A szenvedés átalakításáról; Girard Haven írásai 4.

A negatív érzelmek átalakítása

(The Transformation of Negative Emotions, Creating a Soul, 337-341. o.)

A szisztémát hasonlították már egy ujjhoz, ami az utat mutatja; csak jelzést ad, hogy merre kell menni, aminek a jelentését minden tanítványnak magának kell fölfedeznie. Egyike a legfontosabb, és ugyanakkor a legmegfoghatatlanabb segítségeknek, amiket a szisztéma ad, a negatív érzelmek átalakításának ideája. Világos, hogy ennek, mint a második tudatos sokknak, többre kell utalnia, mint a negatív érzelmek puszta hiánya, vagy ki nem fejezésük. De mi lehet az?

Ezt a kérdést hónapokkal ezelőtt tették fel egy találkozón, amelyen részt vettem. Habár abban az időben sem én, sem mások a hallgatóságban nem tűntünk úgy, hogy magunktól sokat tudnánk mondani a tárgyról, ez a tapasztalat mégis dó-jává vált egy oktávnak, ami, számos jól időzített sokk segítségével a C befolyás részéről, végül egy olyan teória megalkotásához vezetett a negatív érzelmek átalakításáról, ami sokkal gyakorlatibbnak tűnik, mint bármi, amivel korábban találkoztam. Ennek a teóriának három kulcseszméje van.

Először is, mint alászálló oktávok, a negatív érzelmek egy intervallummal kezdődnek, a dó-ti intervallummal. Mivel az átalakítás ideája az, hogy ne legyünk szándékosan negatívak, hogy így legyen valami, amit átalakíthatunk, az átalakításnak az intervallumban kell történnie. Vagyis az átalakításnak egy bizonyos fajta erőfeszítésnek kell lennie, ami megszakítja a negatív érzelmet, mielőtt esélye lenne elkezdődni, és átváltoztatja azt valami mássá.

A második idea Mr. Ouspensky állításához kapcsolódik, miszerint ha nem lennének negatív érzelmek, akkor szükséges lenne föltalálni azokat. Ez részben arra módra utal, ahogyan a negatív érzelmek hozzáférnek ahhoz a nagyon finom, illékony energiához, amit ő mi 12-nek nevez. Valamiképpen, egy negatív érzelem dó-ja (ami a kiváltó inger) és ti-je (a tényleges érzelem kezdete) között, ez az energia, ami önmagában se nem pozitív, se nem negatív, hozzáférhetővé válik az érzelmi központ számára, ahol összekapcsolódik negatív attitűdökkel, hogy aztán teljesen kifejlett negatív érzelemmé váljon. Az átalakításnak tehát egy olyan módszernek kell lennie, ami átirányítja ezt az energiát; egy módszernek a másképpen történő felhasználásra.

A harmadik idea a kőr király természetéhez kapcsolódik. A szisztéma szerint a központok intellektuális részei akkor működnek, amikor erőfeszítés történik a figyelem irányítására. De mit jelent ez az érzelmi központ számára? Ez részben abban az erőfeszítésben látható, ami az érzelmi központ fókuszálásához szükséges, hogy átéljen egy művészeti alkotást, mint például egy festményt vagy egy koncertet. Azonban, azt hiszem, ez arra is vonatkozik, hogy szándékosan választunk ki és tartunk fönn érzelmi attitűdöket.

Amit érzelmi attitűdök alatt értek, azt azzal lehet illusztrálni, ha belegondolunk, mi is a különbség egy olyan nap között, amelyen az ember „bal lábbal kel fel”, és majd' minden benyomás ingert jelent a negativitáshoz, és egy olyan nap között, amikor az ember a megelégedettség érzésével kel fel, és szinte semmi sem tudja megzavarni boldogságának vagy jó közérzetének érzését. Az egyik nap az eső szomorú és kellemetlen; a másikon meg frissítő és serkentő. Az egyik nap egy barát „helló”-ja viszonzásra talál; a másikon viszont kellemetlenség, ami afféle „Mit akarsz te tőlem?” -éneket termel.

A lényeg az, hogy ugyanaz az az inger a különböző napokon teljesen ellentétes érzelmeket hív elő. Vagyis az első erő ugyanaz, ám a harmadik erő, az érzelmi attitűd vagy álapot különböző, és így a gépezet másként válaszol. (Egyébként pontosan ez az, ahol a magasabb központok az attitűdök uralásával képesek a gépezet megnyilvánulásait irányítani.)

A megfigyelés útján az ember számos ilyen attitűdöt megérezhet, gyakorlással pedig megtanulhatja, hogy szándékosan alkalmazni is tudja azokat. Kezdetben ezt legjobban olyan időszakokban lehet megkísérelni, amelyek viszonylag semlegesek és érzelmileg üresek – vezetés, gyaloglás, vagy mosogatás például. Ezekben az időszakokban, lehetséges a megelégedettség attitűdjét gyakorolni, vagy a jó közérzetét, vagy a hála érzését. Amint azt föntebb magyaráztuk, ez nem ugyanaz, mint szándékosan kelteni érzelmeket, habár, természetesen, ha egyszer valaki magáévá teszi az attitűdöt, akkor számos benyomást fog fölfedezni a közvetlen környezetében is, amivel ki tudja váltani a megfelelő érzelmeket. Ez sokkal inkább annak a megtanulása, hogyan irányítsuk az érzelmi figyelmet, hogy az érzelmi központot egy kiválasztott irány felé fordítva tartsuk.

Ezeket az ideákat megfontolva, most már elővehetjük a kérdést, hogy hogyan kell a negatív érzelmeket átalakítani. Először is föl kell ismerni a dó-t, vagyis fölismerni, hogy egy negatív érzelem készül elkezdődni, még mielőtt tényleg elkezdődne. Mindaz a figyelem, amit valaki a saját működésének a tanulmányozására fordított – a testtípus, a jellemvonások, a súlypont, az alkímia stb. hozzájárul ehhez a képességhez, mint ahogyan a negatív érzelmek ki nem fejezésének gyakorlata is.

A következő lépésben „meg kell nyitni” a dó-ti intervallumot. A legtöbb ember számára a dó és a ti olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy az egyikből a másikba való áthaladás majdnem azonnali. Olyan, mintha erős gumiszíjak kötegeivel lennének rögzítve. Ezek alkotják a rossz attitűdöket – olyanokat, mint az érzés, hogy a negativitás igazolt, hogy annak külső oka van, hogy az természetes és elkerülhetetlen, hogy egészséges dolog kifejezni azt stb. - és a rossz szokásokat – olyanokat, mint az azonosulás, személyesen venni a dolgokat, stb. Bárki, aki őszintén megfigyeli magát, számos példával szolgálhat. Mindezek a rossz szokások és rossz attitűdök harmadik erőként működnek, és a gépezetet (a második vagy passzív erőt) arra késztetik, hogy az ingerre (első erő) negativitással válaszoljon.

Ez hosszú munka, de idővel számos ilyen attitűdöt meg lehet változtatni, és ezeket a rossz szokásokat meggyengíteni, úgy, hogy közben a negatív érzelmek ki nem fejezése az elsődleges eszköz, ami által ez történik. Olyan, mintha a gumiszíjak közül néhányat elvágnának, másokat pedig kitágítanának. Az eredmény az, hogy az inger nem eredményez olyan hirtelen és olyan erőszakosan negatív érzelmet, így egy kis teret hagyva, amelyben meg lehet kísérelni a tényleges átalakítást.

Végül, miután fölismertük, hogy egy negatív érzelem akar elkezdődni, és már, talán több évi munkával sikerült kitágítani a dó-ti intervallumot, az embernek szándékosan ki kell cserélnie a negatív érzelmi attitűdöket, amelyeket gépiesen hívott elő, pozitívakkal. Ez az, ahol az egész gyakorlat, hogy szándékosak legyünk az érzelmi központ használatával, kifizetődik, mert ha valaki magáévá tud tenni pozitív érzelmi attitűdöket, mielőtt a dó-ti intervallumon gépiesen áthaladna, egy új harmadik erő jön létre, és mindaz az erőteljes energia, ami negatív érzelemmé vált volna, most ehelyett a pozitív attitűdhöz társul, egy észrevehetően másfajta érzelmet hozva létre, olyat, ami Mr. Ouspensky szerint rengeteg megértéssel is jár.

Mostanra világosnak kell lennie, hogy az önemlékezés a folyamat minden lépésénél szükséges. Hacsak nem emlékezik valaki önmagára, nem fogja fölismerni a dó-t; hacsak nem emlékezik magára, nem lesz képes pozitív attitűdöt magáévá tenni a negatívak helyett; hacsak nem emlékezik magára, az ember azonosulni fog a létrejövő állapottal, és így elveszíti. Fordítva, hacsak nem képes az ember átalakítani a negatív érzelmeket, nem lesz képes fönntartani az önemlékezés állapotát. Így világossá válik az, amit Mr. Ouspensky mondott, hogy a két tudatos sokkon való munkának egyszerre kell történnie. Ha valaha is megtanuljuk, hogyan emlékezzünk önmagunkra „mindig és mindenütt”, akkor többet kell tennünk, mint újraprogramozni gépezetünket, hogy ne legyenek bizonyos negatív érzelmei, miközben küzdünk, hogy ne fejezzük ki a többit. Ehelyett meg kell tanulnunk ténylegesen átalakítani a negatív érzelmeket. Ezt nem lehet másképp megtanulni, mint próbálkozással; és nincs erre jobb alkalom, mint éppen most.

1989. szeptember

Miért végezzünk gyakorlatokat?; Girard Haven írásai 2.

Dolgok és indítékok


(Things and Reasons, Creating a Soul, p. 256.)
Időről-időre megtapasztalunk olyan "én"-eket, amelyek megkérdőjelezik azt, amit az iskolában csinálunk. Például, nemrég egy cikkben, olyan tanítványok, akik fizikai munkát végeznek Apollóban, kifejezték azt, hogy mint szőlőmunkások, az az érzésük van, hogy "fölhasználják" őket az iskola ösztönös-mozgási szükségletei ellátása végett, miközben ők maguk ebből nem sokat kapnak vissza. Ebből a szempontból nézve, a fejlődésükben a következő lépés az lenne, hogy kézbe vegyék az életüket, és azt tegyék, amit saját maguk számára helyesnek éreznek, ahelyett, hogy egyszerűen azt tegyék, amit mondanak nekik.

Ezek a hozzáállások természetesen bizonyos mértékig helyesek. Azonban súlyos veszélyt is jelentenek, mivel gyakran az a helyzet, hogy az embernek az a része, aki úgy érzi, hogy kihasználják és szükségét érzi, hogy maga vegye kézbe a dolgokat, az éppen annyira része a gépezetnek, mint az, amelyik gondolkozás nélkül dolgozik a szőlőben. Amire szükség van tehát, az a különbségek helyes megértése a felébredés követelményei és a gépezet működései között, amelyből az ember ki szeretne szabadulni.

Ennek az egyik megközelítése, amit hasznosnak találtam, az, hogyy különbséget tegyünk a "dolgok" és az "indítékok" között. Vagyis, a szőlőben (vagy akárhol máshol) dolgozni egy dolog; az ahogyan erről gondolkozunk, viszont teljesen más. És éppen a gondolkozásmódunk a dolgokról - az indítékaink, amiért tesszük azokat - az, ami harmadik erőkeént cselekszik, és meghatározza az alkalmazott triászát az erőknek, következésképp pedig a lehetséges eredményeket. Ennek az ideának a megértése során az ember határozott állomásokon megy át, amelyeket egyszerűen lehet kategorizálni a "dolgok" és "indítékok" fogalmaival.

Kezdjük azzal, hogy az egyes, kettes és hármas számú emberek a rossz dolgokat teszik rossz indítékokból. Az A befolyást szolgálják és a hamis személyiséget éltetik a feminin dominancia, a belső figyelembevétel, a negatív érzelmek, stb. hatására. Amikor az ember az iskolához csatlakozik, akkor elkezdi a helyes dolgokat tenni, de továbbra is helytelen indítékból. Például egy bizonyos módon viselkedik, hogy jó tanítványnak tűnjön; és megteszi, amit kérnek tőle, mert a feminin dominancia nem engedi, hogy másképp tegyen. Ám mivel most már a helyes dolgokat teszi, ezért elkezdi látni magát. Pontosabban, elkezdi látni, hogy indítékai rosszak, viselkedését pedig az iskolában ugyanazok a mechankus erők határozzák meg, amelyektől azt hitte, hogy megszabadul.

Ezen a ponton, hacsak nem fejlesztett ki szokatlanul fejlett megértést egyrészt a külső tárgyak, események és cselekvések tekintetében, másrészt pedig a saját hozzáállásairól ezekhez, akkor azt fogja hinni, hogy meg kell változtatnia a dolgokat, amiket tesz, annak érdekében, hogy megszabaduljon a gépies erőktől, amiket most már lát mögöttük. Ez pedig elvezet ahhoz az állomáshoz, ami a rossz dolgok tevése jó indítékból. Ezen az állomáson az a tény, hogy az ember kapott egy bizonyos fajta gyakorlatot, nem elegendő; most már úgy érzi, hogy "igazolnia" kell neki annak értékét, és "kísérletezni" kezd vele. Hasonlóképp, annak érdekében, hogy megmutassa függetlenségét - hogy maga hoz döntéseket, kézben tartja a saját fejlődését, sajátjává tesiz a munkát, önállóan gondolkozik stb. - kétségbe vonja azokat a dolgokat, amelyeket korábban gépies okokból tett, például, a munkát a szőlőben.

Ez sokak számára szükséges lépés, mert ezáltal az ember elkezdheti megérteni a dolgok és az indítékok közötti különbséget. Ha komolyan veszi fejlődését, akkor elkezdi majd látni, hogy ha nem úgy teszi a dolgokat, amiket az iskola kér tőle, ahogyan kérik tőle, akkor elszigeteli magát a tanítótól, és a segítségtől, amire szüksége van. Ahogyan korábban fölismerte azt, hogy a tanító nem lehet az ő fejlődésében a végtelenségig első erő (ami akkor van, amikor a feminin dominancia a harmadik erő), most elkezdi megérteni, hogy nem előnyös a tanítót második, tagadó erőként sem használni.

Ezáltal, végre készen van arra, hogy a helyes dolgokat tegye a helyes indítékokból. Fejlődésének első és második erői többé nem külsők; igazán elkezd dolgozni magán. És ezt azáltal, hogy szolgál és engedelmeskedik az iskolának, a tanítónak és a magasabb erőknek, nem azért, mert ezt kérik tőle, hanem mert ezt szeretné, mert megérti ennek a szükségességét a maga számára. Ezt jelenti az önálló gondolkozás. Nem pedig azt, hogy másképpen teszi a dolgokat. Hanem azt jelenti, hogy az ember megtalálja a saját indítékait, hogy azt tegye, amit tennie szükséges; ahelyett, hogy kötelességből engedelmeskedne, az engedelmességet választja.

Ennek az állomásnak az eléréséhez számos ideát kell igazolni. Pontosabban, nemcsak hogy igazolni kell a magunk számára a magasabb erők létezését, hanem el kell kezdeni megérteni a hozzájuk viszonyított helyzetünket is. Annak igazi megértése, hogy mik is az angyalok az emberekhez viszonyítva, nem hagy más választást, mint hogy az ember megbízzon bennük, engedelmeskedjen nekik és szolgálja őket. Epiktétosz ezt úgy fejezte ki, hogy azt mondta, az ő akaratát soha nem lehet legyőzni, mert az ő akarata az, hogy legyen meg az istenek akarata. Ezen az úton biztos lehetett abban, hogy pontosan azt kapja, amit szeretne, és szabad volt, hogy éppen azt tegye, amit akart, nem azért, mert annyira hatalmas volt, hanem mert képes volt a helyes dolgokat kívánni helyes indítékokból.

Amikor valaki eléri fejlődésében ezt a pontot, az önösség érzése és az, hogy magának kívánjon valamit, nagyrészt eltűnik, és, ahogyan Rodney Collin mondja: "a személyes munka füstként oszlik széjjel." Az arra vonatkozó kérdések, hogy kicsoda is ő, mit is akar, mi a jó a fejlődéséhez, mindez irrelevánssá válik a magasabb erőktől áradó fényben, amely most elkezd átragyogni rajta. Még az is irrelevánssá válik, hogy vajon be tud-e fogadni valamit abból a fényből és elkezdheti-e maga is sugározni azt, akkora megelégedettség származik abból, hogy valóban szolgálja az isteneket. Természetesen, onnantól, hogy egy ember többé nem önző (vagyis rossz) indítékokból használja ezt az energiát, a C befolyás fenntartások és a helytelen felhasználás veszélye nélkül oszthatja meg azt vele. Azt hiszem, minden jogunk megvan arra gondolni, hogy ezt meg is teszik, amikor előkészítettük rá magunkat. Legalábbis, ez kell hogy reményünk legyen.

1988. Január