emberek eleve ki vannak zárva. Számukra nem lehetséges fejlődés, mert képtelenek bármiféle hosszú és tartós erőfeszítésre, az evolúció pedig hosszú és kitartó munka eredménye egy meghatározott irányban. Pontosan ugyanebben a helyzetben vannak a sikeres típusúak. A hanyatló típusúakat meggátolja kudarcuk, a sikeres típusúakat meggátolja sikerük.
A "statiszták" és a történelmi személyiségek számára az evolúció csak nagyon nehéz, rejtett karma-jóga révén lehetséges. Külső változások nem lehetségesek számukra. És ha valamely csoda folytán fölismerik helyzetüket, és megoldják életük fő rejtélyét, akkor is szerepet kell játszaniuk, úgy kell tenniük, mintha nem vennének észre és nem értenének meg semmit sem.
A karma-jóga mellett némely esetben a bhakti-jóga is lehetséges számukra. A karma-jóga megtanítja nekik, hogy lehetséges belülről megváltozni, anélkül, hogy kívülről is változtatni kéne, és hogy csak a belső változás bír jelentőséggel. Ez egy szélsőségesen nehéz út, egy majdnem lehetetlen út, ami nagyon sok segítséget igényel valakitől, aki segíteni tud.
