A Valentiniánus Iskola

 
A korai kereszténységben egymás mellett létezett az ezoterikus kereszténység és az exoterikus Katolikus Egyház. Az ezoterikus keresztényeket "gnosztikusoknak" nevezték. A "gnószisz" (gnózis) görög szó, jelentése: közvetlen, transzcendens tudás. A gnószisz kiegészítője a pisztisz (hit), ami a még nem közvetlenül tapasztalt transzcendens valósággal kapcsolatos bizonyosságot jelenti. Így felfogva a gnózis a hit természetes beteljesülése, ámde ez a szó az egyházi kereszténységben csakhamar az "eretnekség" szinonimája lett.

A korai kereszténységben, és némely esetben annak peremén több mint harminc különféle gnosztikus irányzat, iskola létezett. Ezek közül a legnagyobb a Valentinosz által a második században alapított iskola volt. A valentiniánus iskola voltaképpen a Katolikus Egyházon belüli ezoterikus kör volt. Bár ők maguk nem tekintették magukat az Egyházzal szembenállóknak, a püspökök egyre inkább így tekintettek a valentiniánusokra. Kezdetben tolerálták őket, a harmadik században még megtűrtek voltak, a háromszázas évektől azonban az iskolát eretnekségnek nyilvánították. Pedig Valentniosz, az alapító, egy időben esélyes volt a római püspöki székre, vagyis kis híján ő lett a római pápa. De az Egyház története más irányt vett - a C-befoylás felől a B- és az A-befolyás irányába.

(Megjegyzem, hogy a gnózis az Egyházban mindvégig megmaradt, különböző formákban; ilyenek voltak például a katedrálisokat építő iskolák, vagy a középkori misztikusok. Továbbá, ellentétben azzal, ahogyan manapság sokan beállítani szeretnék őket, a keresztény gnosztikusok sohasem gyűlölték az Egyházat - különbséget tudtak tenni az isteni eredetű valóság és az emberi képviselők között.)

A valentiniánus iskola negyedik út-iskola volt, mert tagjai a világban éltek, az iskolai tagság mellett tagjai voltak a nagyegyháznak is, és egyszerre dolgoztak intellektuális, érzelmi és mozgási vonalon. Most egy sorozatban bemutatom ennek az iskolának a tanítását. A soron következő írásokat a gnosis.org -honlapról fordítottam, egy David Brons nevű szerzőtől.

...

Valentinosz

Valentinosz egy második századi keresztény misztikus és költő volt. Néha úgy emlegetik őt, mint „gnosztikust”, a misztikus ismeret (gnózis) azon fontos szerepe miatt, amit az gondolkozásában játszik. Valentinosz Kr. u. 100 körül született a felső-egyiptomi Phreboniszban, és a közeli Alexandriában tanult. Itt lett tanítványa Teudásznak, a keresztény tanítónak, aki viszont Szent Pál tanítványa volt. Valentinosz állítása szerint Teudász azt a titkos tudást adta át neki, amit Pál bizalmas módon, csak belső köreivel osztott meg.

Sok korai keresztény misztikushoz hasonlóan Valentinosz azt állította, hogy látomása volt a feltámadt Krisztusról. Látomását követően, 120 táján megkezdte keresztény tanítói pályafutását Alexandriában. Ezoterikus teológiája gyorsan nagy követőtábort vonzott köré Egyiptomban és Szíriában. 136-ban, rövid ciprusi tartózkodás után Rómába ment. Itt hamarosan kitüntetett helyre emelkedett, ékesszólása miatt pedig széles körben tisztelték. A római egyházban annyira megbecsülték, hogy 143-ban a püspöki tisztség egyik jelöltje volt. Valószínűnek látszik, hogy a magas tisztséget ő maga utasította vissza. Ezután még legalább tíz évig továbbra is Rómában tanított.

Későbbi pályafutásáról semmi bizonyosat nem tudunk. Talán Rómában halt meg 155 körül. Egy kései forrás szerint elhagyta Rómát, és Ciprusra távozott. Néhány „Szent Valentin”-ról szóló legenda bizonyára a Rómában élvezett tartós tekintélyét tükrözi vissza. Valentinosz halála után tanítványai tovább fejlesztették eszméit, és az egész Római Birodalomban elterjesztették azokat.

A valentiniánus iskola szervezete

A valentiniánusok nem alkottak külön egyházat vagy felekezetet. Ők egyszerűen a keresztény doktrína teljesebb, ezoterikus interpretációját nyújtó iskola voltak. Önmagukat vagy tanításukat nem tartották olyannak, mint ami szemben állt volna a katolikus kereszténységgel. Szent Pál utódainak tekintették magukat, az apostoli tanítók láncolata útján. Az iskola tradíciója szerint Valentinoszt Teudász oktatta, akit pedig maga Szent Pál tanított.¹

Bár kiváló vallási tudósok és tanítók gyakran játszottak vezető szerepet a mozgalomban, mégsem tekintették őket úgy, mint az individuális és az isteni világok közötti közvetítőket. A gnózist elérő egyént úgy tekintették, mint akinek közvetlen kapcsolata van az isteni világgal, és nincs szüksége külső közvetítésre. Mindennek természetes következménye volt az egalitarizmus. Valójában nincs is följegyzés egyetlen állandó egyházi hivatalról sem a valentiniánusok között.

A valentiniánusok, bár részt vettek a Katolikus Egyház nyilvános életében, ugyanakkor saját összejöveteleket is tartottak, elkülönülve a gyülekezettől, amelynek részét képezték. Számos olyan összejövetelük volt, amely nyitva állt minden érdeklődő előtt, abból a célból, hogy a mozgalom számára potenciális megtérőket szerezzenek. Ezek az összejövetelek meglepően nyitott és egalitárius események voltak. ["Open meeting"-ek...] Ez mély benyomást tett az ortodox kritikusra, Tertulliánuszra, aki megdöbbenve számol be a következőkről: „Mindannyian egyenlőképpen járulnak oda, egyenlőképpen figyelmeznek, egyenlőképpen imádkoznak – még a pogányok is, ha éppen oda találnak jönni... A béke csókját is mindenkivel megosztják, aki odajön.”²

A valentiniánus összejövetelek egyik jellemzője, ami néha a klérussal való konfliktushoz vezetett, az eukharisztia és a többi szentség celebrálása volt. Az egalitarizmus az egyházi hivatalokra is kiterjedt.

Liturgikus feladataik végzése közben a valentiniánus beavatottak nagymértékű részvételt biztosítottak a tagoknak. Tertulliánusz szerint: „Ma az egyikük püspök, holnap meg a másik; az, aki ma diakónus, holnapra felolvasó; az pedig, aki pap, holnapra már laikus. Mert még a laikusokra is ráruházzák a papság funkcióit.”³ Továbbá – legnagyobb szörnyülködésére – utalást tesz rá, hogy még nők is betölthetik a püspök szerepét.

Ezeken a nyilvános összejöveteleken csak az alapvető valentiniánus tanítások voltak hozzáférhetőek. A beavatottaktól elvárták, hogy hogy föl tudják mérni az újonnan jöttek spirituális fejlettségi szintjét, és ennek megfelelően kezeljék őket. Erről szól Fülöp evangéliumának példázata a megfelelő étrendekről: „Testi formák nem tévesztik meg őket, hanem figyelembe veszik minden egyes ember lelkének állapotát, és ennek megfelelően szólnak hozzájuk. A világban számos állat van emberi formában. Ha Isten tanítványai valakikről fölismerik, hogy disznók, akkor makkal etetik őket; ha barmok, szénával, pelyvával és takarmánnyal; ha kutyák, csontokkal; ha szolgák, előétellel; ha gyermekek, teljes étellel.”⁴

Ha valakiről úgy ítélték, hogy a fejlődés materiális szintjén áll (vagyis „állat”), semmi egyebet nem kaptak, mint a nyilvános összejöveteleken hozzáférhető tanítást („széna”, „pelyva” és „csontok”). Ha valakit animális szinten lévőnek ítéltek („szolga”), azt meghívták magánoktatásra. Ezeken az oktatásokon megkapták az alapvető tanításokat („előétel”), hogy el lehessen dönteni, alkalmasak-e a további tanításra. ["Prospective meeting"-ek...] A valentiniánusok a legtöbb keresztényt ebbe a kategóriába tartozónak tekintették. Az ezen kategóriába sorolt tanulók megkapták a lehetőséget a következő szintre való továbblépésre. Ha valaki elérte a legmagasabb spirituális szintet, és „gyermekké” vált, azt meghívták, hogy csatlakozzék egy előrehaladott osztályhoz, ahol megkapták a teljes tanítást. Tertulliánusz szerint a teljes képzés öt évig is eltarthatott, és szigorú önfegyelmezéssel járt együtt. Meg kell jegyezni azt is, hogy mindazokat, akik a magánoktatásokon megkapták a teljes tanítást, hallgatási kötelezettség kötötte, hogy azt ne tárják föl a nem beavatottak előtt.⁵

A teljes beavatást elnyertek a többiek spirituális vezetőiként működtek közre a gnózis végső célja érdekében. Az esetleges beavatás a gnózis meglétének bizonyosságától függött. Ahhoz, hogy valaki beavatott legyen, szükséges volt számára, hogy „többé már ne az emberi tanúságnak, hanem magának az Igazságnak higgyen.”⁶ E cél érdekében az előrehaladott szintű oktatás nagy részét minden bizonnyal meditációs technikák képezték. Amint valaki teljesítette a képzést és a gnózis elérésének bizonyítékát mutatta, megkapta a beavatást a valentiniánus keresztség fölvételével.

Minden valentiniánus részt vett a katolikus gyülekezet nyilvános életében, amelynek szintén részét képezték. Némelyek még egyházi hivatalokat is betöltöttek. Florinus például presbiter volt Rómában Victor püspök alatt, 200 körül. Az egyházi hivatalt olyannak tartották, mint aminek pedagógiai szerepe van a nem-valentiniánusok felé, akiket úgy tekintettek, mint akik elérték a spirituális fejlődés pszichikus szintjét, és ezért külső vezetéstől függenek.⁷ Az üdvösség egyházi közvetítését a lehetséges gnózis felé vezető első lépcsőnek tekintették.

Az ilyen változatos gyülekezetekben néha megoszlások támadtak, amelyeket kezelni kellett. Szent Páltól vett képet használva, a tanító, aki „A tudás magyarázata” című írás szerzője, úgy írja le az Egyházat, mint ami Krisztus teste, melynek mindannyian részét képezik, az egyénileg kapott különféle adományok ellenére. A szerző megfeddi a valentiniánus beavatottakat, mivel az átlagos keresztényeket, „tudatlannak” tartva lenézik,⁸ és mint „idegeneket” kezelik őket.⁹ Azonban azokat a nem-valentiniánusokat is kritizálja, akik irigykednek „az Igében előrehaladókra”,¹⁰ ahelyett, hogy ők is részesedni vágynának a másik adományában. Az Egyháznak mint Krisztus testének Szent Páltól vett képét használva rámutat, hogy a gyülekezet minden tagja élő részét képezi a testnek. A gyülekezet minden tagja, különböző adományaival az adás és befogadás kölcsönös viszonyában létezik. Egyetlen tag sem létezhet egyedül. Ha valaki lemetszi magát a testről, az számára a halált jelenti.

Néhány kivételtől eltekintve, a valentiniánusokat egészen a negyedik századig elfogadták, mint a keresztény gyülekezetek tagjait. Titokban ezután is találkoztak, de egyre inkább egy független szekta identitását vették magukra. Az üldözések ellenére a történeti följegyzésekben legalább a hetedik századig találhatók utalások a valentiniánus iskolára.

1Alexandriai Kelemen, Sztrómata 7:17.

2Tertulliánusz, Pergátló kifogás az eretnekek ellen 41.

3Tertulliánusz, A valentiniánusok ellen 1.

4Fülöp evangéliuma 81:3-13, vö. Zsidókhoz 5:12-14.

5Vö. Tertulliánusz, A valentiniánusok ellen 1.

6Herakleón töredékei 39.

7Iréneusz, Az eretnekségek ellen 1:6:1; Herakleón 39.

8A tudás magyarázata 21:25.

9Uo. 16:24 skk.

10Uo. 16:31-33.